|
A Hölgy
Sophie 2008.08.18. 15:57
A Tedd, amit tenned kell c. írásom kiegészítő novellája, a Félhomály sorozat eleme, épp ezért nem tudom, önállóan megállja-e a helyét. Aki még nem olvassa a TATK-t, és ettől kedvet kapott hozzá, annak nagyon örülök. :) Akik pedig olvassák, azok számára egy kis csemege a következő fejezetig. Főszerepben az Aranyvérmániás Hölgy, azaz Meredith anyai nagyanyja.
A Hölgy
Ethelberta Lestrange származása teljes, biztos tudatában élte életét születésétől fogva. Tudatos oktatását ugyan csak négyéves korában kezdték el, ő mégis pontosan tisztában volt felsőbbrendűségének tényével már az azelőtti időkben is, mintha maga a ház pumpálta volna belé lélegzetelállító méreteivel az aranyvérűk íratlan szabályait. A katedrális méretű kúriában szobáról szobára totyogva mind-mind tökéletesedett tartása; tekintetét pedig a szüleivel való, ritkaság számba menő találkozások metszették hidegre és élesre.
Amikor a negyedik születésnapját követő délelőttön először ültették a nevelését vállaló boszorkány elé, a kis Ethelberta a Lestrange-ek minden gőgjével tudott végignézni a középkorú, határozott beszédstílusú nőn. Még a házasságkötése utáni években is vett tőle órákat, de csupán, mert az illem úgy diktálta. Valójában sohasem kedvelte nevelőjét, még csak kölcsönös tisztelettel sem viseltettek egymás iránt, azonban az évek során mindketten megkapták, amit akartak, s ez elég volt a nyugodt, eredményes munkához.
Ethelberta mindig is vérének, családjának tudta be sikereit, testének, elméjének rohamos fejlődését, s voltaképpen igaza volt; a közönyre, a hidegségre való fogékonyságot, a káröröm, a kegyetlen diadal szeretetét és a többi tulajdonságot, melyek oly’ hamar ideállá emelték az összes közösségben, ahol megfordult, leginkább génjeinek köszönhette. A legtöbb természetes emberi reakciótól viszont annyira elzárkózott, hogy egészen tizenkét éves koráig semmi jelét nem mutatta, hogy igényli a szeretetet, a rajongást.
Már az első roxforti napján felfigyelt Miriam Glannre; a kislány mindenkinek szemet szúrt a Mardekárban oda nem illésével, láthatóan ijedt magatartásával, melyet a számára szokatlan szokásokkal szemben tanúsított, de egyedül Ethelberta látta meg benne a kihívást és – később visszagondolva belátta -: a segítséget. Mielőtt felkarolta volna magányos osztálytársát, természetesen utánanézett a családfájának. Miriam aranyvérű volt – és ír, ez megmagyarázta tanácstalan toporgását az új környezetben. Megismerkedésük után Ethel (Miriam kezdte így becézni) kötelességének érezte, hogy beavassa az angol etikettbe, s nyilvánvalóan tökéletes családjával együtt bejuttassa Anglia szűk előkelő rétegébe. Ez utóbbi nem volt nehéz, az európai tiszta vérű családok ápolták egymással a kapcsolatot, még ha csak felületesen is. Ethel nagy örömére Miriam hozzá hasonlóan kiváló felfogással rendelkezett, gyorsan beletanult a helyi életbe. Barátságuk mégsem volt zökkenőmentes, mert Miriam ragaszkodott ír gyökereihez. Amikor barátaikkal töltötték idejüket, sokszor visszatért kezdeti hanglejtése, ezzel mondott meséket a kelta manókról és tündérekről; de ami leginkább irritálta Ethelt, az túlzott kedvessége, lágyszívűsége volt, néha önkéntelenül is megkérdőjelezte a Süveg döntését, hihetetlennek tartotta, hogy ez az ennyire, megmagyarázhatatlanul más lány a Mardekárba került.
Valós problémáik akkor kezdődtek, mikor Miriam összeismerkedett Joseph Fielddel. Már barátságuk is szálka volt Ethelberta szemében, amikor pedig ez a barátság igazi, Ethel számára ismeretlen szerelemmé mélyült, csak toporzékolt tehetetlen dühében. „Azt még meg is érteném, ha néhanapján elbeszélgetnének – gondolta -, hiszen mindketten írek, talán csak ők ketten azok az egész iskolában, de hogy barátok, sőt szeretők, ez már túlmegy minden határon. Ez a Field arra sem méltó, hogy Miriam lábtörlője legyen, sárvérű kis korcs… Mért nem képes ezt észrevenni Miriam is?”
Mivel Joseph két évvel idősebb volt náluk, a két fiatal évekig levélben tartotta a kapcsolatot. Ethel elkeseredettségében ezt próbálta elvágni, ezt a vékonyka szálat, azonban a lebukás és egy megalázó bocsánatkérés után kénytelen volt feladni a küzdelmet. Rádöbbent, hogy a szerelem akadályozásával kockáztatja a barátságát Miriammal, azokban az időkben, roxforti életének utolsó, s házasságának első éveiben pedig égető szüksége volt barátnője támogatására, egyáltalán csak a jelenlétére.
Az, hogy mindössze tizenöt évesen férjhez adták, nem érte meglepetésként, neveltetése felkészítette rá. Férje kora és kinézete inkább bántotta, mégis belenyugodott, mert bízott szülei választásában, tudta, hogy családja szerint a legmegfelelőbb partnert kapja.
Álmában sem gondolt rá, hogy anyja hisztérikus kacajjal fogadta bátyja, az öreg Noble ötletét; főként, mert tisztában volt vele, hogy nagyon is komolyan gondolja az ajánlatot. Mrs. Lestrange-et nem is maga a lánykérés, hanem a vőlegény személye lepte meg. Egy régi megegyezés alapján a legifjabb Noble fiút rendelték egyetlen lánya mellé, most viszont a legidősebbet ajánlották fel. Férjének ez egyre ment, ő azonban irtózott a gondolattól, hogy egy ötven éves férfi érjen úgy Ethelbertához.
Ethelbert váratlanul özvegyült meg, örökös nélkül, ez a hirtelen kérés oka. Ethelbert! Mintha testvérek lennének, milyen iszonyú… Ethel anyja mégsem mondta ki a mondatot, bátyját túlságosan lelkesítette a „gyerekek” hasonló neve. Övék a londoni és a birminghami ház? Férje máris rábólintott az ügyre, neki fikarcnyi beleszólása sincs. Bátyja arca felragyogott, a férfiak kézfogása körül fel is izzott az ezüst szalag. Ethel sorsa el lett döntve.
A lány ragaszkodott a Roxfort befejezéséhez, legfőképpen Miriam miatt, így alig volt együtt Ethelberttel. Kezdetben erre foghatták a gyermekáldás késését. Az évek gyorsan teltek, ez nem lehetett többé indok, az ismerősök és ismeretlenek egyaránt benne, Ethelben keresték a hibát, nem öregedő férjében, annak termékenységét fattyak sora igazolta. A vádak sértették önérzetét, ugyanakkor érzelmileg vészesen legyengítették Ethelt – Miriam azóta nem állt mellette, mióta elvégezték az iskolát. Megszökött azzal a Fielddel, kitagadtatta magát, tönkretéve annyi sok munkát, ráadásul… ó, igen, még semmibe is vette az ő tanácsát, erőszakos ellenkezését! Ez megbocsáthatatlan volt, most mégis hiányzott mellőle az igazi barát, a sok károgó, kétszínű, középkorú, aranyvérű anya helyett.
Végül Miriam nélkül is átvészelte ezt az időszakot állandó társának, a büszkeségének köszönhetően. Dacos volt. * Barátnője hiányát egész életében kudarcként fogta fel, ám ez gondolataiban szép lassan átalakult a tudattá, hogy vesztett, megalázták – meggyűlölte Miriam Glann Fieldet.
Házassága nyolcadik évében már csak azért is szült egy gyermeket, tudtán kívül szinte egyszerre néhai barátnőjével, s még a babák neme is megegyezett – mindketten kislánynak adtak életet. Ethelbertának ez egy teadélutánon, karjában a kis Erlinával jutott tudomására; kis híján elejtette az újszülöttet. Akkoriban alig született aranyvérű lánygyermek, és most, hogy ő a világra küzdött egyet, Miriammal, a gyűlölt Miriammal kell megosztania a dicsőséget.
Kétszeresen megbánta gyengeségét, mely a szülés után elfogta, aminek hatására olyan beszédes nevet adott lányának: Erlina. Lány Írországból. Hova gondolt? Miriam most majd azt hiszi, szent a béke, benéz egy kicsit babázni, az álnok… Elborzadt. Pedig a lelke mélyén szomjazta a másik látogatását, így mikor az elmaradt, tört-zúzott csalódottságában. Összeolvadt benne kislány énje és az immár felnőtt Ethel, s e kettő most már véglegesen megszűnt szeretni Miriamot.
Ha csak sejtette volna, hogy a nő ebben évekkel megelőzte, könnyebb lett volna semmissé tennie a kedves emlékeket, de Ethelnek fogalma sem volt róla, hogy amit magában „erőszakos érvelésnek” nevezett, az Miriam szemében kiábrándító, megvetendő, irigy őrjöngés volt, felfedte Ethel igazi valóját, elvágta az összes létező szálat, mellyel még kötődhetett volna a Lestrange lányhoz. Miriam Glann már akkor leírta magában Ethelbertát, mikor az tönkre akarta tenni a boldogságát, megakadályozni a házasságát.
Ethel sokáig küzdött egy második, fiú gyermekért, aki tovább viszi a Noble nevet. Az örökösödés valójában másodrendű szempont volt, az első ösztönző tényező Miriam fia, az Erlinánál négy évvel korábban született Geoffrey volt. Semmiképpen sem akart lemaradni a véráruló nőtől, de ez egyszer nem koronázta siker próbálkozásait.
Létezése mélypontjaként a lánya iránt érzett határtalan szeretetet élte meg, Ennek hatására engedett ugyanis Erlina könyörgő, szerelemtől csillogó (ő maga sosem volt szerelmes, fel sem ismerte a ragyogást) szemeinek, mikor lánya elé állt: beleszeretett Geoffrey Fieldbe, engedje hozzá feleségül. Engedte, persze, egy percig, amíg Erlina csókkal borította arcát, s felnőtt nő létére szökdécselt örömében, Ethel kifejezetten elégedett volt. Aztán rájött, egyetlen gyermekét Miriam kezére adta. Innen már nem volt visszaút, nem bízhatott férje atyai szigorában – Ethelbert évek óta csak kísérleteinek, és gyalázatos módon a mugli nőkkel való hancúrozásnak élt. Lányával egyébként sem váltott soha több szót a „Szervusz!”-nál, annyi fiatal viselhette volna a nevét, hogy azzal, aki egyedüliként nyerte el a Noble nevet, felesleges lett volna törődnie.
Erlina tehát férjhez ment Geoffrey Fieldhez, Ethel felszegett fejjel, fogát összeszorítva ülte végig az esküvőt, egyszer sem pillantott a Field család felé. Szédült, szíve rendetlenül vert, hiszen másodjára jutatta vissza Miriamot, vagyis ezúttal a fiát a zárt aranyvérű társaságba.
Lánya boldogságát látva enyhültek heves ellenérzései, vejét is egészen kellemes, ambiciózus fiatalembernek találta, de sosem kedvelte meg. Három évvel az esküvő után megszületett első unokája, Flame – szíven ütötte, hogy Miriam és Joseph láthatta először Geoffrey után, nem pedig ő. Nem volt szokása sírni, de mikor a kisfiú később is inkább a másik felé húzott, sokszor kerülgette a könnyes hisztéria.
Újabb három év múlva a férje öngyilkos lett. Éppen kezdett felengedni Ethel megvetése, mert Ethelbert odavolt Flame-ért, jövője betegesen foglalkoztatta, egy alkalommal, amikor ők vigyáztak rá, el is magyarázta a tágra nyílt szemű kisfiúnak.
Az azt követő nap kapták meg a levelet, amiben a Minisztérium közölte a vádakat, melyek egyértelműen azkabani fogságot vontak maguk után. Tiltott mérgek előállítása, mugli nők rendszeres, válogatott kínzása. De legalább nem csak arra kellettek neki.
A bagoly reggel érkezett, délben természetellenes szögbe hajolva találtak rá Ethelbertre, kezében egy saját készítésű mérge üres üvegével. Tettével megmentette feleségét a pletykáktól, s ezért Ethel mindig hálával gondolt rá.
Unokái betörése öregségére az életcéljává vált.
Flame, amint elkezdte tanulmányait, a Mardekárnak hála hozzáidomult, hatása alá került, szinte önkéntelenül követte halott nagyapja hajdani útmutatását, bár így is rengeteg időt töltött a Fieldekkel. Ethel felujjongott, mert mindezt képes volt ellensúlyozni.
Meredith, talán mert fiatalabb, és Miriam szakasztott mása volt, egy lány, aki nem ismerte Ethelbertet, meghódíthatatlannak bizonyult. Mindig türelmesen végighallgatta, de idegesítően meresztgette hatalmas szemeit, szánalommal nézett rá, a valaha gyönyörű Ethelberta Lestrange Noble-re, ami az asszonynál főbenjáró bűnnek számított. Amint Meredith roxfortos lett, el is szemtelenedett, Ethelnek be kellett látnia, hogy felette sosem uralkodhat.
Caitlin édes volt, Erlinára emlékeztette, furcsamód mégis érdektelen volt számára. El is tűnt, mielőtt megismerhette volna, hiánya csak azért fájt kissé a nőnek, mert lánya összeomlott, Flame pedig zárkózott lett, holott sokat beszélgetett vele halálfalóvá válása óta. A látogatások ritkulását Ethel jobb híján új munkájára, megsokszorozódó elfoglaltságaira fogta.
Most azonban itt ült mellette, beszámolt Voldemort nagyúr terveiről, s ő elragadtatottan hallgatta. Leigázzák a muglikat, megölik a sárvérűeket és a vérárulókat… Miriamot… Cseppet sem bánta, hogy gyakorlatilag két unokáját elvesztette, hisz’ itt volt Flame, a Nagy Terv részese, bosszújának ifjú, jó kiállású, tökéletes eszköze.
Ethelberta Lestrange Noble büszke volt és, évek óta először, diadalittas.
*Azért emelem ki, mert Mednek innen (is) van az a mérhetetlen dacossága :)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
