|
Előtt és után
Sophie 2008.08.22. 19:44
Előtt és után
/Egy szörnyű tragédia után van egy időszak, amikor elveszíted, ami vagy. Olyan dolgok, mint egy születésnap, vagy egy dolgozat, semmiséggé válnak, szinte nem is érzékeled őket. Ha megkérdezik, mi mikor történt vagy mikor fog megtörténni, nem ezekhez viszonyítasz.
Az agyad és a szíved összefognak, és az időszámításod középpontjában Az fog állni.
Az életed két részre oszlik; Az előtt és Az után. Amikor időpontokon gondolkodsz, akaratlanul is előjön Az. Előtt vagy után.
Minden ilyen alkalom darabokra töri a szíved, elmélyíti a fájdalmadat. Mégsem tudsz máshogy gondolkodni. Nem engedik. Mert Az mellett minden eltörpül. Szentségtörés másra gondolni.
Magadat kínzod. Tönkreteszed a megmaradt életed.
Akik azt mondják, saját maguk kilábalnak ebből, azok hazudnak. Egyedül nem megy. /
Vörös haj, szikrázó zöld szemek… ismertem, de nem igazán tudtam, hogy honnan. Talán az álmom intenzitása okozta, talán valami más, de nem jutott eszembe, ki is ő.
Leült velem szemben és laza, feltűnésmentes mozdulattal hátradőlt. És akkor beugrott.
Ő az a lány, aki előttem lépett be a kilenc- és háromnegyedik vágányra. De nem ez az egyetlen emlék…
Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, de az egyébként is kóválygott, nem szorult ilyesféle rásegítésre.
Hiszen ez a lány James bálvány. Érte rajong már vagy három éve, őt bámulta az ablakból is.
- Szia! – köszönt rám, felriasztva ezzel elmélkedésemből. – Tehát te vagy Meredith Field?
- Hello. Úgy értesültem, hogy tizenöt éve én viselem ezt a nevet – válaszoltam enyhe gúnnyal a hangomban. Nem igazán vette magára.
- Lily Evans vagyok – nyújtotta a kezét. Elfogadtam.
Csendben üldögéltünk. Engem nem zavart, de úgy tűnt, Lilynek kínos. Időről időre James felé pillantott.
Úgy gondolom, James már belefáradt a folyamatos és sikertelen udvarlásba, mert most be sem próbálkozott a lánynál, inkább Remusszal beszélgetett. Lily pedig csalódott volt. Legszívesebben vigyorogtam volna, de… a jelen helyzetben nem ment. Nem is akartam, hogy menjen.
- Olvastam a Prófétában, hogy előléptették a bátyádat – mondta Lily, megtörve a csendet.
Nem válaszoltam.
- Flame Field a bátyád, nem?
- Mondhatjuk.
Szemöldök ráncolva figyelt.
- Féltékeny vagy rá? – kérdezte idegesítő, mindentudó mosollyal.
- Sok mindent érzek Falme-mel kapcsolatban, de biztosíthatlak, hogy a féltékenység nincs köztük – feleltem nyugalmat erőltetve hangomra. – A munkája pedig… bizonyára élvezte az előléptetése körülményeit. – Kavargott a gyomrom, szemem előtt képek kezdtek peregni. Köd… csuklyások… egy apró kéz…
- Ez csak természetes. – Teljesen hülyének néz. De nem érdekel. Nem ugyanarról beszélünk.
- Képzelem, milyen bőséges munkái lesznek ezután…
- Hát igen, a Varázslényfelügyeleti Főosztály helyettes vezetője… Hasznos munka.
- De még milyen hasznos – válaszoltam fogcsikorgatva.
A varázslényekre gondoltam. Megannyi vérben fekvő test… Megráztam a fejem.
Siriusra pillantottam. Engem fürkészett. Láttam rajta, hogy a válaszaim nyugtalanítják. Ő már sejt valamit…
Villámgyorsan Lily felé fordultam.
- Örülnék, ha nem turkálnál a fejemben – mondtam hűvösen, miközben az árulkodó emlékeket az agyam mélyére rejtettem.
A fiúk döbbenten figyeltek minket. Lily elvörösödött és sután dadogni kezdett. Kegyetlenül félbeszakítottam.
- Ha mér olyan nagyon szeretnél legilimentálni valakit, akkor figyelmedbe ajánlom Jamest. – Még jobban elvörösödött. Olyan, mintha égne a feje.
Én meg egyre jobban élveztem. Legalább van kin levezetni a feszültséget.
- Garantálom, hogy az ő buksijában csak színtiszta szerelmet találsz. – Talán ki kellene raknia a Robbanásveszély! táblát a hátára. – Egyébként egyrészt nem tudom, mit eszik rajtad, másrészt azt sem értem, a hetedéveseink mért szeretnék, ha te is hollóhátas lennél. Szerintem tök hülye vagy. Ráadásul hideg, kegyetlen és számító. Csak tönkreteszed Jamest. És ha lenne hatásos módszer a szerelem ellen, hidd el, a fiúkkal már rég segítettünk volna rajta. Most pedig, ha megbocsátotok, megkeresem a többi – pillantottam Siriusra – barátomat.
Felálltam és elindultam megkeresni a többieket.
***
A szokásos kabinunkban csak egy ember ült. Éppen olvasott, de mikor behúztam az ajtót, vigyorogva felpillantott.
- Szia Med!
Tudom, hogy nem tudok mosolyogni. Mások jelenlétében nem is menne. De valahol, a szívem legmélyén szétáradt az öröm legjobb barátnőm láttán, és lassan betöltötte az Utána maradt űrt – és halvány mosolyt csalt az arcomra.
- Szia Shirley!
Megszólalt a gonosz kis hang a fejemben. „Te mosolyogsz, ő meg ki tudja, él-e még…” A mosoly az arcomra fagyott. Közömbös arccal ültem le Shirleyvel szemben., de a szívemet ezer darabra törte a lelkiismeret-furdalás. Újra meg újra.
- Úgy érzed, bűn, ha néha mosolyogsz? – kérdezte komolyan.
Nem válaszoltam. Nem is kellett…
- Ez nem ilyen egyszerű, Meredith! Meg kell végre értened, hogy… Á, de most hagyjuk ezt – legyintett lemondóan.
Úgyis tudja mi lett volna a vége.
Mert ha valaki igazán ismer, az többek között Shirley Brooks. Az unokatestvérem – és a legjobb barátnőm.
- Hol vannak a többiek? – kérdeztem.
- Nadine prefektus lett, most járőrözik a vagonban.
- Ki lett a társa?
- Andy Allton.
- Ki is szokott még beülni hozzánk? – gondolkodtam el.
- Idén például Hedvig – felelte vigyorogva.
- Nocsak, megbocsátotta Siriusnak a tavalyi vízibombákat? – csodálkoztam.
- Nagyon úgy fest.
- És… - Nem folytattam, inkább beharaptam az alsó ajkamat.
- Jeremy is itt ül. Daviddel együtt – válaszolta meg kimondatlan kérdésemet Shirl. – Ők átmentek Jeremy bátyjához. De nem sokára visszaérnek – kacsintott rám.
- De akkor én már nem leszek itt – pattantam fel.
Miért lettem ideges? Hiszen ez már a múlté. Az előtt persze fontos volt, de vajon most is az? Hiszen minden megváltozott.
- Ej, de sürgős lett hirtelen – szomorodott el Shirley. – Egyébként a Tekergőkkel ülsz?
- Kényszerítettek – mentegetőztem.
- Ja, képzelem – csóválta meg a fejét. – Majd átmegyek, ha a srácok visszaérnek.
- Az jó lesz – bólintottam. – Akkor majd találkozunk.
Amikor kiléptem a kupéból, rögtön jobbra fordítottam a fejem. Pedig balra kell indulnom.
Nem igazán értettem. Sokan ezt hívják Sorsnak. Nekem inkább vészcsengő.
Pár kupéval odébb egy fiú hajolt be az egyik ajtón. Mellette egy másik srác állt, háttal nekem. De így is felismertem…
Futólépésben haladtam a kabinunk felé, hogy legyen kifogásom hevesen dobogó szívemre. Már semmit sem értettem.
Alig bírtam lefékezni az elém ugró alak előtt.
- Úgy látom, nem találtál más alanyt a primitív kis játékodhoz – mordultam rá. – Kopj le, Evans!
- Nyugodj már le, Meredith! Nem fogok mentegetőzni, mert úgysem hallgatnál meg.
- Ezt jól látod.
- Nem beszélgetni mentem be hozzátok. Lumpsluck professzor üzenetét vittem. Vár az ebédjére a 105-ösben az első kocsiban – hadarta.
- Á, szóval Lump Klubos legyek? – kérdeztem gúnyosan. Bólintott.
- Hát mond meg Lumpinak, hogy amíg nem magamért, hanem egy mocskos szemétládáért hív meg az égő kis partijaira, addig ne is álmodjon róla, hogy ott leszek – sziszegtem. Aztán félretoltam a döbbenettől tátogó Lilyt és folytattam utam.
- Lumpi vár a bulijára, Med – mondta James, mikor beléptem.
- Tudom, találkoztam a drága barátnőddel – vetettem oda mérgesen.
- Hidd el, ő… - kezdte mentegetni James, de leintettem.
- Ezek után nem igazán tudsz erről meggyőzni.
- Engem eddig sem sikerült – jegyezte meg Sirius, miután visszafészkeltem magam a helyemre.
- Meg tudom érteni – sóhajtott James. – Engem is meglepett.
- Hagyjuk is – mondtam. – Inkább meséljetek, milyen volt a nyaratok?
Nekem egyikük sem tette fel ezt a kérdést. Az egyik pillanatban zavart, a másikban hihetetlenül jólesett. De a végeredménye mindkettőnek ugyanaz volt. Rá gondoltam. Arra.
~o~
- Meredith! Gyere itt vagyunk! – Shirley a hollóhátas asztal ajtó felőli végéről integetett. Elbúcsúztam a fiúktól és leültem mellé.
Gyors ellenőrzést tartottam. Velünk szemben Nadine és Hedvig ültek, mellettük pedig ötödik szobatársunk, Agatha. Bár négy éven át laktunk egy szobában, igazán mégsem ismerem őt. Félénk és visszahúzódó, és tanulmányi eredményeket illetően hollóhátas mércével a középmezőnybe tartozott. Az a tipikus szürke kisegér, aki megbújik a tömegben és aztán hirtelen csap le.
Megráztam a fejem.
Sokszor hallottam az Ő hangját a fejemben, amint azt a rejtélyes üzenetet darálja nekem. De csak a legelső tűnt valóságosnak. Az olyan volt, mintha ott állna, közvetlenül mellettem. A többi mind csak ismétlésnek tűnt. Egyre inkább halkult az Ő hangja, helyette egy másik hang felelgetett azokkal a szavakkal. Egy hang, mely hasonlított az enyémre, de valahogy mégsem volt ugyanaz… Valószínűleg csak az érzékeim játszottak velem, semmi több.
Nad, Hedvig és Shirley az elsősök érkezését sürgették, és különféle hasonlatokat találtak ki éhségük szemléltetésére. Normális esetben nevettem volna rajtuk, de mostanában mi a normális?
Én Agathát figyeltem. Az asztalnál ülők egy távolabbi csoportjára meredt. Egyszer csak elpirult, és lesütötte a szemét.
Arrafelé néztem, amerre a pirulás okát sejtettem. Szerencsére épp a szomszédjával beszélgetett, így időben kaptam vissza tekintetem.
Ismét Agathára pillantottam. Gonosz hangok tömkelege zúgolódott bennem, melyek az esélyeinket latolgatták.
Nem értettem. Hiszen minden megváltozott. Ennek is meg kellett volna. Mi ez az egész?
Hirtelen kivágódott a nagyterem ajtaja, majd McGalagony és a leendő elsősök masíroztak be rajta. De én nem őket néztem.
Akit én kerestem, az kis idő múlva osont be egy másik ajtón.
Feltűnés nélkül intettem Hagridnak, ő pedig visszaintett. Szeme megtelt együttérzéssel abban a pillanatban, amikor meglátott. Talán ő volt az egyetlen a barátaimon kívül, akitől elfogadtam.
Eszembe jutott a tavalyi nyár, amikor a nagyival eljöttünk a Roxfortba, mert beszélnivalója volt Dumbledore-ral. Addig, amíg a kastélyban volt, Ő és én Hagridnál időztünk. Egy egész napig. Hagrid nagyon megkedvelte Őt. Szinte beteges állatszeretete tökéletesen átragadt Rá és Hagrid mindent szakszerűen elmagyarázott neki. Ő pedig úgy tett, mintha értené. Elbűvölő volt.
Hagrid felemelte, és kivitte az erdő szélére, hogy megmutasson neki egy bólintért. Olyan kicsinek tűnt Hagrid kezében! Olyan picinek…
Éreztem, hogy valami szúrja a szemem. Nem tudtam sírni, nem éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel, csak egy alig észrevehető szúrást a szemem sarkában.
Kicsit kellemetlen volt.
Talán, ha a gát érezne, akkor ilyen lenne, mikor egy pici fadarab beleáll a hatalmas falba.
Dumbledore beszélt. Körül-belül azt mondta el, amit már tavaly is. Hogy háború van. Hogy egyre több szerettünkkel történik tragédia. – Itt felém nézett. Egyenesen hozzám beszélt. – De itt a Roxfortban mind biztonságban vagyunk.
Ő volt az első, akinek elhittem.
~o~
Másnap kezdetét vette a roxforti élet, mely olyannyira szabályozottnak tűnt az addigi vontatott tengődés és önmarcangolás után, hogy az életem pár nap alatt gépiessé vált.
Mindent értettem. Tanultam, beszélgettem, ettem, fürdöttem… A szokásos dolgok. De valójában semmit nem értettem. A körülöttem zajló dolgok egyszerűen elsuhantak mellettem.
Mindenhol ott voltam értelmileg is – de igazából sehol sem voltam.
A természet csodája, hogy még ilyen élethelyzetben is megmarad egy szinte élettelen hatodik érzékünk, mely mond nekünk dolgokat. Akkor nem igazán halljuk őket, de végig ott bujkálnak bennünk.
A dolog szépséghibája, hogy a hang nem mindig mond igazat.
Én úgy éreztem, senki sem veszi észre, milyen állapotban vagyok - és mindeközben magam sem tudtam róla.
Botorság ezt hinni. Lehet, hogy a névtelen és arctalan környezet nem érzékeli a változást, de vannak emberek, akik az első pillanattól fogva soron követik az eseményeket, hogy a megfelelő időben közbelépjenek. A barátok.
A statisztika, az Élet okoskodói nem ezt mondják, de a lelkünk mélyen mind tudjuk, hogy amikor kell, tökéletesek. Sok idő szükséges ennek a ténynek az elfogadásához. De minden percet megér.
Furcsa. Az ember azt hinné, hogy egy olyan önműködő állapothoz, amelyben akkor én voltam, sok idő kell. Pedig félelmetesen kevés.
Nekem az első tanóra elég volt hozzá, hogy beinduljon a folyamat, és a nap végére be is fejeződött. Egy emberi gépezet voltam. Így visszatekintve borzalmas volt, de akkor semmit nem éreztem.
A barátaimnak hála, alig pár napig tartott az egész.
Kezelésbe vettek. Meg akartak nevettetni, kényszerítettek, hogy lógjak óráról, vagy éppen éjszaka kóboroljak a kastélyban. Apró dolgok, melyek akkor az életemet mentették meg.
Szép lassan, százszor lassabban. Mint ahogy belekerültem, kilábaltam a válságból. Normális lettem, olyan, mint az iskola előtt.
De nevetni nem voltam hajlandó. Még mindig úgy éreztem, ha mosolygok, vagy nevetek, azzal átlépek egy határt.
Mert az, hogy élek, talán még nem bűn. Hiszen tudom, érzem, hogy Ő is él. De ha nevetek? Ő biztos nem nevet. Szenved, miközben én mindent megkapok…
- Azonnal gyere velem! – Sirius keményen megfogta a kezem, és elrángatott a könyvtárból. Előttem rengeteg könyv hevert, de már rég nem tanultam. Helyette azon gondolkoztam, mi lehet Vele.
- Mi a fenét művelsz? – sziszegtem Siriusnak, és dühödten rángattam a karom.
Madam Cvikker dühös arccal közeledett felénk, de elrablóm csábos mosolya után csak fáradtan megcsóválta a fejét.
- Most éppen fogom a kezed és a park felé vonszollak.
- Éppen tanultam, te…
- Kedves, szívdöglesztő, aranyos, édes, jóképű…
- Egoista – szúrtam közbe.
- … és csini pasi – fejezte be. Megállt előttem, beletúrt a hajába, csücsörített és végül rázta a fenekét.
- Bocs, Black, nem bukok a hosszú hajú fiúkra. – Ismét kísérletet tettem a szabadulásra, de keményebb fából faragták, mint engem.
- Engedj már el, te féleszű barom! – nyögtem, miközben ő tovább vonszolt a kijárat felé.
- Neked elment az eszed, Meredith? – kérdezte csevegő hangon. – Ilyenkor is a könyvtárban ücsörögsz! Amikor kint tombol a vénasszonyok nyara! Tisztára olyan leszel, mint Evans.
- Az eszem továbbra is a helyén van. Különben TANULTAM, és…
- Ja, persze. Mióta vésik az ablakba a tananyagot?
- … és ne hasonlíts ahhoz a… - Kezét a számra tapasztotta és a fülembe súgta:
- A jelzőket inkább hagyjuk, Field. Itt a falnak is Ágas-füle van.
- Te csak ne sugdoss a fülembe, te…
- Látom formában vagy. Ahhoz képest, hogy pár napja még egy élőhalott voltál, most egész agresszív lettél – vigyorgott rám.
- Haha, nagyon vicces. – Már nem a karomat, hanem a kezemet fogta és sokkal lazábban. Nem ellenkeztem. Kezdtem kíváncsi lenni, miért rángat magával a parkba.
- Látod, Field, elszoktál a nevetéstől. Ez valami borzalmas volt.
Ki akartam rántani a kezemet az övéből, de résen volt.
- Már megint ezen mesterkedtek? Nem megyek le csak azért, hogy a fáradt poénjaitokat hallgassam! – ordítottam. – Még mindig nem világos számotokra, hogy NEM AKAROK NEVETNI?!
- Nyugodj le végre. Csak Shirley lesz ott rajtam kívül. És beszélgetni fogunk. Nekünk sincs kedvünk a viccelődéshez. Hála neked, egy életre meguntuk. – Sirius hangja komolynak tűnt. De az a cseppnyi aggódás nyugtalanított.
Leértünk a parkhoz, de sehol sem láttam Shirlt.
- Hol van? – kérdeztem Siriust. Megint fogtuk egymás kezét.
- Ott, a tóparton – mutatott a park legtávolabbi pontja felé.
- Remek – morogtam.
Sok ember tartózkodott a szabad ég alatt és majdnem mind megbámult minket. Főleg a lányok.
- Sirius, mindenki minket néz.
Megvonta a vállát.
- A tetszhalott korszakodban is ezt tették. Amikor elkísértelek egy-egy órádra, vagy csak együtt lógtunk.
- Aha. – Kicsit meglepett a dolog, de nem igazén foglalkoztam vele,
- Na nézd, kit fújt ide a szél, Field! – kiáltott fel Sirius és vállon veregette Shirleyt.
- Tedd fel a szemüveged, Black! Én nem vagyok fiú – mordult fel barátnőm. Leültem mellé a fűbe és hátamat a tölgyfának támasztottam, aminél találkoztunk.
- Nyögjétek ki, mit akartok tőlem. Nem érek rá estig – mondtam határozottan. Zavart, hogy a beálló csendben újra meg újra összenéznek.
Megint csend.
- Ja, ha arról van szó, hogy egymásba szerettetek, akkor áldásom rátok – pattantam föl. Sirius visszahúzott a helyemre.
- Ugyan, kicsim, tudod, hogy nekem te vagy az egyetlen… - duruzsolta.
- Hülye – válaszoltam és távolabb húzódtam tőle.
- Térjünk a tárgyra – fordult felém Shirley. – Muszáj végre beszélnünk.
- Miről? – kérdeztem, miközben pontosan tudtam a választ. De nem akartam, nem akartam…
- Ne tettesd hülyének magad! – csattant fel Shirl.
- Egy hollóhátasnak különben sem áll jól – jegyezte meg Sirius.
- Hagyjatok békén! Nem akarok nevetni és kész! – Ingerülten tépkedtem a füvet. Csak menjenek el…
- Senki nem akar rá kényszeríteni – nézett a szemembe komoran a fiú. – Persze, mindenkinek hiányzik a régi, nevetős Meredith, de… csak szeretnénk, ha elgondolkodnál néhány dolgon.
- Épp eleget gondolkozok így is. Engedjetek elmenni,
- Kicsim, ez nem mehet így tovább – simított végig a karomon Sirius.
- Nem vagyok a kicsid! – sziszegtem.
- Nekem így is jó, Field. – Hátára feküdt a fűben és Shirleyre bízta a többit.
- Merlinre, Meredith! – fakadt ki barátnőm. – Miért érzed úgy, hogy bűn, ha nevetsz? Mert tudom, hogy ez a helyzet. Ne is tagadd.
- Miért? Miért érzem úgy? A rohadt életbe, azért, mert talán már nem is él! Vagy ha él is, kínozzák! Kínozzák az én húgomat… Az én Caitlinemet… - A szúrás ott a szemem sarkában erősödött. De csak egy egészen picit.
- Nem is tudod, kik rabolták el – szólalt meg Sirius.
Legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy igenis tudom, hogy az egész mögött a bátyám áll, hogy… De nem kiabáltam ki a titkaimat. Még nem volt itt az ideje.
- Biztos lehetsz benne, hogy nem a Mikulás – válaszoltam gúnyosan.
- Figyelj rám, Meredith! – Shirley két keze közé fogta arcom és maga felé fordította. – Emlékszel még rá, milyen volt a kis Caitlin Field?
Csak ezt ne. Mindent csak ezt ne! Elegem van az emlékezésből!
- Mindig mosolygott. Érted? Mindig. Sosem láttam szomorúnak, sosem volt olyan besavanyodott, mint most te.
- De én nem Ő vagyok. – Le akartam horgásztani a fejem, de erősen tartotta.
- Meglepődnél, ha tudnád, mennyi hasonlóság van köztetek. De nem is ez a lényeg. Emlékszel még rá, mit tett, ha rossz kedved volt?
Szó nélkül felugrottam és futottam a kastély felé. Futottam előlük, az emlékek elől…
Hogy emlékszem-e? Mostanában túl sok mindenre emlékszem.
Előttem áll kicsiny alakja, amint leguggol hozzám és megkérdezi, mi a baj…
Összegömbölyödve feküdtem a szőnyegemen és sírtam. Órák óta csak sírtam.
Nyílt az ajtó. Apró, meztelen lábak tipegtek be, tulajdonosuk pipiskedve, mégis alig hallhatóan csukta be az ajtót. Leguggolt hozzám, és halkan, szinte suttogva megkérdezte.
- Mi a baj? – Aranyszőke haja csiklandozta az arcomat.
Felemeltem a fejem.
- Flame.
- Bántott? Úgy, mint régen, még az iskolában?
- Nem. Csinált valamit, valami rosszat, de nem… nem engem bántott… - Gombóc volt a torkomban. Pont Neki mondom el!
- Elmondod, mit művelt? – Lekuporodott mellém.
- nem hiszem, hogy megértenéd.
- Nem próbálhatnánk ki?
- Jobb, ha nem tesszük. Most talán nem értenéd…de később nagyon is. Rossz lenne neked. – Ujjam köré csavartam, majd elengedtem egy tincsét.
- De így neked rossz – nézett rám.
- Már nem annyira – vontam vállat.
- Még mindig sírsz. – Simogatni kezdte a fejem, mintha valami macska lenne. – Nem szeretem, ha sírsz. Hagyd abba kérlek!
Elmosolyodtam.
- Így már mindjárt jobb. – Elégedetten nekidőlt az ágyamnak.
Felkeltem és leültem a fal mellé. Oldalamat az ágynak döntöttem.
Ujjával különös mintákat rajzolt a szőnyegre, de én már rég nem azt néztem.
„Hogy tehette? Hiszen a bátyám, mégis miért és hogyan? A bátyám…”
- Ezt se csináld – szólalt meg hirtelen Caitlin.
- Mit? – értetlenkedtem.
Felhúzta a lábait, átkarolta őket, és rá nem jellemző, fájdalmas arckifejezéssel, összeráncolt homlokkal meredt a semmibe. Aztán rám nézett.
- Ezt.
Megdöbbentő volt látni kis alakján tükröződni gondolataimat.
- Így még szomorúbbnak tűnsz, mint amikor sírtál.
- De ha szomorú vagyok, akkor is legyek kívülről vidám? – kérdeztem.
- Nem. Próbálj túllépni a szomorúságon. Gondolj vidám dolgokra…
- Éspedig?
Töprengve nézett rám.
- Tudod, talán a jó oldalát kellene nézned a dolgoknak. Mint ahogy én tettem Cvikk halálakor.
Cvikk… egy megfojtott macska felismerhetetlenségig szabdalt holtteste… Rajta gyakorolt.
- Arra gondoltam – folytatta Cait -, Hogy őt elveszítettem, de sokkal rosszabb lenne a helyzet, ha ti sem lennétek többé. Hogy milyen jó, hogy ti még itt vagytok. Hiszen titeket is lehet simogatni.
Hihetetlen. Egy négy éves gyerek szembesít az igazsággal.
- Igazad van, Caity. Akkor most arra gondolok, hogy Flame ugyan megbántott, de nekem itt vagy Te, aki sokkal aranyosabb.
- Helyes. Akkor játszunk? – pattant fel.
- Igen – mosolyodtam el.
- Na látod, sokkal szebb vagy, ha mosolyogsz! Sose legyél szomorú, Medy. Mert akkor én is az leszek és én nem szeretek szomorú lenni. Megígéred, hogy nem szomorkodsz többet?
- Megígérem, Caity. Megígérem… - suttogtam.
A folyosó padlóján kuporogtam. Mosolyogtam.
- Minden rendben? – állt meg előttem Evans.
- Igen. – Hangom akár a jég.
. Akkor is ezt mondanád, ha halálodon lennél.
- Neked biztos. – Sarkon fordultam és futólépésben menekültem be egytitkos átjáróba.
Nem Lily elől jöttem ide. A háta mögött valaki egészen más közeledett, és tőle félek. Vagyis inkább attól, hogy meghazudtol valamit. Hogy minden megváltozott.
***
- Nocsak, ki jön itt? Szia, kicsim! – A tölgy alatt a Tekergők üldögéltek. Sirius az utolsó szónál rám vigyorgott és az ölébe rántott. Nyelvet nyújtottam rá és úgy helyezkedtem, hogy egy idő után biztos letegyen a földre. – Leharapjam?
Felhorkantam. – Az kéne még csak, hogy az ÉN nyelvem bármilyen körülmények között is a TE szádban legyen!
James felé néztem. Mereven bámult valakit.
- Még mindig belé vagy zúgva? – kérdeztem.
- Mi? Ja, ma beszélgettem vele – válaszolta.
- Semmi kiabálás? – vontam fel a szemöldököm. – Legalább megátkozott?
- A szokásos programtól enyhén eltértünk – vigyorgott.
- Mit akart?
- Tanácsot kérni. – Habozott. – Veled kapcsolatban.
- Á, zavarja, hogy a mardekárosokon kívül más is utálja? – Gúnyosan mosolyogtam.
- Hé, srácok! Láttátok? Mosolyogott! – kiáltott fel Sirius.
- Méghozzá milyen kifejezően! – jegyezte meg Peter.
- Akkor szokjunk hozzá ehhez a rendkívül kedves mosolyhoz? – kérdezte savanyú ábrázattal James.
Elnevettem magam. – Nyugi, James, ezt bespájzolom Evansnek!
- Ezzel most megnyugtattál… - morogta mosolyra görbülő szájjal.
- Shirleynek mutattad már? – érdeklődött Sirius.
- Ezt? – mutattam vigyorgó számra. Bólintott. – Amikor beszólt Amber Stailnek, bemutattam neki.
- Nem azt mondtad, hogy Lilynek tartogatod? – ugratott James.
- Hülye, Shirleyre vigyorogtam!
- Szegény… Együtt érzek vele – sóhajtott színpadiasan kedvenc fogóm, mire ráuszítottam egy rakás fűcsomót.
~o~
Előző este a fiúkkal kószáltam a kastélyban. Nagyon későn, vagy inkább nagyon korán kerültem ágyba. Nem vagyok elalvós típus, az éjszakai tekergés ellenére is időben ébredtem. De ahhoz, hogy friss legyek, minimum egy természetfeletti erővel kellene rendelkeznem.
Félálomban mosakodtam meg, majd öltöztem fel. Csak miközben a zoknimat próbáltam hajpántként alkalmazni, tűnt fel, hogy az összes szobatársam fülig érő szájjal mered a semmibe.
- Mi ez az érzelmes bambulás? – kérdeztem Shirleyt, aki természeténél fogva egészen normálisan viselkedett a többiekhez képest.
- Ha azt mondom, James, beugrik valami?
Felnyögtem. – Mit művelt már megint?
Válaszul az ablak felé mutatott.
A mi tornyunk és a Griffendél-torony között barbierózsaszín betűk lebegtek.
Szeretlek Lily Evans! Cserébe csak egy randit kérek!
U.i: Meglágyítom neked azt a másik kőszívet is.
- Bocs, lányok, de most rohannom kell! – kaptam fel a táskámat.
- Mi már mióta itt várunk rád, te meg csak így itt hagysz? – mérgelődött Hedvig.
- Legközelebb kicsit értelmesebb képpel tegyétek és akkor bevárlak titeket. – A kispárna tompán puffant a becsukódó ajtón.
Egészen az előcsarnokig futottam. Kifulladva kerestem Siriust az olvadozó lánytömegben. Gyorsan megtaláltam.
Zsebre dugott kézzel, vigyorogva nézett ki az egyik ablakon. Mellé álltam.
- Soha többé ne merészelj ilyesmit csinálni! – rikácsolta Evans. Aztán valami nagyot csattant.
- „B” terv? – fordultam Siriushoz.
- Majd kitalál valamit. De én nem segítek neki többet!
- Jobban is jár- vigyorogtam rá.
- Én is szeretlek – közölte tömény iróniával. Mégis rengeteg dühös arc fordult felénk.
- Ez kedves, de honnan veszed, hogy én szeretlek? – bokszoltam bele a vállába.
- De kedves vagy – horkant fel. – Nekem így is jó, legalább nem kell megvernem Ágast.
- Mert megverted volna? – csodálkoztam.
- Kőszívűnek nevezte az én aranyszívű kis tündérkémet… - csipkedte meg az arcom.
- Te akarsz valamit – sóhajtottam. – De amíg hasonló akciókat indítasz az arcom ellen, úgysem teszem meg.
Sok-sok tátott száj körülöttünk. Most már mindenki minket nézett.
- McGalagony imád téged. Kimagyaráznál nála? Mond, hogy egy szakítás nagyon megviselte…
- … a lány lelkét… - szúrtam közbe.
- … az ÉN lelkemet, ezért nem írtam leckét – pislogott rám a hatalmas kutyaszemeivel.
- Ezt már rég nem veszi be. – A homlokomra csaptam. – De jó, hogy mondtad! Fent hagytam valamit, amit átváltoztatástanra akarok vinni. Mondd meg Shirleynek, hogy a nagyterem előtt találkozunk, csak felszaladtam azért a transzformációs könyvért, amiről már meséltem neki.
Már rohantam is. Sietve átvágtam a kék minden árnyalatában pompázó klubhelyiségen. Fel a lépcsőn, aztán jobbra, megint fel és az ötödik ajtó. Benyitottam.
A szobában senki nem volt rajtam kívül. Az öt ágyat éjkék függönyök vonták be, melyekre fehér csillagokat hímeztek. Az ágytakarók és a párnák színe az alsóéveseknél még meg volt határozva, mi azonban már magunk választottuk. Az ablakokon nem díszelgett függöny. Helyette sötétkék párnák takarták a belső ablakpárkányokat. Tavaly varrtuk őket a saját karácsonyi ajándékunkként. Szinte világító világoskékkel szőttünk bele mintákat, amik mind minket jelképeztek. Olyan anyagból készítettük őket, ami örök időkig megmarad eredeti formájában. Talán ezekért a párnákért szerettem az ablakban üldögélni.
Az én ágyam volt az egyik legszélső. Mint minden másik mellett, az enyém mellett is masszív tölgyfa éjjeliszekrény állt, megrakva könyvekkel. Mellette egy ablak – gyakorlatilag az én ablakom, mert én vagyok egyedül ilyen gyakran elmerengős. Az ablaktól nem messze, a sarokban két tölgyfa könyvespolc helyezkedett el, nagyon kevés szabad hellyel. Flitwick professzor szerint lassan könyvtárat nyithatnánk. De minden diákjának ezt mondja. A két polc közt nyílik a mosdó ajtaja. Nem is nevezném fürdőszobának. Inkább olyan, mintha minden nap belesétálnánk a tengerbe.
Az ablak alatt álló utazóládámhoz léptem és kutatni kezdtem a könyv után. Még én sem olvastam el, és ha kiraktam volna a polcra, utoljára jutottam volna hozzá. Ha az ember egy csapat tudásszomjas lánnyal tölti a mindennapjait, hozzászokik az ilyesmihez.
Már a láda legalján kutakodtam, amikor megtaláltam valamit. Nem a könyvemet. Az már rég nem érdekelt.
Egy rajzot tartottam a kezemben. Felegyenesedtem és vizsgálni kezdtem. Tudtam, hogy teljesen feleslegesen. Minden négyzetmillimétert ismerek rajta.
Egy ki patakot ábrázolt, melynek két partján két-két ember tartózkodott. Az innensőn két lány csapkodta egymásra mosolyogva a vizet, a túlsón egy nő és egy férfi figyelte őket boldogságtól sugárzó arccal. A lap sarkán egy farkas leselkedett, de egy kéz elhatárolta a családtól. Csakúgy, mint a másik sarokban álló fiút, aki mintha a farkas tükörképe lett volna.
Megértett engem… Ezt a rajzot a beszélgetésünk után rajzolta nekem, melyben megígértem, hogy soha többé nem leszek szomorú.
- A kéz, ami a családot védelmezi a farkastól és Flame-től, a Te kezed - magyarázta izgatott arccal. – A két felnőtt ott anyu és apu. A másik kettő te meg én vagyunk. Úgy néz ki, mintha mindkét kezünkkel csapkodnánk, de csak eggyel csináljuk, látod? A másikkal egymás kezét fogjuk. Ha csak így négyen vagyunk, boldog vagy?
- Én már akkor is az lennék, ha egyedül te lennél nekem – válaszoltam könnyes szemmel és magamhoz öleltem.
Sírtam. Nem csak az emlékek miatt. A rajz már nem volt ugyanaz. A parton csak a nagyobb lány állt, és sírt. A kisebbet a sarokban álló fiú tartotta, hogy ne fusson el. Hogy ne fusson vissza. De már nem a sarokban állt. A védelmező kéz összetörve hevert a füvön. A két alak nagyon közel a családhoz vívta néma párbaját. A család széthullott.
Egész testemet rázta a zokogás. Leroskadtam a puha, fehér szőnyegre, és sírtam, mint még soha életemben.
- Á, hát itt vagy! – A hang nagyon messziről jutott el hozzám. A beszélő becsukta az ajtót maga után. – Belógtam egy hetedévessel a köpeny alatt. Shirleyvel aggódtunk érted, mert… Te jó ég, Meredith, mi történt?
Nem válaszoltam. Sirius mellém ült, én pedig hozzá bújtam és úgy zokogtam. Szinte egész nap. Sirius csak ölelgetett, egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy kibukjon belőlem ez az egész.
Eleinte nem gondolkoztam. De aztán megint hallottam, tisztán, mint legelőször.
Tedd, amit tenned kell.
Árvízszerűen törtek rám a gondolatok.
Többé nem lesz Előtt és Után. Az már nem az életem közepén fog állni. Valaminek a kezdete lesz. Egy háborúnak, amit Caitlinért vívok. Akár életem végéig, ha kell.
Azt hitted, összetörsz. Azt hitted, lebénít az elvesztése, tehetetlenül nézem majd, hogy lerombolod az életem.
Tévedtél. Fogalmad sincs, mit indítottál el, Flame.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
