|
18. fejezet ~ Az őrangyal
Ez a fejezet nagyon brutális lett XD legalábbis egyes jelenetek :D megnyúzni nem fogtok, az biztos, főleg, hogy augusztus előtt kész lett már KÉT fejezet :P és lehet, hogy már rekordot döntöttem a sok frissítéssel… *elgondolkozik, majd hevesen bólint*
Tessék megindulni a Drága James… című szösszenetem felé, és véleményt is hagyjatok! *kunyerálógép*
Néhány pillanatig hagytam, hogy átérezhessek valamit, amit már hetek óta nem tudtam, de valamiért nem jött az a valami. Nem Lily csókolt meg, nem Lily állt előttem, de csak vele tudom átélni azt bizonyos A csóknak nevezett dolgot.
Vártam, hogy feltörjenek a régi emlékek, mikor Klaudiával jártam, és mikor őt szerettem. De nem jöttek, valahogy nem akartak. Csak a Lilyvel töltött pillanatok jelentek meg a szemeim előtt, és mikor ránéztem az előttem álló lányra, végérvényesen belém hasított a tudat, hogy ő tényleg nem Lily Evans.
… Hanem Klaudia, és ahogy ezt sikerült a felfognom az érzékeimmel, rögtön hátráltam egy lépést. Bár meglehet, hogy megvolt a kettő is…
- Ez meg mi volt? – kérdeztem tőle döbbentem, mire lehajtotta a fejét.
- Hát hallottam, hogy Lilyvel vége, és… gondoltam, hogy… mi… szóval…
- Klaudia, köztünk nem lehet semmi.
- De miért nem? – Kétségbeesetten próbált kapaszkodni a karomba, amiről ugyancsak Lily jutott eszembe, mikor Daniellel megláttam. Verd már ki a fejedből!
- Mert nem és kész. Attól még, hogy Lilyvel van egy kis problémánk, nem jelenti azt, hogy rögtön más ágyába akarok ugrani.
- Rendben – válaszolta, és elindult Maybelékhez.
- Várj csak, Klaudia. Tisztázzuk: mi együtt voltunk, nem ment, ráadásul te mondtad, hogy legyen vége.
- Ami érthető is volt, nem gondolod? – kérdezett vissza a válla felett, és én csak megvontam a vállam, aztán pedig hagytam, hogy elmenjen.
*
- Klaudia lekapott? – kérdezte már meg huszadszor drága Tapmancs-barátom.
- Igen – adtam huszadszor is ugyanazt a feleletet, és rákönyököltem az asztalra.
- Sirius, légy szíves ne kérdezd meg többet – mondta Remus teljes nyugodtsággal, és egyet kellett értenem vele; már nagyon idegesítő volt ez a kis közjáték, ami már legalább félórája tartott…
- De… ez olyan hihetetlen. Azt hittem, kicsesztél vele hatodikban vagy ötödikben, és…
- Hatodik végén, Sirius – javítottam ki.
- Lényegtelen. A hangsúly akkor is azon van, hogy kicsesztél vele, és ez a csaj meg most megint rád szállt, és… váh. Ez… kész. Lekapta… úristen… Le-kap-ta – szótagolta, közben meg hadonászott a kezével.
- Jól van, Sirius, elég volt most már – türelmetlenkedett Remus. – Válts témát!
- De… érzed… - nézett fel bociszemekkel Remusra, aki csak legyintve kivonult a konyhából. – Mikor lesz a buli?
- Péntek, kilenc.
- Olálálá… Akkor ideje lesz a kígyót betenni a barlangba…*
- SIRIUS!
*
- Sirius, féltíz van, menjünk már – unszoltam barátomat a Szőrös Bikában péntek este, mire megvonta a vállát.
- Na, igyál még velem egyet az én egészségemre, és mehetünk.
- Sirius, bajok lesznek… - mondtam, de azért még meghúztam azt a whiskyt.
Igen, a bajok épp akkor kezdődtek el. Kezdjük ott, hogy a whisky végigmarta a torkom… aztán folytathatnánk ott, hogy egy kicsit ki is ütött – oké, nem túl erősen, de szerintem látszott rajtam, hogy volt bennem…
A lényeg lényege az, hogy megindultunk, és csak az volt a szerencsénk, hogy Maybel alapból londoni, így nem kellett utazgatnunk, se hoppanálnunk, csak sétálnunk egyet. Én abban reménykedtem, hogy majd kijózanodok addigra, de a bő húsz perces gyaloglás sem volt elég erre…
Amikor odaértünk, már javában ment a zene, és egy elég nagy társaság jött össze. Nem csak az osztályból jelentek meg, hanem más idősebb korosztályú fiúk és lányok egyaránt, akiket nem ismertem, maximum látásból. De abban az állapotban lehetetlen lett volna megállapítani.
Siriusszal iszogattunk az egyik asztalnál, mikor is barátom kiszemelt egy macát, és otthagyott engem egyedül. Nézelődtem, kerestem magamnak is egyet, de a szívem hevesen ellenkezett minden nőnemű egyed ellen. Az egyikkel az volt a baj, hogy fekete hajú, a másik szőke, a harmadik kövér, a negyedik olyan volt, mint egy Barbie… az ötödik túl vékony, a hatodik „elől deszka-hátul léc” típus…
És ekkor Klaudiát pillantottam meg a tömeg közepén egy pohárral a kezében - szerintem már elég ittas állapotban is volt. Ahogy rátapadt a szemem, ő is észrevett, szóval csak álltam ott az asztalnál, és tudtam, hogy pár percen belül oda fog jönni. Kiismertem már a részeg Klaudiát is…
- Hello, James-drága – lépett mellém alig két perc elteltével Klaudia. Na mit mondtam?
- Hello.
- Azt hiszem, bocsánatot kellene kérnem történtek miatt… - Elgondolkodva nézte a poharat, aztán meghúzta a tartalmát. – Vagy lehet, hogy mégsem… - mondta, és egyenesen a szemembe nézett.
Nem tétovázott, megismételte azt a csókot, amit néhány nappal ezelőtt, miközben a pohár széttört milliónyi darabra. Azonban most – bánom vagy nem, az már mindegy -, de viszonoztam. Pár perccel később pedig megindultunk Maybel szobája felkutatására. Klau megfogta a kezem, és maga után húzott, én pedig úgy csináltam, mintha beletúrtam volna a hajam, de közben a fejemet simogattam, mert iszonyatosan fájni kezdett.
És akkor találkozott a tekintetem Siriuséval…
- Gyere már – húzott jobban Klau, és elszakadtam Siriustól, pedig volt valami a szemében… amit viszont nem tudtam, és lehet, hogy akkor nem is akartam megfogalmazni. Késő bánat.
Felmentünk a lépcsőn, miközben Klau formás alakját figyeltem. Igazából nem változott az alakja sem… persze, soha nem volt vele semmi baj… nőies volt a maga módján, de nem annyira, mint Lilyé…
Benyitottunk a szobába, ahol nem tartózkodott senki, én pedig próbáltam elhessegetni a Lilyvel kapcsolatos gondolataimat. Klaudia magával rántott az ágyra, és vad csókolózásba kezdtünk. Kisimítottam vörös haját az arcából, majd belenéztem a zöld szemeimbe… Istenem, miért kell Klaudiáról is eszembe jutnia?
- Lily… - suttogtam, pedig a szívem mélyén tudtam, hogy nem Lily fekszik alattam, és próbált küzdeni valamilyen érzés az itt fekvő lány ellen, de sajnos a férfiasságom erősebbnek bizonyult.
- Most csak azért nem sértődök meg, és azért nem hagylak itt, mert rohadtul kívánlak – mondta, és felült a hasamra.
Már ott tartott, hogy leveszi a nadrágomat, mikor az ajtó kicsapódott és valaki berontott. Az a valaki pedig az én drága és egyetlen őrangyalom volt, Sirius.
- Állj! – kiáltotta Sirius, és szinte letépte rólam Klaudiát. – Részegek vagytok, fogalmatok sincs, mit műveltek…
- De igen! – csattant fel Klaudia. – Épp megdugni készült… Erre jössz te, te barom…
- Hallgass, te… - kezdte Sirius, de lenyelte azt a jelzőt, amit legszívesebben Klaudia fejének vágott volna, és inkább megragadott engem, majd rám adta a pólómat, végül pedig felrántott.
- És most elhúzunk innen, Ágas, mielőtt még valami olyat csinálnál, amit megbánnál egy életre…
Nem ellenkeztem, nem is tudtam volna, annyira eltávolodtam a józan állapottól, és hagytam, hogy most ő toljon le maga előtt, és vezessen ki a házból.
- Remus és Frank már leléptek, mert Remus rosszul volt. Mi pedig szépen megindulunk gyalog…
- Aj, ne már, Sirius… Gyalog vagy negyven perc lesz…
- Ráérünk. Ennyi idő alatt lementél volna Klaudián legalább kétszer… - forgatta meg a szemeit, majd a pálcáját rám szegezte. Egy pillanatig azt hittem, elkábít, de szerencsére kijózanított.
- Na, így már jobb?
- Aha, csak most kurvára fáj a fejem.
- Nyugi, a szíved jobban fájt volna, ha most…
- Oké-oké – emeltem fel védekezően a kezem. – Kösz, hogy kihúztál onnan… Magamtól nem biztos, hogy sikerült volna kimásznom ebből a helyzetből.
- Sebaj, Ágas, erre vannak a barátok… - veregette meg a vállam.
Átkarolva ballagtunk haza, és cseppet sem éreztük fárasztónak az utat, főleg, hogy a két legjobb barát szelte át hajnali négykor London utcáit…
*
- James! James… az istenért, James, kelj már fel – ordított Frank a fülembe, mire megfordultam a másik oldalamra. – James… gyere már! Remus nagyon rosszul van…
Felpattantam, amilyen gyorsan csak tudtam, csak megszédültem, és egy pillanatra még vissza kellett ülnöm.
- James? Te is rosszul vagy?
- Nem. Csak másnapos…
- Oké, akkor meg gyere… - rántott fel, és éreztem, hogy a világ még egyet fordult velem, de sikerült megkapaszkodnom az ajtóba, és végül is eljutottam Remus ágyáig.
- Ágas, hozd a holdnaptárt. Most – csengett Sirius hangja vészjóslóan és én már süvítettem is a konyhába a naptárért.
Szoroztunk, osztottunk, összeadtunk… na jó, nem, csak viccelek. Azzal viszont nem, hogy két nap múlva telihold és vérfarkasbarátunk el fog szabadulni…
*
Az a két nap is gyorsan eltelt. Lilytől jött egy-két levél, aztán repültek abba a dobozba, amibe összegyűjtöttem őket. Úgy gondoltam, hogy ha lesz erőm, egyszer elolvasom. Egyszer…
Lily hiánya néha elviselhetetlen volt, szombat reggel például megindultam a vonatra, aztán pedig majdhogynem nekimentem a falnak… Hogy a fenébe gondolhattam azt, hogy elmegyek hozzá? És ha Daniel ott van? És épp… khm…
- Jól van, James, többé nincs közöd Lily nemi életéhez… meg a szimpla életéhez sem… mert ő az ex-barátnőd… rémlik, ugye? - próbált a józanabbik énem jobb belátásra bírni, de… nem nagyon ment. Volt egy szikra bennem, ami lángolni szeretett volna, kiszabadulni, és világgá kürtölni, hogy ő bizony szereti Lily Evanst.
- És ha… ha nem is történt tényleg semmi? Ez a sok levél… Ezeket lehet, hogy nem írta volna, ha… ha tényleg megcsalt volna. Lehet, hogy meg kellene hallgatnom. És aztán dönteni… - Ez volt az anti-józan énem, és egyre inkább csak azon törtem a fejem, hogy most mi a francot csináljak?
Kezdjük például annál, hogy NEM VAGYOK SKIZOFRÉN! Mióta van nekem józan meg anti-józan énem? Semmióta. Tehát, tisztázzuk… Férfi vagyok, tizennyolc, - lassan tizenkilenc - és… már nem vagyok gyerek. Nem fogok csak úgy megbocsátani, és különben is eleget rohantam utána. Két év azért nem semmi, és most ebben az évben is kajtatnom kellene utána? Na még mit nem!
Én, James Potter, nem fogok Lily után mászkálni. Nem érdemli meg, és ha tényleg szeret, tényleg nem csalt meg, akkor ezt majd bebizonyítja. Most ő a soros… nehogy már én mutassam meg újra…**
Térjünk át inkább a vasárnap éjjelre, amikor is Remust el kellett vinnünk abba az óriási házba, amiről kiderült, hogy Jake-é. Tényleg, mi van ezzel a gyerekkel? Már elég régóta nem tűnt fel a lakásban… vagy lehet, hogy csak én vagyok sokat a szobámban?
Már megint eltértem a tárgytól. Szóva, amint a telihold felbukkant, Remusból kitört a vérfarkas éne, Siriusszal pedig már állatként vártuk az átalakulását. Szerencsénkre problémamentesen eltelt az a néhány óra, és én csak egy kisebb sebet szereztem a karomon, meg Remust teljesen legyengítette az éjszaka, de semmi ’világkatasztrófa’ nem történt.
Szóval ezt is túléltük, de hogy hogyan, azt nem szabad megkérdezni, az tabu, merthogy ez megmarad Holdsáp, Tapmancs és Ágas titkának…
*
Amilyen gyorsan elmúlt pár nap, hét, és az elmúlt egy év, olyan lassan akaródzott vége lenni 1978-nak. Mintha csak meghosszabbodtak volna a napok… Az ősz búcsúzott, sok-sok emléket magával rántva, és beköszöntött a rideg, hűvös tél.
Bosszankodva vettük tudomásul, hogy sapkával, kesztyűvel és még sállal is fel kell szerelkeznünk, de a legutóbbit nem sajnáltuk, ugyanis előkerültek a piros-arany színű sálaink, amik segítségével nosztalgiázásba kezdtünk.
- Emlékeztek arra, mikor Kate-et megmosdattam a hóban, aztán meg ezzel a sállal akart megfojtani? – kérdezte vidáman Sirius, és meglengette a sálat.
Neki már nem fájtak annyira az emlékek Kate-ről. Ő felfogta, hogy elment, hogy már nincs köztünk többet, de az emlékét nem mocskolhatjuk be, hanem mint egy albumot, néha-néha elő kell venni, és nevetve, boldogan visszaemlékezni rá.
- Én meg segíteni akartam szerencsétlen barátomon, mire Lily vett kezelésbe – folytattam örömöt színlelve.
Nekem viszont fájt. Még nem múltak el hónapok, még nem készültem fel a továbblépésre… pedig akartam, fejben ott volt az a rohadt akarat, de mit csináljak, ha nem elég? Szeretem őt. Sajnos, a szív erősebb, mint az ész…
-… hát persze, aztán meg voltak a birkózások, a legvégén pedig sikerült beesnem a tóba… - elevenítette fel lelkesen azt a napot Sirius.
Látszott rajta, hogy jól esett neki ez a kis nosztalgiázás, és nem akartam kiviharozni. Pedig lehet, hogy szükségem lett volna a magány csendes kis óráira, de nem tettem – csakis a legjobb barátom kedvéért.
És ekkor, valamilyen csoda, vagy tudom is én, minek köszönhetően, hirtelen kivágódott az ajtó, és egy piros ruhás öregasszony viharozott be.
- Anyu? – kérdezte félénken Frank, és remegve tette le a friss kávéval teli csészéjét.
- Frankie! – kiáltotta, és rögtön rávetette magát Frank barátunkra, aki körülbelül felvette a paprika színét. – Nem is írsz anyádnak? Se egy levél, telefon, vagy egyéb? – Nem is várta meg, hogy Frank bármit is mondjon, rögtön témát váltott. – Hát eszem a szíved, édes bogaram…
- Anya, megfojtasz!
Sirius és én csak visszatartottuk a röhögést, amitől majd’ megpukkadtunk, és Sirius arca már tiszta vörös volt, ráadásként a kezével még a lábát is verte…
- Édes cuncimókusom, van ennivalód? Sütöttem neked palacsintát, a kedvencedet… Fincsi lekváros…
- Mrs Longbottom, ugye nekünk is tetszett sütni? – kapott az alkalmon Sirius, de már tényleg látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban kitörhet belőle a röhögés.
- Ó, hát persze, kedveskéim. Minden éhes szájnak juthat. De mókuskám, mondd csak, van sálad, kesztyűd és vastag kabátod? – fordult a fiacskájához. - Nehogy nekem megfázz itt december első heteiben…
- Anya! – kiáltott fel Frank, és mi már harapdáltuk a szánkat, nehogy még tényleg felröhögjünk.
- Tessék nekem adni egy kis palacsintát, farkaséhes vagyok – szállt be a játékba Remus is, mire már nem bírtuk tovább, kirobbant belőlünk a röhögés…
- Jaj, drágáim, csak óvatosan egyetek! Még félrenyeltek…
- Ugyan, anya, nagyfiúk vagyunk már, tudjuk, mikor és hogyan együnk – feleselt kissé Frank, mi pedig vigyorogva hallgattuk őket.
A családias hangulatú reggeli meg is hozta a gyümölcsét, főleg, hogy a kedvünk maximálisan felszökött, továbbá ez a kis jelenet után kedvet kaptam hozzá, és írtam levelet a szüleimnek, illetve George bácsinak…
*Tudom, tudom, szemétség volt… :D de amúgy Vicky engedélyét adta, hogy felhasználjam…
** Lehet, hogy James Potter nem mutatja meg újra kellett volna lennie a címnek…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
