|
Az igazság fáj
Sophie 2008.08.22. 19:43
Az igazság fáj
/Az igazság fáj. Néha mégsem tudod áthelyezni a fájdalom egy részét a másik vállára. Még a legjobb barátodéra sem./
Fehérség. Vakító fehérség.
Tudatlanság. Édes, boldogító homály az emlékeimen.
Kinyitottam a szemem.
Jeges, kék tekintet kapcsolódott az enyémhez.
A homály eltűnt. Az emlékek elemi erővel törtek be a tudatomba. Iszonyúan fájt.
A borzongató hidegséget árasztó szemekbe néztem.
Rezzenéstelenül bámult vissza rám.
A két oldalamon megmozdult két ember. Két roncs.
Apa rám mosolygott. Csak ő tud így mosolyogni. Ilyen beszédesen. „Legalább te jól vagy.”
Anya felnézett. Szemei ugyanazt mondták. De belül vérzik a szíve. Apának is, de rajta nem látszódik.
Apának lesz rosszabb. Rajtam kívül senkit sem fog közel engedni magához. Én tíz hónapig távol leszek. Úgy érzi majd, két lányát veszítette el. Bár velem jöhetne! Vagy akárhová, csak messze ettől a szörnyetegtől az ágyam végénél!
- Annyira örülök, hogy jól vagy, kicsim! – ölelt át Anya. Remélem elmegy ez a mocsok és nem vele osztod meg a fájdalmadat.
Apa nem szólt. Mi szavak nélkül is értjük egymást.
- Jó érzés, hogy te már felébredtél. – Szánalmas. Azt hiszed, ha tudósítasz az állapotáról, akkor már meg is bocsátok?
- Dögölj meg Flame! – vágtam gyűlölettől remegő hangon a szemébe. Egy rezdüléssel sem jelezte, hogy meglepődött. Tudja. Attól a rettenetes pillanattól fogva tudja.
- Ugyan, Meredith, hogy beszélhetsz így Flame-mel? – csattant fel Anya.
Hát persze. Flame még Nála is fontosabb.
Adja az ég, hogy elmenjen ez a rohadék!
Vállat vontam. Becsuktam a szemem. Nem ért semmit. Az acélkék szempár ott lángolt a szemhéjamon.
Újra ránéztem.
- Menj a pokolba Flame! Vagy bárhová, csak el innen!
Megfogtam Apa kezét. Ő is dühös rám, de megérti, hogy mit akarok. Megérti, hogy miért vagyok ilyen.
Vagyis azt hiszi, hogy megérti.
Anya sértődötten kivonult azzal a szeméttel.
Belékarolt. Támaszt várt tőle.
Pedig pont ő az, aki kihúzta a lábunk alól a talajt.
Csönd. Percenként változó csönd. Hol gyógyít, hol tovább tépi a sebeket, mert Rá emlékeztet.
Nem bírom tovább.
- Apa?
Rám nézett. – Tessék, kicsim.
- Mi történt, miután… - Az agyam sebesen pörgette az emlékeket. Elszédültem tőle. Meg kellett állítanom. - … vagyis Az után?
- Nem találtunk semmi nyomot. Az aurorok sem. – Mindig tudja, mire gondolok. Mindig.
- Vele mi történt? – kérdeztem, lehunyva a szemem.
- Eltűnt. – Elcsuklott a hangja. – Valószínűleg elrabolták.
Bárcsak segíthetnék rajtad, Apa! Soha nem láttalak még ilyen megtörtnek.
- Más is eltűnt… Rajta kívül? – Legalább nem lenne egyedül…
- Nem. – Egyetlen szó. Fájt. – A legtöbben elájultak a sokktól. Őket itt ápolják. – Ott lebegett köztünk a kérdés. Kit érdekel? - A többiek tanúskodtak, de neked is vallomást kell tenned.
- Nem emlékszem semmire.
- Hazudsz. Legalább nekünk mondd el! – nézett szigorúan a szemembe.
- Majd később.
- Akkor sem lesz jobb!
- Tudom.
Hallgattunk.
- Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy a többiek mit mondtak… - kezdtem bele félve.
- Ó! – csapott a homlokára Apa. – Róla teljesen elfelejtkeztem. Mindjárt behívom!
- Kit?
- James Pottert! Tudod, ő kapott el… Az után.
- Van itt más is? – kérdeztem, de már tudtam is a választ.
Az ajtóban egy magas, sötét alak állt.
Belépett az ajtón, és aggódva leült az ágyam mellett álló székre. Félresöpörtem egy tincset az arcából.
- Szia, Sirius! – motyogtam egy halvány fintor kíséretében.
Komolyan úgy éreztem, soha többé nem tudok majd mosolyogni. A mosoly egy vidám gesztus. Vele eltűnt minden vidámság az életemből.
- Hello, tündérkém! – Megfogta a kezem. Tündérke…
Megráztam a fejem.
Rádöbbent szavaira, mert ijedten bocsánatot kért.
Megszorítottam a mancsait. Semmi baj.
Belegondoltam, hogy igazából Flame-nek kellene azt tennie, amit Sirius tesz.
Bár, ha Flame nem lenne, nem lennék itt, Ő pedig nem lenne ott.
Különben is, ha itt ülne mellettem, és a kezemet fogná, minimum lehánynám.
Késve vettem észre, hogy Apa átadta a helyét James Potternek, és hozzám beszél.
- Bocsánat, nem figyeltem. Mit mondtál? – kérdeztem gondolataimmal viaskodva.
- Itt hagylak titeket, hadd beszélgessetek. Kimegyek anyához és…
- … ahhoz a mocsokhoz – fejeztem be tőlem szokatlan, hideg hangon.
Apa erőtlenül megcsóválta a fejét és kiment. A háta görnyedt. Az én apám, az egyik legjobb auror, a mindig fitt Geoffrey Field összeroskadt.
Remélem, látod, mit tettél vele, te szemétláda…
- Meredith?
Belenéztem Sirius éjkék szemeibe. Majdhogynem feketék. Feketék… fekete csuklyák, őrjítő sötétség…
Behunytam a szemem. Szorosan. Már majdnem fájt…
- Hé, nyugi! – Magához ölelt.
- Nem tudok sírni, Sirius… Nem tudok sírni – suttogtam kétségbeesetten.
- Mindenki máshogy reagál az ilyesmire. Ne aggódj miatt. Biztos, csak…
A többit nem hallottam. Csak a néma kérdésre felelő válasz pattogott a fülembe. „Mert még él… Hiszen él…”
- Bocs, hogy bunkó voltam, James – törtem meg a csendet. Nem tudom, mióta tartott. – Még csak nem is köszöntem. Szia, James!
Bizonytalanul elmosolyodott.
- Szia, Meredith!
- Sirius elkísért? – Kicsit összeborzoltam a haját. Feleslegesen. Rossz szokás. Az óta az.
- Fordítva. Amikor elmeséltem neki, hogy mi történt, rögtön idesietett. Én csak rohantam utána.
- Értem – mondtam sietve, mert nyelvem hegyén már ott voltak a kérdések. – Tényleg, te ott voltál. Mit láttál? – sürgetően megragadtam a kezét. Futólag eszembe jutott, hogy a fél Roxfort a halálomat kívánná, ha látná, de elhessentettem a gondolatot.
- Arra gondolom te is emlékszel, hogy összetalálkoztunk a Varázslók útján. Aztán hirtelen sűrű köd ereszkedett a sikátorra. Semmit nem láttam csak az időnként elsuhanó csuklyás fickókat. Úgy tűnt, járőröznek. Aztán meghallottam a sikolyodat. A pálcámat nem mertem használni, nehogy ártatlanokat találjak el. Sarkon fordultam, arra amerre titeket sejtettelek. A köd és a csuklyások addigra eltűntek. Hallottam hogy folyamatosan a húgod – körmeimet a kezébe mélyesztettem. Van olyan, hogy az ember a belső fájdalmát közvetíti a külvilágnak. – nevét, és láttam, hogy megszédülsz és térdre esel. Még épp időben értem oda, hogy elkapjalak, mielőtt orra buksz. – Megvonta a vállát. – Igazából senki nem tudja, mi történt. Körülöttem csupa rémült és tanácstalan ember állt. Rögtön idehoztalak, aztán értesítettem a szüleidet. De Cai… mármint a húgod eltűnését csak tényként tudtam velük közölni. A részleteket tőled várják.
Fáradtan bólintottam, majd csukott szemmel hátradőltem.
Senki sem tudja, mi történt… Semmit nem tudnak Róla... Tőlem várják a részleteket… De hát én sem tudok többet… Ha valaki mindent tud, az Flame…
Valószínűleg dühös arcot vághattam, mert Sirius csendesen ezt mondta:
- Lassan megbocsáthatnál neki. Én a helyedben…
- Te mit tennél a helyemben?
Nem válaszolt. Pontosan tudom, miért. Ő is hallotta, ő is érezte, hogy a kérdés nem neki szólt és nem arra a féregre irányult.
Fogalma sincs a helyzetemről. Nem tudja, amit én tudok. Talán ő lenne az egyetlen, aki elhinné, hogy Flame tehet mindenről, de mégsem tudok erről beszélni, mert akkor Ő is szóba kerülne, és nem akarok emlékezni a történtekre.
Magamban sikoltottam a kérdést. „Mi tegyek?”
Olyan volt, mintha visszhangzott volna a belsőm. „Mit tegyek? Mit tegyek? Mit tegyek?”
A válasz egy göndör hajú, pisze orrú, mindig mosolygós kislány angyali hangján érkezik. Mindig. „Tedd, amit tenned kell.”
Na jó, de mi az?
Elengedtem a fiúk kezét és összegömbölyödve vártam, hogy valaki visszasüllyesszen a gondolatok nélküli világba.
Sirius csókot nyomott a homlokomra, James pedig halk ’Sziá’-t suttogott. Azt hihették, hogy elaludtam, mert nem várták meg, míg elköszönök. Vagy egyszerűen csak megértettek engem. Nem teljesen, de talán egy picit megértettek…
Amint kimentek, besietett a nővér, és belém öntött egy kupa álomitalt.
Végre…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
