|
Nem futhatsz el
Sophie 2008.08.22. 19:45
Ott egy-két sorral lejjebb lehet ám kritikát írni :)
Nem futhatsz el
/Futás… Még a régi szép időkben, mikor elmentem egy mugli gimnázium mellett, hallottam, ahogy a tanár ezt ordítja: „Azért kaptad a lábad, hogy fuss!”
Furcsa. Akkor elsiklottam felette, de mostanában gyakran eszembe jut. Valóban érdemes eszerint élni? Egyáltalán, érdemes élni?
A vicces az, hogy az Élet elől is csak futni lehet. Fanyar humor.
De nem éri meg futni. Nem is tudnál. Mert van, ami elől nem futhatsz el. Az Élet is ilyen. Vagy talán ilyen volt egykor. Keress valakit, aki tudja, érti ezt, és akkor te is megérted.
És akár hiszed, akár nem, minden más kérdésedre is megkapod a választ. Mert minden az Élethez kapcsolódik.
Tudod, miért? Mert Előle semmi sem futhat el./
Kibontakoztam Sirius öleléséből és nekiláttam, hogy Caitlin rajzát a fejem fölé, az ágyam mögötti falra rögzítsem.
Mögém állt és nézte, ahogy dolgozom.
- Ne segítsek? – kérdezte.
- Kösz, nem kell, már készen vagyok – válaszoltam, és kifújtam az orrom.
- Jól néz ki – állapította meg Sirius.
Hátrébb léptem. Igaz, ami igaz, tényleg feldobta azt a falat. A folyó színe harmonizált a halványkék fallal… De volt egy bökkenő, amire Sirius is rálépett.
- Elég komor hangulatú… Biztos ez kell ide?
- Most már biztos – bólintottam. Közelebbről megszemlélte.
- Ezt… Ő rajzolta?
- Igen. Caitlin.
Szomorúan bólintott, jelezve, hogy megértette. Nem csak azt, amit mondtam, hanem azt is ami szavaim mögött rejtőzött. Hogy… túlléptem önmagamon. Ez a legszebb kifejezés rá.
- Várj csak, Meredith! – intett közelebb. – Miért rajzolt volna ilyesmit egy öt éves kislány?
- Eredetileg nem így nézett ki.
- Hogy-hogy…? Úgy érted… - A döbbenet kiült arcára. Lehuppant az ágyamra.
- Jóra gondolsz. A rajz a valóságot ábrázolja. – Fel-le járkáltam, hangomba szokatlan határozottság költözött. – Azt hiszem, Cait lenyúlta az üknagyanyánk-féle ceruzákat. Anya gondosan őrzi őket egy szekrényben, viszont… aznap takarított. Caitlin nagyon ügyes, anyától könnyedén elvehette a dobozból.
Sirius értetlenül meredt rám.
- Figyelj. Ezek a ceruzák nem átlagosak. A világon alig néhány ember van, akinél fellelhető a teljes készlet. Idomulnak a használójukhoz és átmásolják a rajzoló személyiségét a rajzba. Ez általában azt eredményezi, hogy a kép minden pontja mozog, de azt hiszem… Caitlin még nem tud, rendesen rajzolni. Talán ez is közrejátszott ebben a különös jelenségben. De biztos nem volt elég… Öt évesen már megtörténhet az első önkéntelen varázslat, ugye?
Szólásra nyitotta a száját, de én választ sem várva folytattam.
- Igen, persze… Ez lehet a kulcs. Cait varázsolt. Ezért most… Te jó ég, Sirius, Flame nem tud erről! A kezemben van a győztes kártya és ő teljesen tudatlan! Ez…
Felmásztam Sirius mellé az ágyra és a kép elé térdeltem.
- Tisztán emlékszem az eredeti képre. Az elmozdulások koordináták is lehetnek… De ez csak a mostani helyzetük felderítésére elég.. Minden nap figyelnem kell a rajzot és akkor talán…
- Öhm… Meredith? – hallottam Sirius bátortalan hangját.
Hihetetlenül tettre kész lettem és talán túlságosan is bepörögtem. Ha Sirius nem állít le, lehet, hogy rögtön nekilátok a keresésnek, és szépen a vesztembe rohanok.
Lekászálódtam az ágyról, majd leültem mellé. Az ölébe húzott.
- Most végre láttam, mitől hollóhátas egy hollóhátas… Félelmetes volt, ahogy járt az agyad – dörmögte.
- Elhiszem – mosolyodtam el.
- Ráadásul a felét nem is értettem – folytatta. – Mi köze Flame-nek Caitlin eltűnéséhez? Mostanában túl sok kétértelmű megjegyzést hallok tőled a bátyádra vonatkozóan.
- Mindent idejében meg fogsz tudni, Sirius. De most beszélnem kell Shirleyvel – Felhorkant. – és el kell mennem a könyvtárba.
Felpattantam és az ajtó felé iramodtam. A hangja megállított.
- Med…
- Igen? – Megfordultam. Sirius arcán olyan zavarodottság ült, amit ritkán lehet látni, és akkor is csak a közelállóknak.
- Szóval… Azt hiszem ez a nap is egy ok… vagyis… - Megköszörülte a torkát. Én pedig nagyon rosszat sejtettem… - Meredith Field, gondoltál már rám úgy… - ismét elbizonytalanodott.
Úgy? A rémület vasmarokkal szorította össze a szívemet. Ha Sirius most szerelmet vall, az mindennek a végét jelentheti. Én nem… Ha megteszi, kiugrom az ablakon.
- Szóval gondoltál már rám úgy, mint a testvéredre? – nyögte ki végül és igazán félve nézett rám.
Ez meglepett. Annyira rám tört a megkönnyebbülés, hogy mozdulni sem bírtam tőle. Sirius ezt tévesen értelmezte.
- Tudom, hülye voltam, hogy felhoztam, bocs… Csak már olyan régóta vagyunk barátok, és annyi mindent együtt éltünk át, hogy azt gondoltam, ez már több, mint barátság… De persze én megér…
Odarohantam hozzá és megöleltem.
- Sirius, én mindig is úgy gondoltam rád, mint az én nagy és okos bátyámra.
- Oh… komolyan? – Felkapott és megpörgetett. – Egyébként csak azért kérdeztem rá, mert már unom, hogy állandóan három néven kell szólítanom téged. Most itt a negyedik, ami csak az enyém!
- Pontosan mire is gondolsz? – vontam fel a szemöldököm.
- Sietned kell, nem, hugi? – pöckölte meg az orrom, mire elfintorodtam.
- Ez azt jelenti, hogy a ’kicsim’ törölve a listáról? – Nem hittem a csodában, de egy próbát megért.
- Semmit sem ígérek, kicsim – vigyorgott rám, majd egy szempillantás alatt magára kanyarította a láthatatlanná tévő köpenyt.
- Ó, hogy én hogy utállak ilyenkor, Black!
- Ilyen helyzetben a ’bátyus’ kifejezőbb, kicsim…
- Argh…
~o~
Sirius bekopogott Flitwick professzor irodájába. Ragaszkodott hozzá, hogy ő indokolja meg egész napos hiányzásomat. Más esetében felmerült volna bennem, hogy csak a saját alibije miatt csinálja, de biztos voltam benne, hogy újdonsült bátyámnak eszébe sem jutott, hogy ő ugyanúgy lógott az óráiról.
Szinte rögtön válaszolt is a professzor cincogó hangja. Megindultam befelé Siriussszal együtt, de visszatartott.
- Maradj itt.
Kint ácsorogtam a folyosón, miközben Sirius hosszadalmasan beszélgetett házvezető tanárommal. Rengeteg ismerős haladt el mellettem, akik idegesítő megkönnyebbüléssel nyugtázták üdvözlő mosolyom.
Minderre rátett egy lapáttal, hogy Sirius és Flitwick már vagy fél órája beszélgettek rólam. Már ott tartottam, hogy rájuk töröm az ajtót, mikor végre-valahára kiléptek rajta.
- Viszlát professzor! – köszönt el Sirius és elindult.
- Professzor, kérem, e büntesse meg Siriust, ő csak miattam…
- Ezt már megbeszéltem Mr. Blackkel – szakított félbe Flitwick. – Most menjen, mert lekési a vacsorát.
Bólintottam és Sirius után indultam.
- Ó, és Miss Field! – cincogta a professzor.
- Igen, tanár úr? – fordultam ismét felé.
- Ha lehetséges, holnap ne késsen az órákról – mosolygott. – Ha már Mr. Black ilyeneket mondott magáról…
- Igyekszem, professzor. – Mosolyt erőltettem az arcomra, és elhatároztam, hogy megölöm Siriust.
~o~
A következő nap katasztrófa volt. Azt kívántam, bár beteget jelentettem volna – hiszen így is úgy bántak velem.
Az első óránk bájitaltan volt a mardekárosokkal.
Caitlinen gondolkoztam, ezért figyelmetlenségből egy egész üveg békapetét tartottam az üstöm felé sárkányvér helyett.
A mellettem dolgozó Grint véletlenül meglökte a könyökömet. Ekkor feleszméltem. Reflexből lerántottam a földre a fiút. Az immár zöld színű főzet beterítette a körülöttünk állókat.
- Merlinre, mit tudtak ezen az egyszerű bájitalon elrontani? – ordította magából kikelve Lumpsluck.
Rendbe tette a termet és a gyengélkedőre küldte a sebesülteket. Én Grinttel együtt épségben álltam fel a földről.
- Tudja valaki, ki okozta ezt a vegyi katasztrófát? – sziszegte a professzor, apró malacszemeit rajtunk jártatva.
Regulus Black sunyi mosollyal emelte fel a kezét.
- Tessék, Black! – reccsent rá Lumpsluck.
- Field és Grint volt az, tanár úr. – Hitetlenkedve meredtem rá. Regulus a barátom… Hát ő a következő, aki elfordul tőlem? – Grint meglökte Field kezét. A főzet ezután robbant fel.
- Húsz pont a Mardekártól, Grint! – mondta a fiúnak a professzor. Az én tekintetemet érthetetlen módon kerülte.
- De professzor! – ellenkeztem. – Én fogtam meg a rossz hozzávalót, ráadásul a teljes kiszerelést! Augus nem tehet semmiről, csak egy szerencsétlen véletlen volt. Ne a Marde…
- Field, kísérje fel Blacket a gyengélkedőre – fordult el Lumpsluck.
- De…
- A fenébe is a fiúnak vérzik az orra! Siessen már, kisasszony!
Durván karon ragadtam Reget és kivonszoltam a folyosóra.
- Nem akarsz megállni?- lihegte a fiú.
- Mondd meg nekem, Black, MIÉRT FOGTAD GRINTRE AZ EGÉSZET?!
- Nyugodj már le Meredith! – tette kezét a vállamra. – Rühellem azt a férget. Szerintem te se bálványozod az éles eszéért.
Halványan elmosolyodtam.
- De engem miért nem büntetett meg az a vén marha? – néztem rá.
- Nem hiszem, hogy akarod, hogy kimondjam – dőlt mellém.
Bólintottam.
- Rohadtul idegesít, ha sajnálnak – nyögtem és fejemet a vállába vertem. Nem jajdult fel. Volt gyakorlata.
- Ugyan, már… - legyintett. – Lumpsluck egy szentimentális barom. McGalagony például biztos nem fogja ezt csinálni – vigyorgott rám.
- Hülye! – emeltem fel a fejem. Az arcunk egész közel volt egymáshoz…
- Hiszen nem is vérzel! – kiáltottam fel.
- Lehet, hogy a hollóhátas fejednek nem tűnt fel, de Lumpsluck csak keresett valakit, aki eltávolít a teremből, hogy ne kelljen megbüntetnie. Peched volt, Field. Thorntonnal is nagyon szemezett…
Hasba ütöttem, de csak még szélesebben vigyorgott.
- Néha pont olyan vagy, mint a bátyád – sóhajtottam.
Egyből leolvadt a mosolya.
- Na ja, csak ezt ő nem veszi észre – motyogta.
- Sajnálom, Reg. Nem kellett volna…
- Ki, ha nem te? Talán csak mi ketten tudjuk, milyen, ha az embert cserben hagyja a bátyja. – Fájdalmas tekintete az enyémbe fúródott. Barna szeme elsötétült, mikor a hátam mögé pillantott. – Már jön is az emlegetett szamarunk. Kerüld a robbantós helyzeteket, Field.
Sarkon fordult és egy szempillantás alatt eltűnt a folyosó végén.
- Fogalmam sincs, mit eszel rajta – morogta mögém lépve Sirius.
- Nem eszek rajta semmit. Ódzkodom a kannibalizmustól. – Felhorkant. – Barátok vagyunk. Ennyi.
- Ez is bőven elég – dühöngött. – Az lenne a legszebb, ha össze is jönnétek…
- Regulus nagyon is jól néz ki. – Döbbenten meredt rám. – De már harmadik óta bele van zúgva Shannon Morganbe.
- Középtermetű, fekete haj, fekete szem és griffendéles?
- Pontosan – lepődtem meg. – Honnan tudod?
- Tudod, a határtalan memória… - vigyorodott el. – De ha csak rajtad múlna, akkor? – ütötte meg ismét a komolyabb hangot.
- Nem – feleltem tartózkodóan.
- Ja persze – karolta át a vállam. – Az a szőke gyerek van a képben, ugye?
- Világosbarna – javítottam ki. – Sose szőkézz le egy hollóhátast.
- Oké, oké, de mi van kö…
- Neked is szemet szúrt az a sok gyilkos pillantás, amit a rajongóid felénk küldenek mostanság? – váltottam gyorsan témát.
- Ne foglalkozz velük. – Lazának akart tűnni, de nem tudott átverni. A szemében árulkodón megcsillant az aggodalom. – Milyen órád lesz?
- Gyógynövénytan.
- Remek, akkor mehetünk együtt. Nekem LLG-m lesz.
Elindultunk a kijárat felé.
- És a többiek? – kérdeztem.
- Remus számmisztikás, Peter mugliismeretes.
- James? – Előre tudtam a választ. Kedvenc rúnamániás barátnőm…
- Kettőt találhatsz – csóválta meg a fejét.
Felnyögtem.
- Teljesen megbolondult.
- Biztos fejére ejtették kiskorában – vigyorgott rám Sirius.
~o~
Gyógynövénytanon Bimba professzor szinte minden mozdulatomat pluszponttal jutalmazta. Mivel dupla óra volt, a Hollóhát homokórája jelentősen gyarapodott. Ennek örültem, de a féltékeny pillantások egyre jobban zavartak.
Ebéd után felvettem Vector professzor zsebkendőjét, amit tíz ponttal hálált meg. A következő, számmisztika, órán játszottunk. Mindenki azt hiszi, hogy ez segít?
A napot átváltoztatástannal zártuk. Itt telt be a pohár.
McGalagony mellettem elhaladva megveregette a vállam. Elképedt pillantást váltottam Shirleyvel.
Öt perccel az órakezdés után egy lány rontott be a terembe.
- Elnézést a késésért, tanárnő! – zihálta Shannon.
- Tizenöt pont a Griffendéltől, Miss Morgan! – csattant McGalagony hangja. – Üljön le!
Shannon a mi asztalunkhoz lépett.
- Leülhetek? – suttogta.
- Persze – feleltük kórusban Shirleyvel.
Elegem volt a kitüntetett figyelemből. Ha már egy késésért is mínusz tizenöt pont jár, mit kapok én, ha felrobbantom a professzor íróasztalát?
Megtettem.
McGalagony döbbenten meredt rám. Egy intéssel rendbe hozta az asztalt, aztán rám nézett.
- Az órámnak szentelje a figyelmét, Miss Field! – Ennyi. Semmi levonás. – Akkor ismételjük át az állati transzformációkról tanultakat…
Felpattantam.
- Ne csináld, Meredith! – sziszegte Shirl.
- Igen, Miss Field? – fordult felém ismét a tanárnő.
- Kérem, professzor – kezdtem dühtől remegő hangon. – Órák után hívja össze a bűbájtan-terembe azokat a tanárokat, akik tanítanak engem!
- Mégis miért tenném? – értetlenkedett.
- Beszélnem kell magukkal! – mondtam szikrázó szemekkel. A diákok tátott szájal figyelték a jelenetet.
- Majd meglátom – dadogta.
Felkaptam a táskám. Hangja az ajtónál ért utol.
- Nem mehet el! Hiszen már tegnap is…
- Küldjön büntetőmunkára – vetettem oda, és kiviharzottam a teremből.
Pár sarokkal odébb megálltam. Homlokomat a hűvös falnak nyomtam. Hatalmas hülyeséget csináltam, de ez az egyetlen megoldás. Ez így nem mehet tovább.
Lépteket hallottam. Mikor megpillantottam a fiút, beugrottam egy közeli falikárpit mögött rejtőző járatba és reménykedtem, hogy nem látott meg.
De vészesen közeledett. A faliszőnyegen átütött alakja.
Tétován felemelte a kezét, de lehanyatlott. Hatalmasat sóhajtott. Beleremegett a szívem. Megfordult és valószínűleg visszament átváltoztatástanra.
Leroskadtam a fal tövébe. Arcomat a kezembe temettem. Ez se jó így. Végre tisztába kell jönnöm az érzéseimmel.
~o~
Egy pad tetején üldögéltem, mikor beözönlöttek a tanárok.
- Nem kértem az egész tanári kart – fordultam hűvösen McGalagony felé.
- Jobbnak láttam így – felelte kimérten.
- Meg ugyebár hátha ajándékosztás lesz – dörzsölte össze kezeit Lumpsluck. Elfintorodtam. Hülye, naiv marha.
- Na de kérem! – cincogta vigyorogva Flitwick.
Fújtattam egyet. Utálom, ha a fejemben turkálnak.
- Miről lenne szó, Meredith – kérdezte kedvesen Bimba professzor.
- Pont erről! – ugrottam le a padról. – Ez a túlzott kedvesség, a kitüntetett figyelem, hogy elsiklanak a hibáim felett, még akkor is ha szándékosak… ELEGEM VAN! – a végét az arcukba ordítottam.
- De Meredith – kezdte Flitwick. -, mi csak se…
- Nincs szükségem a segítségükre, hiszen ezzel nem is segítenek, sokkal inkább…
- Á, Miss Field, már rég nem hallottam ilyen pompás hangerővel kommunikálni! – hunyorgott rám derűsen a belépő Dumbledore.
Nem zavartattam magam. Ahhoz túl dühös és zsúfolt voltam.
- Azzal, hogy így bánnak velem, nem csak ellenségeket szereznek nekem, de hátráltatják ezt az egészet, ami most végbemegy bennem… Nem értik…
- Sanos mi itt egytől egyig tudjuk, mit élsz most át – komorodott el az igazgató.
- NEM TUDNAK MAGUK SEMMIT! – kiáltottam és az ajtó felé futottam. Mindig a legrosszabbkor tör rám a sírás. – Még épp hogy csak elfogadtam ezt az új helyzetet! Alig voltam képes ebből a.. hiányos kirakóból a lehető legjobb képet kirakni… Nem hagyom, hogy tönkretegyék az eltúlzott jóindulatukkal ennek az időszaknak a munkáját, nem hagyom, hogy visszaküldjenek az alagút végére… Mert minden jutalom, minden érdemtelenül kapott figyelmesség arra emlékeztet, hogy miért is kapom és ez… CSAK HAGYJANAK BÉKÉN! – zokogtam, majd kirohantam a teremből.
Végig a kihalt, sötét folyosókon, bele az ismeretlenbe… A könnyektől semmit sem láttam. Csak futottam… Teljes erőből neki valakinek. De még csak meg sem tántorodott. Átöleltem a derekát, arcomat a vállába fúrtam és könnyeimet nyelve magamba szívtam az illatát.
Felismertem, de nem menekültem. Eljött a pillanat, amikor szembe kell néznem a ténnyel, hogy valami nem változott. Vannak dolgok, amik elől nem futhatsz el.
Ahogy szorosan magamhoz öleltem, rájöttem, hogy mi hiányzott ebből az apránként felépített várból. Az eső. A barátaim. David Thornton.
A ruhájának eső illata volt, mint mindig. Nem olyan, mint a londoni esőnek, melynek a szmog miatt minden cseppje tüzes vasként égeti az ember bőrét. Nem. Olyan volt, mint az igazi vidéki eső. Ami a réteken hullik alá. Az eső a mindenem.
Akik szeretik, azok általában az ablakból nézve, egy bögre teával a kezükben teszik. Én leveszem a cipőmet és fel-alá rohangálok a dús fűben. Mezítláb*. Mert így vagyok szabad, így vagyok egész. Engem ez tölt fel, ez segít túlélni. **
Néha már az illata is segít. Mint most.
- Kerestelek – mondta a hajamnak.
- Miért? – dörmögtem a vállába.
- Rebesgették, hogy az igazgatói székre pályázol, és összehívtad a tanári kart egy kis kampányolásra. – Hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- A végén Dumbledore is befutott és önként kölcsönadta a székét. – Még mindig nem engedtem el.
- Remek. Figyelj, Meredith, beszélnünk kéne…
- Essünk neki – sóhajtottam és kibontakoztam az ölelésből.
- Nem megyünk le a parkba? – Belenéztem azokba a különleges szemekbe. Sötétkék alapon apró zöld pöttyök. Mint a csillagok az égen. Együtt fogják össze a jövő fonalát. Egyetlen nagy hálót alkotnak és mindenki kiolvashatja belőlük a sorsát. Én évek óta keresem azt a hálót David szemében de eddig nem jártam sikerrel. Talán egyszer csak az enyém lesz az a miniatűr égbolt és akkor…
- Ahhoz nincs túl sötét? – húzódtam távolabb.
- Azért van félhomály, mert esik az eső – mosolyodott el és mindentudóan megfogta a kezem. Sietve indultunk a bejárati csarnok felé.
A park füvére lépve lerúgtuk a cipőnket és úgy sétáltunk a terebélyes fűzfa lombja alá. Hátunkat a törzsének támasztottuk.
- Év eleje óta kerülsz – kezdte csendesen David.
- Nézd, én… Caitlin eltűnése óta sok minden változott. Azt hittem a régi csapat is széthullik, mert ennyire más lettem…
- Ez még nem ok arra, hogy kerülj! – csattant fel.
Elé térdeltem.
- David te voltál az egyik legjobb barátom. De tavaly óta túl sok minden történt.
- Ahogy az iskolakezdés óta is. Mindent, amit régen személyesen mondtál el nekem, Shirleytől kellett megtudnom. El tudod képzelni azt az érzést, hogy látom, milyen állapotban vagy, de nem tudok segíteni, mert nem engeded? Fontos vagy nekem Med, és nem bírom tovább ezt az egészet.
- A mi kapcsolatunk túl szoros ahhoz, hogy titkolózzunk. Márpedig nekem vannak titkaim. Olyanok, amiket csak Shirleynek mondtam el. Következményekkel járnak. Nem akarlak titeket is belerángatni… Veszélyes.
- A barátok arra valók, hogy önként beleugorjanak az ilyesmibe – fogta meg a kezem. – Hallgatlak.
*Bocs mindenkitől, de nem bírtam ki XD Ezt muszáj volt, még ha kicsit olyan is, mintha megloptam volna magam… Remélem annyira azért nem zavaró.
**Na igen, ez meg a másik. Itt teljes egészében lehet engem azonosítani Meredith-szel. Mostantól lehet flúgos libának tartani, aki mezítláb rohangál otthon az esőben, de az a helyzet, hogy nem zavar, mert ez az igazság. Na de ez a kis bekezdés jó kis plusz volt azoknak, akik próbálnak megismerni ;)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
