|
Az emlékek jönnek. Ha akarod, ha nem...
Sophie 2008.08.22. 19:43
Az emlékek jönnek. Ha akarod, ha nem…
/Emlékek… Családi vakációk, ünnepek… Valakinek ezeket jelentik az emlékek. Hazugság. Senkinek sem pusztán ezeket. Világ legboldogabb embere nincsen. Mert nem születhet. Abban a pillanatban, mikor megfogan egy élet, a Sors, vagy akármi más, már meg is írja a szomorúságot. A kitörölhetetlen szomorúságot. Mert mindenkid meghal egyszer. Ha szerencsés vagy, te leszel az első. De még akkor is megöltél valamit. Bennük. Akik szerettek.
Emlékek… amiket nem akarunk látni. Boldogok is lehetnek. De, ha Hozzá kötődnek… fájdalom születik. Keserédes lesz az emlék. Többé nem akarod látni. Mert Rá emlékeztet. De az emlékek jönnek… Ha akarod, ha nem./
Az augusztust a nagyszüleimnél töltöttem. Mindenképpen így tettem volna. Évek óta náluk töltöm a nyári szünet nagy részét. Flame miatt. Nincs kedvem huzamosabb ideig egy levegőt szívni vele. Azt hiszem, a történtek után ez soha nem fog megváltozni.
De ez volt az első alkalom, amikor nem csak miatta jöttem el otthonról. Hanem Miatta is. Túl sok volt az emlék. És túl sok volt a vádló tekintete.
Mialatt a Szent Mungóban tartózkodtam, napjaimat önmarcangolással töltöttem. Mert én vagyok a hibás. Legalábbis részben én. A másikat pedig csak én látom. A külvilág számára egyedül vagyok.
Szörnyű volt.
Amikor hazamentem, támogatást vártam. Azt, hogy egymást támogassuk.
Vártam, hogy könnyítsenek a lelkemen. Hogy azt mondják ’Nem a te hibád. Te nem tehetsz róla.’ Szavakat vártam, melyeket úgysem hittem volna el.
Úgy gondoltam., csak hárman maradtunk. Anya, Apa és én. Nincs más, aki értené a fájdalmunkat.
De rosszabb volt. Csak ketten voltunk. Apa és én.
Apa mosolyogva fogadott, mikor beléptem a házba, nyomomban Siriusszal.
Megölelt, és mosolytalan arcomat látva a fülembe suttogta.
- Nem hibáztatlak.
Hallani csak ennyit lehetett. De a szemei mást is mondtak. ’Segíts, hogy túléljem! Segítsünk egymásnak!’ Ennek ellenére mindössze egy napig bírtam.
Hagytam Apát, hadd beszélgessen Siriusszal. A konyhába mentem.
Anya ott ült az étkezőasztalnál. Flame-mel.
Amikor megláttam az árulót, amint ott beszélget az én összetört édesanyámmal, a kezem ökölbe szorult, és nehezemre esett nem megátkozni.
Ahogy ott álltam, mereven bámulva kettősüket, úgy éreztem, ennél jobban már nem tudom gyűlölni azt a férget.
Tévedtem.
Anya felpillantott. Mikor meglátott, szeme dühösen megvillant és hűvösen annyit mondott:
- Szervusz, Meredith. Jó, hogy itthon vagy. – Ahogyan ezt sziszegte, mintha azt mondta volna; Jobb lett volna, ha meghalsz.
És ez így ment egész nap.
Egyike azoknak, akikre számítottam, az maga volt a vád. Anya engem okolt. Legalább nem voltam ezzel egyedül.
Rögtön tudtam, ki tehet erről. Attól a pillanattól fogva bármikor képes lettem volna megölni Flame-t. Bármikor.
Vacsora után félrevontam Apát, a könyvtárban.
- Nem bírom, Apa. Az… az ön… önvád és Anya gyűlölete már túl sok. El kell innen mennem.
Egy kis ideig fürkészve nézett, aztán bólintott.
Az éj leple alatt összecsomagoltam.
Apa előreküldte a csomagjaimat egy üzenettel, én padig a kandalló előtt álldogáltam, kezemben a Hop-porral.
Nehéz volt itt hagyni Apát. Mert hiába laktak rajta kívül még ketten a házban, egyedül volt.
- Egy kicsit te is eljöhetnél. Jót tenne a friss levegő – mondtam. Sírni akartam - ó, de még mennyire! – de nem ment. Az óta nem ejtettem könnycseppet.
- Majd meglátom – vont vállat. Reméltem, hogy tényleg eljön. Mert nála ez már ígéretnek számított.
Hozzá léptem. Lábujjhegyre állva puszit nyomtam az arcára, és ismét a kandalló elé álltam.
Ledobtam a port. Az ismerős zöld lángok most rémisztően csaptak fel.
Már beléptem volna a tűzbe, mikor odasietett, megölelt, és ezt mondta.
- Vigyázz magadra, kicsim! És ne magadat okold. Megtalálom az igazi bűnöst, ne félj… - Összeszorult a szívem. Bár ne sikerülne! Ne neked sikerülne…
Én is megöleltem.
Léptek hangzottak a lépcső felől. Az ajtóban megjelent Anya.
Villámgyorsan a lángokba vetettem magam és kimondtam a címet.
Mielőtt forogni kezdett volna a világ, tekintetem találkozott Anyáéval. Szemében düh, meglepetés és lelkiismeret-furdalás lángolt. Vádnak nyoma sem volt.
Vesztettél, Flame…
~o~
A nagyinál kicsit jobban éreztem magam.
Mosolygott, sütiket sütött nekem, és állandóan azt hajtogatta, hogy nem az én hibám. De nem hittem neki.
Az én hibám. Mért nem fogtam erősebben? Miért engedtem?
Tedd, amit tenned kell…
Akkor azt kellett volna tennem. Leguggolni, magamhoz ölelni, megnyugtató szavakat suttogni a fülébe… és nem engedni el.
Egy idő után már csak éjjel marcangoltam magam, mert nappal a nagyi rögtön kiszúrta és vigasztalni kezdett. Róla beszélt.
Hiába a nagyi a legkedvesebb ember, akit ismerek, kezdett idegesíteni a dolog.
Akkor szenvedtem, amikor egyedül voltam. Amikor a nagyi is ott volt, igyekeztem annyit dolgozni, hogy ne kelljen Rá gondolnom.
Alig aludtam.
Az indulás napjáig nem is gondoltam a Roxfortra.
A nagyi hajnalban felrakott egy Londonba tartó vonatra.
Persze, mehettem volna mágikus úton is, de ragaszkodtam a vonathoz. Szeretem nézni a zöld mezőket és az elsuhanó dombokat. Skócia mindig megnyugtat. Normális esetben fel is frissít. De Az óta semmi sem normális.
Ahogy kifelé bámultam az ablakon, láttam, hogy a sínek egy kis patak mellett futnak.
Behunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom, de az emlékek nem ismernek akadályt.
- Caitlin, várj! - kiáltottam. Megpróbáltam futni is, de a kezemben tartott súlyos kosártól, és a hátizsákomat nyomó pokróctól nem nagyon ment. – Cait! Gyere már vissza! A nagyi megmondta, hogy együtt kell mennünk!
Hátrafordult és felnevetett. Arany fürtjei vidáman röpködtek feje körül. Kis angyalka…
Erre kinyújtotta rám a nyelvét és tovább szaladt.
- Jól van, hugi! De így nem tudlak megvédeni a farkasoktól!
Megtorpant. Láttam, hogy ijedten körülnéz, és elindul felém. Alig bírtam elfojtani diadalmas vigyoromat. De talán mégsem sikerült olyan jól az az elfojtás…
- Ne mosolyogj! – intett komolyan, majd megfogta a kezem. – Én nem félek a farkasoktól, de téged féltelek tőlük! - megszorította a kezem. – Hiszen el sem tudsz futni előlük…
Éreztem a kibuggyanó könnyeket , amint végigfolytak az arcomon. De ez nem az emlékemben történt…
Engedj el! Hagyd abba!
Nem engedett.
- … Miért hoztál ennyi cuccot?
- Hé, mintha nem te könyörögtél volna, hogy „Naaa…Meredith! Légyszi, olyan pikinikes kosárban hozzuk a fincsit! Lécciii!” – feleltem nevetve. – Egyébként sem megyünk messzire.
- Az jó, mert már elfáradtam – félősen pislogott a körülöttünk lévő bokrokra. Aztán suttogva hozzátette: - Te már láttad a farkast?
Felkacagtam.
- Nincs is farkas, Caity!
- Nincs? – csodálkozott. Elkezdte rángatni a kezem. – Akkor engedj el! Futkájozni akarok!
- Emlékeim szerint el vagy fáradva. Egyébként is selypítettél. Meg aztán, a kezed jó puha és meleg. Szükségem van rá, hogy meg ne fázzak.
- De hiszen süt a nap! Nem fázhatsz! – durcáskodott.
- De igen. Itt belül – mutattam óvatosan a szívemre, miután elengedtem a kezét.
Nem futott el, hanem újra utána kapott.
- Nem hagyhatom, hogy megfagyjon a szíved – mosolygott rám. – Deee…
- Tudtam, hogy lesz valami… - sóhajtottam megadóan.
- Akkor fogócskázol velem? – Nem értem, hogy lehet kék szemekkel bocit játszani, de Ő megtette.
- Persze. Azért jöttünk, nem? – kérdeztem huncutul.
- Hááát… néha azért ehetnénk is.
A patakparthoz értünk. Hirtelen ledobtam az összes cuccomat a selymes fűbe, rekordsebességgel leterítettem a pokrócot és mire észbekapott, már Őt kergettem.
Boldogan sikongatott, mikor elkaptam és diadalmas csatakiáltásokat hallatott, amikor Ő ért utol engem.
Egy kis idő múlva nagyon elfáradtam. Leültem a partra és meztelen lábamat a vízbe lógattam. Én voltam a fogó.
Először tétlenül nézte, hogy csak üldögélek. Aztán odajött és kinyújtotta rám a nyelvét. A cérna akkor szakadt el, mikor egy marék füvet ültetett a fejemre. Kezemet a patakba merítettem és, miközben ügyködött, lecsaptam.
Felsikított és a patakba vetette magát.
A víz a hasáig ért.
Ádázul csapkodott a vízből. A végén ’Már úgyis mindegy.’ alapon utána ugrottam.
Tengeri csatát játszottunk, úszkáltunk, csapkolódtunk.
Annyira elfáradt, hogy úszás közben elaludt a karjaimban.
Kimásztam vele a partra és a pokrócra dőlve én is elaludtam.
- Hé! Hahó! – hallottam egy ismeretlen hangot, és éreztem, hogy valaki ráz.
- Höh? Mi van? – kérdeztem, hatalmasat ásítva.
- Ahogy látom, te is roxfortos vagy. – Bambán néztem rá. Aztán eszembe jutott. Az utazóládám. – Tíz perc múlva Londonban vagyunk. Ideje felébredned.
Miután kidörgöltem az álmot a szememből, megismertem a lányt, aki már újságot olvasgatott a szemközti ülésen. Egy hugrabugos évfolyamtársam volt. Azt hiszem, Emmának hívják…
Leszedegettem a csomagjaimat, köszönetet mondtam a lánynak, majd kimentem a fülkéből.
Elsőként léptem a peronra.
~o~
Mire átküzdöttem magam a kilences vágányhoz, az óra fél tizenegyet ütött.
Láttam, hogy egy vörös hajú lány feltűnés nélkül nekidől a kilences és a tízes vágány közti falnak, majd eltűnik. Egy kicsit vártam, aztán nekifutásból belerohantam a falba. A lendület tovább sodort. Szerencsére nem állt előttem senki.
Csak páran lézengtek a peronon, elvégre korán volt még. Nagy nehezen feltuszkoltam az utazóládám a vonatra, és én is felszálltam.
Elindultam a vagon vége felé, a szokásos kupénkba. Hiányzott már a kis csapat…
Minden figyelmeztetetés nélkül berántottak az egyik kabinba. Keresztülestem támadómon és egyenesen…
- Üdvözöllek James Potteren, drága hölgyem! – vigyorgott rám James és letolt a mellette lévő ülésre. – Fájdalom, de szívem már foglalt.
- A kishölgy pedig az enyém, szóval ne tessék itt kisajátítani, patás barátom - mondta „támadóm”, Sirius. Felemelt az ülésről és az ölébe ültetett. – Kedves, hogy beugrottál, Field.
- Inkább beestem, Black – feleltem morcosan. – De az tény, hogy kedves vagyok. Hello, James! – fordultam a másik fiúhoz.
- Szia, Med!
- Mondták már, hogy csontos combjaid vannak? – kérdeztem, miközben a ládámat próbáltam lehalászni a poggyásztartóról. Sikertelenül, mert Sirius egy-egy pálcaintéssel visszacsúsztatta.
- Eddig csak a popsimról hallottam, hogy csontos… - töprengett James, mire Sirius megforgatta a szemét. – Pontosabban, csontosan szexi.
- Aha – motyogtam. – Hagyd már abba, Sirius! – emeltem fel a hangom.
- Hová készülsz, Meredith? – kérdezte teljes nyugalommal.
- A barátaimhoz.
- Mi nem vagyunk azok? – húzta fel a szemöldökét.
- A velem egykorú barátaimhoz - mondtam nyomatékosan.
- Hollóhátasok – vont vállat. – Azért van annyi eszük, hogy tudják, hogy itt vagy.
- Ja, persze.
- Különben sem akarsz velük beszélni. Még nem.
- Tessék!?
- Kikérdeznének Róla. Mi nem fogunk. Mindent tudunk.
- Azt csak hiszed – horkantam fel, de visszaültem a helyemre.
- Lehet, de biztos lehetsz benne, hogy nem fogunk kérdezősködni – nézett komolyan a szemembe.
- Ők se tennék – dacoskodtam.
- Persze, Shirley biztosan nem. De a többiek… ők nem ismernek elég jól.
- James se ismer – vágtam rá.
- Hé! – Az említett felháborodva szakította el tekintetét egy vörös lobbonctól.
- Nyugi! – intette le Sirius. – Lehet – fordult újra felém -, de ő meg engem ismer.
- És a többiek? Remus és Peter? – akadékoskodtam.
- Majd beszélek velük.
- Mi van velünk? – kérdezte a belépő Remus.
- Emlegetett szamarak - vigyorgott Sirius. – Gyertek, beszélnünk kell.
Ők kimentek, én meg összegömbölyödtem az ablak mellett. Pá perc múlva visszajöttek. Mindhárman rám mosolyogtak.
Reakcióm csak egy néma fejrázás. Nem megy.
Sirius lehuppant mellém és suttogva megkérdezte.
- Még mindig nem tudsz…?
- Se sírni, se mosolyogni – csuktam be a szemem.
- Akkor miért volt könnyfoltos az arcod?
Felpattantak a szemeim. Hát persze… az emlék.
- Azt hiszem… azt hiszem, álmomban megy. De… de ébren soha. Már fáj, Sirius… rettenetesen fáj ez is. Elegem van – suttogtam akadozva.
Kinéztem az ablakon. Tekintetem megakadt két alakon.
- Nézd, Meredith! – fordult felém az addig integető Remus. – Ők nem a…
Pillantásom találkozott Flame pillantásával. Gyorsan elfordultam és arcomat Sirius vállába fúrtam.
A zsigereimben éreztem, ahogy az a szemét az ablak felé siet.
Sirius gyorsan betakart egy talárral.
Felesleges. Tudom, hogy felismert.
Sípolás. A vonat elindult.
Megmenekültem.
Aztán elaludtam.
~o~
Ebédidő volt. A Nagytermet kerestem, de nem találtam. Nagyon jól tudtam, hogy eltévedtem, mert míg kint elvileg hétágra sütött a nap, én egy fáklyákkal gyéren megvilágított folyosón bolyongtam.
Iszonyúan féltem, alig kaptam levegőt a rám törő pánikrohamtól.
Határtalanul megkönnyebbültem, amikor hangokat hallottam meg. A megkönnyebbülés azonban rögtön átadta helyét az aggodalomnak. Két fiú veszekedett.
A fal mentén osontam, majd megálltam egy lovagi páncél mögött. A folyosó tele volt velük. A két fiú is egy-egy, az enyémhez hasonló előtt állt.
- Ha egyszer elkaplak, Black… - sziszegte a rövid barna hajú, fekete szemű fiú, aki idősebbnek tűnt a Blacknek nevezett, félhosszú hajúnál.
- Jaj, ne már, Hell! – gúnyolódott Black. – Azért hívtál ide, hogy ezt elmond? Különben is, mi a megfelelő hely arra, hogy elkapj, ha nem egy kihalt, sötét folyosó?
- Én a helyedben leszállnék a húgomról – lépett közelebb Hell.
- Fúj! – imitált hányást Black. – Szóval te a helyemben rámásztál volna a saját húgodra? Ennyire vérmániás lennél?
A másik elvörösödött.
- Látod, én ebben is jobb vagyok nálad. – Black elfintorodott. – Sokkal nemesebb a vérem – mondta visszanyerve eredeti arcszínét.
- Már megbocsáss, de évszázadok óta aranyvérű a családom! – fortyant fel Black, bár arcán inkább undor, mint büszkeség tükröződött.
- Mégis mit ér az? – fitymálta Hell. – Én kékvérű is vagyok! Évezredek óta az angol királyi csa…
Black felkacagott.
- Most komolyan néhány hülye mugli cím miatt vagy ennyire oda? Szánalmas vagy. Mit érsz velük?
- Megtanultam párbajozni. – Diadalmasan vigyorgott, míg Black meghökkent arcot vágott.
- És? Azt itt is megtanulhatsz.
- Félreértettél – mondta vigyorogva Hell és kihúzta a mellette álló lovag kardját. – Ilyen párbajra gondoltam. Állj ki velem a húgom becsületéért!
- Meglepő vagy… - dörmögte Black. – De végül is, miért ne? Bár annak a ribancnak kár a nem létező becsületéért – mondta, miközben kihúzta a másik lovagi kardot.
Épp időben, mert Hell már támadott. – Most felnyársallak, Black!
Fogalmam sincs, mi ütött belém, de kiugrottam a rejtekhelyemről és felkiáltottam.
- Ne!
Egy pillanatra megálltak.
- Most mi legyen? – kérdezte lihegve Black.
- Egy koszos kis elsős nem akadály – sziszegte ördögi vigyorral Hell. – Majd utánad küldöm a pokolra…
A szívem kihagyott egy pillanatra.
A kardok vérfagyasztóan csattogtak. Black is ügyesen csinálta…
Ennél a gondolatnál a fiú kezéből kirepült a kard. Ismét kiabáltam.
- Ne! Ne öld meg!
Valaki más tette. Én biztosan nem.
A döfésre emelkedő kard és a földön fekvő Black közé ugrottam.
Iszonyú fájdalom járta át minden porcikámat.
A kard átszúrta a hasam, majd visszavándorolt ugyanazon az úton. Nagy lassan…
Összeestem.
Hell egy pillanatig rám meredt, aztán sátáni kacajjal elfutott.
- Ez a te hibád, Black!
A világ elsötétült, de a többi érzékem működött. Tompán érzékeltem a hasfalamból ömlő meleg vért, hogy az ott maradt fiú felemel és rohan velem.
Aztán minden kikapcsolt.
***
Egy addig ismeretlen helyiségben ébredtem. A sok ágy és az általános fehérség miatt arra tippeltem, a Gyengélkedőn vagyok.
Az ágyam oldalán egy szék állt. A rajta ülő fiú arccal az ágyra borulva aludt.
De az oldala hiányzott…
Elvigyorodtam.
- Hé! – böktem meg. – Ébresztő!
- Mi van? – egyenesedett fel. – Ja, hogy te… hát felébredtél? – Úgy tűnt, nagyon meg van könnyebbülve.
- Úgy néz ki. De talán ki kéne találnod, hogy felveszed, vagy lerakod – intettem a köpeny felé.
- Uh… kösz, hogy szóltál.
- Azok mik? – kérdeztem a szekrényem tetejére mutatva.
- Azt hiszem, a barátaid küldhették…
- Fél óra alatt megtudták, hogy itt vagyok?
- Fél óra?! Már egy hete kómában vagy miben voltál.
- Egy hete? – motyogtam elhűlve. – És te azóta itt vagy?
- Dehogy! De minden nap bejöttem, amikor tudtam – válaszolt kicsit elpirulva. – Végül is, én tehetek arról, hogy itt vagy.
- Nem – mondtam határozottan. – Az a Hell, vagy ki szúrt le. Te nem tehetsz semmiről.
- Nem hibáztatsz? – csodálkozott.
- Azt se tudom, kit kéne – nevettem. – Egyébként Meredith Field vagyok.
- Tudom – bólintott. – Én pedig…
- Sirius Black! – rikácsolta a belépő fityulás nő.
Sirius gyorsan elrejtette a láthatatlanná tévő köpenyt.
- Mér megint mit keresel itt, te, te átkozott kö... – torkán akadt a szó, mikor meglátta, hogy magamnál vagyok. – Ó, Miss Field! Hát felébredt?
- Nem, ez a vadonatúj tetszhalott-állapotom – feleltem huncutul mosolyogva.
- Á, te is olyan vagy, mint ez az akasztófáravaló – legyintett vidáman. – Halálra aggódta magát miattad…
- Helyes – vigyorogtam. – Mikor mehetek el?
- Ej, de sürgős! Leghamarabb holnap. Elég csúnya seb volt és rengeteg vért vesztettél. Bár… - itt Siriusra kacsintott -, a fiatalember nagyon sietett veled. Amíg eszméletlen voltál, vérpótlót itattunk veled. Most jöhetnek az erősítő főzetek. Na meg ez a sok nyalánkság…
***
Kiléptem a paraván mögül. A szomszéd ágyon Sirius ült.
- Díszkíséretet is kapok? – kérdeztem mosolyogva.
- Hát, szépségesnek szépséges vagyok…
- Kis egoista – nevettem. – Mehetünk, Don Ego?
- Ha ennyire nincs kedved rólam beszélni – vigyorgott.
- Ebédelni szeretnék . próbáltam elnyomni a gyomromból feltörő korgást, de vigyorából ítélve nem sikerült.
- Hallom…
- Hé, Black! – harsant egy hang az előcsarnokban.
Odafordultunk. Szemben velünk Hell és a haverjai álltak.
- Azt hittem, felfüggesztettek, Hell! – mordult rá Sirius.
- Á, egy hatásos mese az öregnek és maradt fél év bünti Lumpslucknál – vigyorgott kajánul a pokolfajzat.
- Te… - sziszegte Sirius a másik felé indulva. Megfogtam a karját és magammal húztam a Nagyterem felé.
A nagy erőlködésben nem vettem észre, hogy Hell felém tart.
Átka teljesen váratlanul ért. A falhoz csapódtam.
Láttam, hogy Siriust lefogják kínzóm társai.
Újabb átok. Az arcom felszakadt.
A lépcsőn egy csapat ötödéves tűnt fel.
Percenként egy átok. Alig láttam.
- Na, mit szólsz, Black?Tetszik a kis védenced?
Egy kicsit abbahagyta. Kitisztult a kép.
Az ötödévesek griffendélesek és mardekárosok voltak. A griffendélesek közül többen segítségért szaladtak, de…
Mardekárosok…!
Reménykedve kutattam Flame után. Megtaláltam. És elvesztettem…
A bátyám a többi mardekárossal együtt azon vigyorgott, hogy engem kínoznak.
Mert Hell újrakezdte.
Kétségbeesetten kapcsoltam pillantásom Flame-éhez, hátha tévedek. De nem.
A bátyám a példaképem, a társam, a legjobb barátom…
Meg sem próbál megvédeni.
Sőt, élvezi, hogy szenvedek.
Egy világ omlott össze bennem.
Minden elmosódott, csak Flame arca maradt tiszta.
Ismét álltam. Jeges tekintetébe meredtem, hallottam sátáni kacaját és éreztem, ahogy egy apró kéz kicsúszik az enyémből…
- Meredith!
- Caitlin…
- Meredith!
- Ne vidd el…
- Med!
- Tessék, - riadtam fel.
- Jól vagy? – kérdezte Sirius, aggódva szemlélve könnyáztatta arcomat.
- Voltam már jobban is. De miért ébresztettél fel?
- Azt hiszem, téged keresnek – mondta duzzogva James.
Az ajtóban álló, ismerős alak felé pillantottam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
