A reggeli futások a csípős hidegben minden napossá váltak, és az is, hogy Holdsáp hozta be a reggelit, miután hazaértem.

A jegyeimet jócskán lerontottam az iskolában; többnyire várakozáson felüliket és trollokat gyűjtöttem be, amit a tanáraim nem igazán tudtak megérteni. Mind azt hajtogatták, hogy szedjem össze magamat, akárcsak a barátaim, akik a legtöbb sikertelen próbálkozásuk után már tétlenül figyelték az összeroppanásomat.

Azaz nem is volt az olyan nagy összeroppanás… Igazából a külvilággal dacoltam csak, aminek semmi jelentősége nem volt; lélekben azonban egyre inkább csak megerősödtem. Hiányzott Lily, nem is tudom elmondani, mennyire, de mégis ott volt bennem az a csalódás, ami egyre inkább csak afelé hajtott, hogy nem bocsáthatok meg neki.

Pedig próbálkozott. Telefon, levél, és még a Főnix Rendje megbeszéléseken is.

A telefont általában lecsaptam, a levelei mind egy dobozban landoltak, viszont a megbeszéléseken voltak talán a legjobb húzásai. Dumbledore igen hosszú beszédet tartott nekünk, és december elejére már beígért egy-két küldetést is, amit párokban fogunk majd megoldani. Két óra beszéd után azt mondta, hogy tartunk egy tíz perces szünetet, aztán még lenne pár mondanivalója, amit csak Sirius jutalmazott egy morgással.

- Jaj, Sirius… időnk, mint a tenger… - kacsintott Lily Siriusra, aki fintorogva visszanézett rá.
- Azt hittem, hogy neked nincs sok időd. Vagy Daniel újabban már nem köt le annyira?

Lily elsápadt, és egy oldalpillantást vetett rám. Nem viszonoztam.

- James, beszélhetnénk? – kérdezte félénken pár perc után.
- Nem hinném, hogy nekünk van miről.
- Figyelj, James. Csak egyszer hallgass meg, és aztán rájössz, hogy tévedtél. Te magad is rá fogsz jönni, hogy mekkora hülyeséget csináltál azzal, hogy most elhagytál. – Közelhajolt hozzám, szinte csak milliméterekre volt az arcunk, de én nem néztem rá. – Szeretlek, James, nagyon. Tudom, hogy azt hiszed, hogy megcsaltalak, de nem…
- Nem hiszek neked – szakítottam félbe. – Soha nem is kellett volna.

Ekkor Dumbledore tért vissza, és szerencsémre nem folytathatta. Egyszerűen nem akartam tudni, amit mondani akart… láttam a két szememmel, úgyhogy engem ne oktasson ki, hogy hülyeséget csinálok-e vagy sem!

Mérgelődve fordítottam a tekintetem Dumbledore-ra, miközben arra gondoltam, hogy mi lett volna, ha végighallgatom?

Lehet, hogy tényleg tévedtem…?

Összenéztünk Siriusszal, és valahogy a tekintete megerősített abban, hogy most nem gyengülhetek le.
- Férfi büszkeség, férfi büszkeség, férfi büszkeség - hajtottam magamban, miközben leküzdhetetlen vágyat éreztem az iránt, hogy Lilyre nézzek.

Rezzenéstelen arccal hallgatta Dumbledore monológját; kezét a combján pihentette, és ahogy a két szemem odatapadt, már nem csak az iránt éreztem vágyat, hogy ránézzek…

James, fékezd a gondolataidat… ő… ő az ex-barátnőd. Az égvilágon semmi közötök nincs már egymáshoz, főleg nem szex téren. Állítsd le magad most rögtön!

Nagy nehezen végre sikerült csakis Dumbledore-ra koncentrálnom, és kizártam a gondolataim közül Lilyt. Csakis arra összpontosítottam, hogy az első küldetés miről fog szólni…

-… így várom december negyedikén Miss Evanst, Mr Blacket és Mr Pottert.
- Hogy mi?! – álltunk fel egyszerre Siriusszal.
- Nem értem, milyen kifogásuk lehetne ez ellen. Miss Evans kitűnő boszorkány, maguk ketten pedig ugyanilyen nagyszerű varázslók…
- De… ő egy NŐ – nézett Sirius Dumbledore-ra óriási szemekkel. – Én nem akarom hallgatni azt, hogy letört a körme, vagy hogy épp pisilnie kell, de a bokrok közt nem fog, mert…
- Elég legyen, Mr Black. Biztosítom magát afelől, hogy Evans kisasszony nem ilyen hölgyek közül származik…
-… Ezzel Mr Black is tisztában van – mondta flegmán az érintett nő.

Én csendben figyeltem a jelenetet, miközben hallgattam a szívem zakatolását…

Cseszd meg, Merlin vagy akárki is vagy…

Mikor Dumbledore kijelentette, hogy „ezennel befejeztem a megbeszélést”, abban a pillanatban felpattantam, elköszöntem, és egy sétára indultam a Roxfortban.

Tudom, kicsit gyerekes voltam, de hát én nem vagyok Daniel, ez van, ezt kell szeretni, ezt dobta a gép, és így tovább. NEM ÉRDEKEL! Lezártam magamban a múltat, Lilyvel együtt…

- Tényleg? - kérdezte egy kis gonosz hang ott, igen, ott legbelül…

Az öklöm a falnak landolt, mire hatalmas ordítással lezöttyentem a padlóra, és szorongattam a karomat, ami nagyon nagy valószínűséggel eltört. Sőt… biztos, hogy eltört. Nini! Mintha ki állna a csontom itt egy picikét… Ej, de vicces vagyok… Hehe. Hehe…

- Kisasszony… kérem, adja ide azt a fiolát! Ne lábatlankodjon, elég volt magából hét éven át, de most már kérem szépen, ne akarjon ennyire az úrfi kedvébe járni. Nagyon szépen kérem, menjen ki, vagy arrébb két métert, csak eresszen már a közelébe, hogy megvizsgáljam.

Hű, de ismerős hang! Nahát… lehet, hogy Merlin jött le egy csacsogásra hozzám? Vagy én mentem fel hozzá?

Mindenesetre csak annyira emlékszem, hogy hirtelen jó kedvem lett, aztán sötétség, és egy koppanás – gondolom ez a fejem és a padló találkozása volt. Én nyertem!

- Hol vagyok? – ültem fel kábán, és mikor két centiről megláttam Pomfreyt, a másik oldalamról meg Lilyt, rögtön tudtam, ez nem a menny! – Te jó isten. – Majd visszatértem az alvásszínleléshez…

- Úristen! Madam, csináljon már valamit! Madam Pomfrey! – visította Lily.
- Jól van, jól van, csak pihentesse magát, vagy kap egy nyugtatót!

Lily megszeppenten ült le a mellettem levő ágyra, és gondolom, duzzogott, mint egy kislány… Jaj, de édes olyankor… Nem, James! Tudod, a múlt lezárva…

Oké, nem bírtam tovább, elkezdtem mosolyogni, amit legnagyobb bánatomra Poppy észrevett. Upsz…

- Potter! Tudtam… annyira tudtam! Maga csak játszadozik itt velünk! – kelt ki magából a javasasszony, én pedig mit sem törődve vele, megvizsgáltam a kezem.
- Eltört?
- Igen, de összeforrasztottuk seperc alatt.
- Helyes – legyintettem, majd felkeltem, és már indulni is készültem.
- Na de, Potter! Hova indul?
- Gondoltam, végeztünk, és mehetek. Vagy nem? – néztem rá, mire a gyengélkedő másik végéből egy kislány sírt fel, akihez Pomfrey gyomban odaszaladt. Ezt vehetem akkor igennek, vagy jelnek, vagy akármi másnak.

Éljen, Lilyvel kettesben…

- James, várj – szólt hirtelen utánam Lily, mikor én már a kilincset fogtam. – Beszéljük meg. Kérlek.
- Hányszor mondjam, hogy nekünk már nincs mit beszélnünk? – vetettem rá még egy utolsó pillantást, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.

A következő mérgek és ellenmérgek órán megint meg kellett látogatnunk az esőerdőt. Most a legtöbben a fák között tevékenykedtek, de valamilyen „véletlenszerű” egybeeséssel, én eljutottam a Megtévesztés taváig. Nem igazán akartam, főleg a múltkori sárkányos incidens után – ami valami miatt még csak meg sem rázott komolyabban -, de végül is a kíváncsiságom győzött. Megint.

Szóval észrevétlenül megindultam a tóhoz, mivel nem akartam, hogy Sirius vagy bárki is meglássa. Gyors léptekkel néhány perc alatt már ott is voltam, de mielőtt még rápillanthattam volna, egy kockás ing jelent meg előttem.

- Veszélyes dolog ez a tó – jelentette ki Tereschenko professzor. – Nem hinném, hogy jó ötlet lenne minden órán idelátogatnia, Mr Potter.
- Nem is jöttem minden órán!
- Figyeljen, én nem fogom megmondani, hogy mikor mit csináljon, de körülbelül minden alkalommal láttam magát, amikor belenézett. Lehet, hogy indiszkrét lenne, de nem árulná el, mit látott? Elég jól ismerem a Megtévesztés tavát…

Megvontam a vállam. Jó ötlet lenne egy ismeretlennek elmondani, mit láttam, és hogy mi folyik az életemben?

- Mikor először néztem bele a tóba – kezdte a tanár úr félénken -, engem is megpróbált becsapni a tó. Mint mondtam már, félelem is található benne, és emberi szív. Tehát a tó érez… - Bólintottam. Látszott rajta, hogy folytatná, de mégsem tette; megszakadt a lemez.

Néhány percig még szótlanul bámészkodtunk, aztán épp indulni készült a professzor, mikor váratlanul megszólaltam.
- Tanár úr… én először azt láttam, hogy a barátnőm épp csókolózni próbál egy fiúval. Féltékeny lettem, sok olyan dolgot próbáltam befantáziálni, ami talán nem is létezett, és… aztán, amikor a sárkány meghalt, akkor azt láttam, hogy a barátnőm vacsorázik azzal a fiúval. Féltékenységemben azon a hétvégén elmentem a közös házunkba, ahol a barátnőm volt ugyanezzel a fiúval, és ezután szakítottunk.

Felnéztem rá, és választ vártam. Gondolkozós fejet vágott, néha egy hümmögést is hallatott, én pedig csak türelmesen figyeltem.

- Tudja, Mr Potter, itt kell lennie valamilyen becsapásnak. Tegyük fel, hogy találkozott ezzel a fiúval, de mi van, ha nem történt semmi?
- Kizárt, professzor, mert én láttam. A két szememmel láttam…

Megvontuk a vállunkat mindketten. Ő nem igazán hitt nekem, talán csak mert ő „annyira” ismeri ezt a kicseszett tavat… elegem van belőle. Egyáltalán minek kellett ezzel kísérletezgetni, és miért nem tudtak valami használható kitalálni, ha már annyira nem tudtak a hátsójukon ülni?

December negyedikén reggel sűrű pelyhekbe esett a hó, és én az ablakból figyeltem az időjárást. Tavaly ilyenkor már elég jól haladtunk Lilyvel… Lassan egy évesek lennénk. Azért nem semmi, hogy egy év alatt mennyi minden történt velünk, pedig még csak tizenévesek vagyunk. Na jó, lassan már húsz… az a két év is elég gyorsan el fog múlni…

Váratlanul Sirius jelent meg a konyhaajtóba, és megköszörülte a torkát, én pedig ránéztem.

- Tapi, azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel. Már hetek óta rágom ezen magam…
- Semmi vész, haver, tudom, miért kaptam. Talán meg is érdemeltem – húzódott mosolyra a szája.
- Azt azért nem mondanám… - vigyorodtam el én is.
-… csak gondolod – nevetett fel, és a szobát betöltötte a kettőnk nevetése.
- Mi ez a nagy jókedv? – lépett be Remus és Frank is.
- Semmi különös – vontuk meg a vállunkat, de leesett nekik, hogy már nincs harag.

Így a reggeli hangulat egész jól alakult; sokat hülyéskedtünk, és visszatért az a légkör négyünk közé, ami még szeptember elején volt, mikor még minden rendben volt. Lehet, hogy ezt mindannyian éreztük, de nem hoztuk fel egyszer sem; most erre volt szükségünk.

Azonban mikor rájöttünk Siriusszal, hogy ma van az első küldetés, aminek szereplői között ő is és én is szerepelünk, nos… akkor fagyott le a mosoly az arcunkról.

- Te Ágas. És ha Evans bepróbálkozik?
- Már párszor bepróbálkozott… - néztem fel rá kissé kétségbeesetten.
- Ne add meg magad. Tudom, hogy nehéz… azaz gondolom, de… Te eleget küzdöttél érte. Komolyan mondom, pajtás… Hallgass rám. – Ő is kétségbeesett volt. Mindketten kapaszkodni akartunk valamibe, de egyelőre csak szavak voltak. Ha a tettek is megjelennek, majd akkor fogunk igazán kapaszkodni.

Remus megértően nézett ránk; ő is azok között van, akik át tudják érezni az ilyesmit… De ahogy végignéztem Remuson, sokkal inkább a kiegyensúlyozottságot láthattam, és felébredt bennem a kíváncsiság.

- Holdsáp… Mi van Nicole-lal?
- Semmi – vágta rá. Gyanús… nagyon gyanús.
- Hmm… Ágas, szerinted Holdsáp barátunk képes lenne hazudni nekünk?
- Nem tudom, pajtás. Próbálkozik ő is. De nem megy neki – vigyorodtunk el újra.
- Haha. Nagyon vicces, fiúk, de tényleg nincs semmi.
- Ugyan, Remus. A vak is látja, mennyire boldog vagy. Attól még, hogy Ágas depressziózik, Frank csajozik, én meg piálok, nem jelenti azt, hogy nem látjuk, mit műveltek Nicole-lal. Szóval?
- Nem is depressziózok! – csattantam fel.
- De igen.
- De nem.
- De igen!

Míg mi gyerekeskedtünk, Remus ki szeretett volna osonni a konyhából, de persze Siriusszal átláttuk a helyzetet, és nyomban eléje pattantunk.

- Nem mész sehova – fordította meg Remust Sirius, és az asztalhoz vezette. – Kihallgatás következik. Teljes név: Remus John Lupin. Kor: tizenhét.
- Tizennyolc! – javította ki Remus türelmetlenül.
- Hű, akkor már csinálhattok kis Remusokat.
- Sirius!
- Na, nyugi, Holdsáp… Ott tartottam, hogy…
- Lényegtelen – vettem át a szót. – Inkább mesélj, Remus, hogy most mi van?
- Na jól van. Randizgatunk…
- Ahha… Azért van itt a nap húsz órájában? És azért vagytok állandóan a te szobádban, mert csak „randiztok”? – játszotta a nyomozót Sirius.
- Jól van már, na. Ha így jobb, akkor már egyszer-kétszer megtörtént…
- Egyszer-kétszer? – vonta fel a szemöldökét Sirius. – Volt ott több is…

Nem firtattuk tovább, hogy akkor most hányszor; igazából engem annyira nem érdekelt, mert akkor eszembe jutott Lily. Tehát inkább szóltam Siriusnak, hogy ideje lenne elindulnunk, mivel minél előbb túl akarok lenni az egészen.

A küldetésünk arról szólt, hogy egy Melmerby nevű településre kellett hoppanálnunk, ahol állítólag halálfalók fognak megjelenni – az információ nincs megerősítve, mivel egy kémtől kapta Dumbledore. A halálfalókat el kellene fognunk, és kihallgatni, és ha lehet, valamilyen módon el is juttathatjuk az aurorok kezébe.

Lily is pontosan érkezett, pedig Sirius előtte folyamatosan azért morgott, hogy úgyis késni fog, és hogy majd miatta fogjuk elmulasztani a „nagyhalakat”. Azonban, amikor Lily megjelent a megbeszélt időpontban, Sirius nem tudott belekötni, pedig nagyon akart.

- Evans és a pontosság…
- Szeretted volna, ha elkések, mi?
- Lehet, hogy megfordult a fejemben – erőltetett egy mosolyt Sirius.
- Mindegy. Dumbledore azt mondta, hogy ebben az erdőben lesznek halálfalók.
- Szerintetek bízhatunk abban a kémben? – kérdezte Sirius. – Van egy olyan érzésem, hogy valami nincs rendben vele.
- Hülyeség. A lényeg úgyis az, hogy megkaptuk az információt, és most le kell buktatnunk a halálfalókat. Az is elég lenne, ha felismernénk néhányat – magyarázott Lily, mi pedig csak bőszen bólogattunk.

Bő húsz perces gyaloglás után hangokat véltünk felfedezni. Halkan próbáltunk lépdelni, de néha megreccsent alattunk egy-egy ág, és olyankor már izzadtság cseppek csorogtak végig az arcunkon.

- Óvatosan, emberek – suttogta Sirius.
- Csss! Ti is hallottátok? – nézett körül Lily.
- Nem, Evans, újabban süketek is lettünk… A madárcsicsergésre gondolsz?
- Pofa be, Black. Halálfalók!

Ahogy kinéztünk a fa mögül, tényleg megláthattunk több halálfalót is – szám szerint hatot. Hosszú, fekete talárt viseltek, és a fejükre húzták a csuklyát. Egyetlen egy személyen nem volt rajta a csuklya, aki épp lelkesen magyarázott; Lucius Malfoy.

- Egyet legalább tudunk. És elkapni se lenne nehéz – mondta Sirius.
- Lehet, de honnan lenne bizonyítékunk ellene? Lucius sok embert befolyásol pénzzel – vágott vissza Lily, és amit mondott, az elég meggyőző volt.

Malfoy csak beszélt, beszélt és beszélt, a többiek pedig szó nélkül hallgatták.

- Szerintetek Voldemort közöttük van? – tettem fel a kérdést, ami már régóta foglalkoztatott.
- Nem hiszem. Akkor biztosan ő lenne a középpontban – válaszolta Lily. Nem igaz, hogy mindenre tud valamit mondani… és még helyesen is!

Kissé felidegesítettem magam azon, hogy ő mindent tud, és egy óvatlan lépésem következtében óriásit reccsent alattam egy ág.

- James! – kiáltottak fel egyszerre társaim, Malfoy pedig elhallgatott, és mindenki a mi irányunkba nézett.

- Lehet, hogy csak egy állat – mondta az egyik. Lestrange. Rodolphus Lestrange volt az.
- Ne legyél ilyen őstulok, Lestrange! – csattant fel Malfoy idegesen. – Ki kell derítenünk…
- Ne sértegesd a vőlegényemet – állt ki Lestrange mellett egy női hang, aminek hallatán megdermedtünk.

A hang tulajdonosa a mi gyilkosunk, Bellatrix Black, azaz hamarosan Mrs Lestrange volt…