|
Villámok
Sophie 2008.08.18. 15:59
"Sírok, mert még ezek a rohadt villámok is Rád emlékeztetnek." - Egy lány tépelődése a vihar kellős közepén...
Villámok
Villámlik. "A villám elektromos kisülés." Nem tudom, mi az az elektromos kisülés. Akkor azt sem tudom, mi az a villám? De. Nagyon is jól tudom. Hiszen az végzett a nagyszüleimmel. Az végzett Anyával. Kezd olyan érzésem lenni, hogy a Villám a családi átkunk.
A kastély ablakaiból diákok figyelnek. Szinte hallani a körbejáró suttogást: Kiment a parkba. Ilyen rettenetes viharban! Látok egy felsőőves lányt, aki ezt tátogja: Esernyő nélkül!
Undok, lemondó mosoly a szám körül. Végtelen az emberi butaság. Hiszen nem is esik az eső! De ha esne is, mit érdekelne az már engem?
Te is ott vagy. Látom, ahogy aggódva villan meg smaragdzöld szemed. Anyának apád volt a Végzete; nekem Te vagy. Talán Te vagy az én családi átkom is. Olyan szerencsés vagyok, hogy kettő is jutott belőle...
"Kerüld a Pottereket, Abigail! Sosem Te kellesz majd nekik..." - hangja elcsuklik, és nekem fáj, hogy nem Apát szereti. Most én is ugyanezt teszem Adammel. Őt ölelem, miközben Rád gondolok.
"Ha villámlik, sose menj a fa alá!" Helyes. Még csak a közelemben sincs fa. Itt ülök a park közepén, a hosszúra nőtt, tavaszi fűben.
Igazából nem figyeltem Hermione Grangerre, mert a Te arcodat kémleltem. Magyarázott a villámokról, de nem hallottam. Ezek a mondatok mégis bekúsztak a fülembe. A Sors kegyetlen fintora, hogy ismerem az Eszközt.
Miért is jöttem ide? Hogy Tőled szabaduljak? Nevetséges, hogy csak a Halál elég erős ehhez. Hátborzongató.
Nézem, ahogy a villámok cikáznak körülöttem. Valamilyen nedvesség permetezi az arcomat. Még mindig nem eső.
Sírok, mert még ezek a rohadt villámok is Rád emlékeztetnek.
Nem engedsz, igaz? Hidd el, nekem sem könnyű, hogy nem elég egy ellenátok a börtönrácsok szétzúzására. Hogy az Ismeretlent kell választanom Helyetted. Bár néha te magad vagy a Semmi. Amikor éjfekete hajadba vörös hajszálak keverednek.
Egy hatalmas villám teremt nappali fényességet a Roxfort környékén és egy pillanatra tisztán látom az arcod. És a kezed. Ami összefonódik egy másik, kisebb kézzel. Ekkora távolságból hogy is lenne az enyém?
Közvetlenül mellettem csapódik be egy újabb villám. Száraz, örömtelen nevetésem betölti a parkot. Fáj, iszonyúan fáj, de valahol mélyen kívánom, hogy szaggassa szívem-lelkem, hogy tépje szét, ami mindörökre a Tiéd... Ha már testi valómban nem halhattam meg, legalább lélekben, hogy többé ne kelljen éreznem...
Mit vártál, Abigail, hogy a Sors keze megkímél a további szenvedéstől, hogy egy apró kívánság véget vet ennek, hogy egy kicsiny villám elég hozzá?
Nehéz bevallani, de igen. Már tudom, hogy van, ami sosem lesz olyan, amilyennek én akarom.
Mert az Élet nem egyszerű. A Halál miért lenne az?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
