|
Álmodunk, s felébredünk
Sophie 2008.08.18. 16:02
Egy Februárral kacérkodó Április, aminek egy hóviharos, homokviharos, napsütötte február 16-a az eredménye. Egy lány, aki némán szenved attól a bizonyos legnagyobb erőtől a Földön. Szó szerint a földön. És az őrangyala, aki közvetíti ezt a szenvedést. Csak egy önkívületben írt érzelemkitörés, semmi más.
Ajánlott szám: Republic - Szeretni valakit valamiért
Álmodunk, s felébredünk
Ha csak úgy lehasalsz a fűbe, pusztán, mert rád tört az érzés, hogy ezt kell tenned ehhez van kedved, akkor vállalnod kell a következményeket.
Egyszer majd, egy szebb jövőben, tanúskodnod kell, eskü alatt vallanod, olyan őszintén, mint még soha; láttad, érezted a Föld örök körforgását, tanúja voltál a hangtalan Változásnak…
Őszinte leszel, ez nem is kérdéses. Ott állsz majd valami megmagyarázhatatlan tökéletesség előtt és a felismerések háttérbe szorítják majd a szót: Isten. Megbújik újjáéledő tudatod mélyén – nincs is rá szükséged, hiszen semmit nem jelent se neki, se neked. Egyedül a beszéd kapcsol hozzá. Mert beszélsz, úgy igazán, először életedben, beszélsz az elfeledett csodákról, melyeket akkor fedeztél fel, ott, az ébredező február végi talajon hasalva. Nem, nem is hasaltál… Ahogy az első hópelyhek vidám táncba kezdtek elnehezedő pilláid körül, egyszerre éber lettél és a hátadra fordultál.
Csak a csendre lettél figyelmes.
Elhallgattak a hevesen tiltakozó fűszálak törékeny tested alatt, meghunyászkodtak a feléd sompolygó titkok előtt.
Feltámadt a szél és lassan továbbsodorta a fenyegetően sötétlő hófelhőt. Az önfeledten keringő pelyhek is tovaszálltak vele, de néhányan ott maradtak veled, keserédes búcsúcsókként olvadva pirosló arcodra. A szemedből pergő könnyek tisztelettudóan kikerülték őket – az előbúvó napsugarak furcsa szövegként csillantak meg rajtad. Valaki könnyek és hópelyhek szövetségével üzente meg neked, hogy nincs még itt az ideje a találkozásnak. Egy, a semmiből előkerülő langyos szellővel tudatta veled szeretetét, s egyszersmind nógatott a szobádba való visszatérésre.
Az íróasztalodhoz ültél, és ahogy kitekintettél az ablakodon, a szűzfehér bárányfelhők rögvest eltakarták szemed elől a vakítóan sütő napot. Elmosolyodtál, szíved mélyén tudtad, hogy valahol a messzeségben a Mindenható megnyugodva veszi tudomásul a benned lobbanó reményt és a te legfőbb segítségedet, a dacot.
~ ¤ ~
Mikor legközelebb felnézel, ismét sötét felleg úszik a füstölgő kémények fölé, az arcodra száradt nedvesség izgatottan megfeszül. És valóban, újból elkezdik keringőjüket a megkésett hópelyhek. Bár oldalról nézve a különös tánc sokkal jobban hasonlít az univerzum apró, védtelen részecskéinek groteszk, pánikszerű menekülésére.
Nyugtalanító, eszedbe juttatja, hogy talán miattad ilyen rémültek a pelyhek, félnek, mert sehol sem találnak. A gondolatot erősítendő, néhány hópehely az ablakodnak csapódik.
Fel kellene állnom, gondolod tétován, de szívedben már lecsillapodott a lázadás, a Halál utáni feszült vágyakozás.
Megint eltűntek a hópelyhek, de a fenyegető felhők egymást követve, üldözve úsznak át az égen.
Az ilyesféle időjárás nem az utolsó téli hónapra jellemző, tavasz közepén válik ilyen szeszélyessé a természet. Akkor csörtet be a világ életébe az önfejű Április.
Ráébredsz – hogy is lenne másként -, az a magával ragadó, mégis kibírhatatlan Április kacérkodik Februárral, a bolondját járatja vele…
Éppúgy, mint az a koránál jóval idősebbnek tűnő lány a te barna szempárod tulajdonosával. Pedig az a lány nem elragadó, nem különleges, sőt, kifejezetten természetellenes. Már tartozik valakihez, nyílt titok, hogy egészen az övé, mégis, mégis élvezettel játszik azzal a fiúval, akinek egyetlen pillantásától felgyorsul a szívverésed. És a fiú hagyja magát, naivan elhiszi, hogy ideig-óráig megkaphatja a lányt; nem veszi észre, talán fél észrevenni, hogy elég lenne megfognia a kezed, és máris egy igazi kincset tudhatna magáénak – a szívedet.
Fáj, iszonyúan fáj neked, hogy meghallottad azt a pár mondatot, fáj, hogy rajtad kívül egy csapat másik ember is tanúja lesz a fiú vergődésének, s hogy egyedül a fiú nem tudja, amit mindenki más; a sorsdöntő pillanatban csak a levegőbe markol majd.
Elfordulsz a veszteségedre emlékeztető tájtól, kínzó lassúsággal törlöd le bátortalan könnycseppeidet.
Semmit nem tehetek érted, kis védencem, ezt a csatát egyedül kell megvívnod.
Egy pillanatra felém nézel, s tudom, hogy érzed azt, amit magadban is alig mersz őrangyalodnak nevezni, tudom, érzed, hogy mégis veled vagyok.
Keserűen buknak elő az elsuttogott szavak, de rekedt hangodban még megcsillan a gondolatnyi remény. Ennyi makacs, gyötrő bizonyosság ellenére is.
Tekinteted utoljára az itt-ott feltűnő hópelyhek felé fordítod még, s úgy súgod a vakvilágnak:
- Álmodunk, s felébredünk…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
