|
Az út kezdetét veszi
Sophie 2008.08.18. 15:58
Mi lesz a csecsemővel, akit alig pár naposan ment ki otthonának romjai közül egy halálfaló?
Mit tehet a kislány, akinek új otthona a Malfoy-kúria?
Mit tehet a boszorkány, ha rálel az igazi családjára?
És mi van akkor, ha a fény egyre csak távolodik tőle, bármily gyorsan is igyekszik utolérni?
Bellatrix Lestrange elkeseredetten kutatott valami nyom után. Alig pár órája tudta meg ura kegyetlen, elszomorító és mégis, ha jobban megnézzük, kínos halálát. Azóta nem tudott mit kezdeni magával. Hol dühös volt, mérhetetlenül dühös, hol pedig elképzelhetetlenül szomorú. Az ilyen pillanatokban megállíthatatlanul folytak a könnyei. Sírt. Talán gyermekkora óta először. Nem volt szerelmes a Nagyúrba (aki ezt állította, kétszeres halált halt – ő és a Sötét Nagyúr egyszerre mondták ki a halálos átkot). Nem, inkább apjaként tekintett rá. Ő maga biztos volt benne, hogy szereti, annak ellenére, hogy a Sötét Nagyúrban egy szemernyi szeretet sem volt. Nem csak őiránta. Egész egyszerűen senki iránt. Igen, Bellatrix apjaként szerette Voldemortot, bármily furcsa is volt ez.
És most borzalmasan érezte magát. Talán a tehetetlenség, vagy esetleg a fájdalom miatt? Nem tudta volna megmondani.
Biztos volt benne, hogy nem halt meg. Egy ilyen kölyök, mint Harry Potter, nem végezhetett a világ legnagyobb mágusával.
Tehát valahol, valamilyen formában él.
Bellatrix maga sem tudta, hol jár. Ösztönösen járta végig a romokat és keresett, várt valamire. Számára is hihetetlen volt, mennyire emlékszik a gyilkosságok helyszíneire.
A ház (ha lehet annak nevezni), amelynél most keresgélt, nem rég pusztulhatott el. Nagyon frissek voltak a sebek. Egy-két napja járhattak itt. A gondolatra torz mosoly árnyékolta be arcát – és az emlékek könnyeket csaltak a szemébe. De gyorsan eltüntette őket.
Nem tudta, mit vár, mit fog találni. Csak egymás után hajította el a köveket. És akkor meghallotta. Gyereksírás. Egy szenvedő gyermek sírása.
Ha hallgat urával eltűnt részére, otthagyja. De valami azt súgta neki; mentsd meg, neveld fel a Nagyúrnak. Egy tökéletes halálfaló tökéletes ajándék lesz Voldemortnak, ha az egyszer visszatér. De vissza fog térni. Másra gondolni nem is érdemes.
Enyhén csodálkozott. Hogyan élte túl a gyermek? Hogy-hogy nem ütötte agyon egy lehulló vakolatdarab, vagy más halálos tárgy?
A sírás egy különösen nagy halom alól jött. Akkor mégis, hogy...? Nem számított. Meg fogja menteni.
Óvatosan szedte le a ház darabkáit a gyerek vélt helyéről. Rövid időn belül látta, a baba egy franciaágyon fekszik. Az ágy egyes részeit már világosan ki lehetett venni.
És megoldódott a rejtély. A csecsemőnek pokoli szerencséje volt (vagy talán a szülők keze van a dologban?).
Az összeomlásnál a falak eldöntöttek egy szekrényt. A szekrénynek kinyílt az ajtaja, valószínűleg kiestek belőle a tárgyak. És a mély bútora gyerekre esett, aki könnyedén elfért két polc között.
Miután átlátta a helyzetet, Bella kénytelen volt ismét gondolkodni. A romok elzárták az összes oxigént a kisember elől. Akkor, hogyan kapott levegőt?
Intett a pálcájával, mire a nehéz bútordarab felemelkedett a babáról és az ágy mellett hatalmas durranással becsapódott.
Bellatrix döbbenten bámulta a csecsemőt. Most már nagyon is tudta, hogyan lélegzett. Ez a gyerek, aki ránézésre nem lehet több három-négy naposnál, BUBORÉKFEJ-BŰBÁJT alkalmazott!
Ha most képes ilyesmire, bele sem mert gondolni, mi lesz belőle, ha felnő. De nem is kell belegondolnia. Pontosan tudta, mi lesz. Voldemort jobb keze, sőt ha nem tudja előkeríteni, talán az utódja…
Felvette az immár „tiszta” fejű babát és hazahoppanált.
Leült a kanapéra, egy cumisüvegnyi tejet varázsolt a csöppségnek és megetette.
Maga elé meredve gondolkodott. Korántsem a csecsemőn járt az esze. Sokkal inkább a Sötét Nagyúron. Hol kellene még keresgélnie?
Mikor befejezte az etetést, maga mellé fektette a gyermeket és, most először megtalálása óta, figyelmesen megvizsgálta.
Sötét hajú lány volt, arca szép metszésű, kissé pufók – olyan igazi babaarc. Nem ez volt, ami megdöbbentette a boszorkányt. Az addig teljesen rendben volt, hogy egy áldozatának gyermekét magához vegye. De ha ez az áldozat a gyűlölt Főnix Rendjének tagja volt? Az már erősen meggondolandó.
Mert a kislány takaróján virító arany főnix egyértelműen erre utalt.
Persze, hogy felnevelheti – válaszolta meg a néma kérdést. Sőt, ha belegondol, jobb is így. Hiszen, ha a szülei Rend-tagok voltak, nagy valószínűséggel a gyerek is azzá lett volna. És, ha a szülei tagok voltak, esetleg más rokonai is azok lehettek.
Vagyis, ha a lányt halálfalónak neveli, nem csak félelmetes fegyverré teszi a jó elleni harcban, hanem családja esküdt ellenségévé.
Egyszer majd az orruk alá dörgölheti; nézd ki ölte meg azt az embert! Ő a te véred. Egy ízig-vérig jó lány a rossz oldalán!
Diadalmas mosoly terült szét az arcán. Igen, ez az ő küldetése, ez a végzete. Vagy talán nem is az övé?
Nem, nem lehet az első gondolata ez a kislány. Most az a legfontosabb, hogy megkeresse urát. De ezt sem teheti egyedül. Össze kell szednie a legjobb, leghűségesebb híveket, és együtt kutatni, együtt megtalálni… együtt sokkal könnyebb.
De ez az akció kockázatos. Meg aztán, a férje is csatlakozni fog, ebben nem kételkedett. Ki fog vigyázni a gyerekre? Azon kívül bármikor elfoghatják őket. A lány akkor árvaházba kerül. Egy árvaházban ki tudja, mi történhet vele. Lehet, hogy a Nagyúrhoz hasonló utat járna be, de származását tekintve mindez nem valószínű. Inkább túlzottan is jóvá válna és a Roxfort csak erősítené ebben. A kártyavár összeomlana.
Oda kell adnia valakinek. Egy olyan halálfalónak, aki halálfalót nevel belőle, de ő maga gyáva ahhoz, hogy felkutassa a Nagyurat.
Az egyetlen ilyen család, aminek tagjaiban meg is bízik, az a nővéréé. Narcissa ugyan nem halálfaló, de ért hozzá. Lucius pedig az, csak gyáva és kényelmes.
Nehéz szívvel, de meg kell válnia a kislánytól, egy megvetett férfi és egy hideg nő kezére adnia. Tudta, hogy nála jobb helye lenne, de nem tehetett mást. Ha a küldetés sikerrel jár, még visszaveheti.
Pontosan erre kell gondolnia. Ez fogja motiválni. A kislány.
Minél előbb kezdi a keresést, annál jobb. Tehát most rögtön el kell vinnie a lányt Narcissához.
Felállt és felvette a gyermeket. Tekintete ismét a takaróra esett, ezúttal a főnix alatti szövegre.
- Ne félj, Elisabeth, jó helyed lesz. Nem a legjobb, de a jövődnek megfelelő. Ne aggódj, kicsi lány, egy ilyen szép baba, mint te, még a Malfoyok szívét is képes meglágyítani. Ha szerencséd van, a mostoha szüleiddel nem lesz gondod. Csak tudnám, kik az igazi szüleid.
Hangjára Elisabeth felébredt – és Bellatrix rögtön tudta, kik a gyerek szülei.
***
- Nem, nem és nem! Értsd meg Bella, nem vállalhatom ezt a lányt! Bőven lég lesz nekem Draco! Nem bírnám el a sok munkát.
- Ezt most úgy mondod, mintha te gondoskodnál teljesen a nyamvadt fiadról. Mondd csak, mégis mire tartod azt a sok házimanót, meg dadát? – mondta gúnyosan Bellatrix. Ügyelt, hogy hangja ne legyen túl erőteljes, nehogy újra felébressze Lisát.
Narcissa Malfoy villámló szemekkel nézte húgát
- Rendben, tegyük fel, hogy meg tudom győzni Luciust. Az egy dolog, hogy örökbe fogadunk egy gyereket, az is egy dolog, hogy a Rend tagjainak gyerekét, de mégis, hogy adjam be neki, hogy pont az Ő fattyukat akarod felneveltetni velünk? Jó, jó lehet, hogy hamarosan elviszed, de mi van, ha nem? – húga kezében felébredt a baba. De ahelyett, hogy újból bömbölni kezdett volna, hatalmas szemeivel kíváncsian nézegette a testvérpárt. – Nézz rá! Látod ezt? Így tartsuk magunknál? Minden egyes alkalommal RÁJUK emlékeztetne, és arra, amit velünk tettek!
- Ezen könnyen segíthetünk – pálcájának egyetlen intésére megváltozott Elisabeth külseje. – Bocsi, így meg az apjára emlékeztet – készült az újbóli változtatásra, de Narcissa megállította.
- Hagyd csak, kellemes emlékeim vannak az apjáról – kegyetlenül felkacagott, mire a gyerek sírni kezdett. Bella nyugtatni kezdte, de nővére kikapta a kezéből, és karjába vette. – Meg kell szoknia engem. Személyesen fogom nevelni, csakúgy, mint a fiamat! – nyomatékosan ejtett minden szót. – Feltéve persze, hogy Lucius…
- Miatta ne aggódj. A férjednek van esze. Ha nem veszi magához Lisát…
- Lisát? – válaszul Bella a takaróra mutatott.
- … akkor csatlakoznia kell a csapathoz – Narcissa elsápadt. – Látod? Mondom én, hogy mindenképpen itt marad. De térjünk át a kicsi nevére.
- Gondolom, a keresztneve marad – mondta Narcissa még mindig falfehéren.
- Igen. Az Elisabeth szép név, még ha az a féreg is választotta. De, ami a …
- Ki ne mondd! Azt természetesen megváltoztatjuk – a házat fürkészte, majd tekintete megállapodott a konyhán. – Nos, azt hiszem kislány, hogy köszönetet mondhatsz a bohókás Alphard bácsikádnak a nevedért. Igazam van, Elisabeth Jacobs?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
