|
Mese a három testvérről
Sophie 2008.08.22. 19:46
Mese a három testvérről
/Hol volt, hol nem volt… Halványan emlékszem rá, hogy így kezdődnek a mesék. Ha ennek a mondatnak az igazságtartalmát kellene vizsgálnom, azt mondanám, egyedül a ’nem volt’ igaz. Mert nekünk sosem volt. Se mesénk, se lehetőségünk… /
Csak ültünk a fa alatt és én meséltem. Patakokban folyt rólunk a víz, az eső még a fa védelmező ágain keresztül is zuhogott ránk. De nem bántuk. Sőt, én még örültem is neki. Kimosott belőlem mindent.
De egy ideig még hallgattam. Hátra vágtam magam a fűben, és elrendeztem a gondolataimat.
Egyszer csak David hajolt fölém. Azt hittem, meg akar csókolni, de nem tette. Ez csak az én álmom.
Viszont a szeméből kiolvastam a biztatást, amire szükségem volt.
- Az egész akkor kezdődött, amikor Caitlin megszületett – kezdtem. Ahogy kibuggyantak belőlem a szavak, úgy törtek rám az emlékek is. Behunytam a szemem. – Már tudod, hogy ugyanazon a napon születtünk. Kiderítettem még valamit. Valamit, amit még Shirleynek sem mondtam el, valamit, aminek igazán semmi jelentősége sincs, mégis szorongással tölt el, valahányszor rá gondolok… Caitlin és én nem csak egy napon, hanem egy órában és percben születtünk… 10 év különbséggel, persze.
- Különös… - dörmögte elgondolkodva, majd mellém feküdt. – Honnan tudod?
- Egyszer, mikor veszekedtem vele, anyu büntetésből rendbe rakatta velem az iratszekrényt. Akkor találtam meg a Szent Mungós jelentést.
- Mi ez, Medy? – huppant le mellém Caitlin. Dühösen fújtattam egyet.
- Téged nem lehet lerázni?
- Azon az én nevem van, ugye? – Kérdésemet tudatosan kikerülte.
Egy fehér mappára mutatott; és valóban, azon szálkás fekete betűkkel ez állt Caitlin Giniver Field.
- Szóval apu még mindig olvasni tanít? – csóváltam immár megenyhülve a fejem. Nem sokáig tudok rá haragudni. – Pedig anyu megtiltotta…
- Ez olyan, mint amikor a barackért cserébe nem árultam el, hogy kikos… kikosáraztad Averyt. Apu szerint szövetszégeszek vagyunk. – Büszkén kihúzta magát és angyali mosollyal a kezembe nyomta a mappát. – Olvasd fel nekem. Kééérlek!
- De ez nem számít. Csak egyszerűen muszáj volt megemlítenem. – Hálát adtam az Égnek, amiért az eső jótékonyan leplezte a szememből pergő könnyeket. – Mielőtt megszületett, Flame meg én szinte össze voltunk ragasztva. Nagyon megviselt, mikor roxfortos lett és hónapokon át nélkülöznöm kellett. Úgy tűnt, ő is szenved, de így visszagondolva… Benne már akkor elkezdődött a Változás.
- Amikor Caity a világra jött, Flame-mel repkedtünk a boldogságtól. Szó szerint – mosolyodtam el. – Elloptuk anya meg apa seprűit és az őrületbe kergettük a Vérmániás Hölgyet. – Így hívom anyai nagyanyámat. Mi tagadás, nem kedvelem. Ahogy anya családját úgy általában… Bár némi magyarázatot adtak Flame jellemére.
Flame-mel kapcsolatban csak az ilyen emlékek késztettek valódi mosolyra. Semmi más.
David is vigyorgott. – Megnéztem volna Mrs. Noble arcát…
- Flame lefényképezte – jegyeztem meg csendesen. A mosoly az arcomra fagyott.
- És, hol van az a fénykép?
- Elégettem. Ahogy mindent, ami az ő keze munkája volt. Azt hiszem, el is érkeztünk a lényeghez. Most ne szakíts félbe, kérlek.
Flame-ben már akkor elromlott valami, mikor ide került a Roxfortba, és a Süveg a Mardekárba osztotta be. Amikor tizenegy lettem és hollóhátas, a távolság nőtt közöttünk, de nem volt vészes. Ha lehetőségünk volt rá, együtt lógtunk.
De aztán jött az az… incidens Hellel és minden romba dőlt. Utána volt is Flame-mel egy csúnya vitám.
- Miért nem avatkoztál közbe? Mondd, miért? – hangom elcsuklott, szemeimet könnyek lepték el.
- Választhattam; megmentelek, és ezzel elveszítem a méltóságom a társaim körében, vagy hagyom, hogy már kelljen a védelmedre – felelte a földet bámulva Flame.
- És te igazi mardekáros módjára viselkedtél… Gratulálok! Mi sem jobb annál, mint nevetni azon, hogy kínozzák a húgodat, akit állítólag szeretsz.
- Mardekárosként viselkedtem, mert az vagyok. Különben is, azt vártad, hogy majd szembeszállok Jason Hellel, a legbefolyásosabb háztársammal? – Próbált észérvekkel hatni rám, de rosszul választott.
- Én megtettem volna érted – sziszegtem. Ha akartam, se tudtam volna sírni. Már nem.
- Az eszemre hallgattam a szívem helyett; és mindketten jól jártunk. – Teljes meggyőződéssel beszélt. Fájt, de már nem tudott úgy igazán fájni. Többé már nem.
- Ó tényleg, én pokolian jól éreztem magam…
- Te hollóhátas vagy, meg kell értened! – Hangjában egy cseppnyi könyörgés csendült, mire meglepetten kaptam fel a fejem. – Ez a közös a házainkban, az ész diktál a szív helyett!
- Á, szóval a Griffendél meg a Hugrabug a két hülye, akit a szíve vezet, mi meg az ügyesek, akiket az Ész – hitetlenkedve meredtem rá.
- Pontosan – bólintott. Szemmel láthatólag örült, hogy megértettem.
- Hogy te milyen sablonosan gondolkodsz! – kiáltottam fel. – A vége az lesz, hogy halálfaló leszel.
- Noble nagymama támogatja az ötletet – fordult el.
- Micsoda!? – hördültem fel, és megragadtam a karját.
- Tudod, hogy a nyáron sokat időztem náluk – nézett rám ismét, immár felbátorodva megrökönyödésemen. – Szóba került a dolog. Azt válaszoltam, még fiatal vagyok, de már gondolkodtam rajta.
- Te nem vagy normális…Apa A-U-R-O-R! Ki vagy te, Flame Field? – Tisztán érezhető undor áradt belőlem, ami iszonyúan feldühítette.
- A bátyád – válaszolta hidegen. – De ha nem vagyok megfelelő neked, akkor felejts el. Bár… - szája gyilkos mosolyra húzódott. – Azt hiszem, te nem vagy méltó arra, hogy a húgom légy.
- Gyűlöllek… - suttogtam. Először mondtam a szemébe, és először gondoltam komolyan.
- De ez csak gyerekes utálat volt ahhoz képest, amit később éreztem, és egyszerű harag, összehasonlítva a mostani érzelmeimmel. – Tényleg, mit is érzek Flame-mel kapcsolatban? Nehéz csak így elgondolkodni rajta. Azt hiszem, akkor éget, mar a gyűlölet, ha magam előtt látom Caitlin arcát. Olyankor ölni tudnék.
- Anyáék persze rögtön észrevették, hogy valami nincs rendben. Kinek ne tűnt volna fel az az émelyítő közöny, amivel a szakadékot letakartuk? Mindent el kellett mondanom. A szüleim megdöbbentek, de… Egy hét szobafogságot kapott, érted? Egy hét szobafogságot… Anyának mindig is ő volt a kedvence, nem igazán hitte el ezt a szörnyűséget róla, pedig mennyi minden bizonyította! Apa meg… Ő sosem volt részrehajló, de mégiscsak Flame az első és egyetlen fia.
Amikor gyűlölködve szólok a „bátyámhoz „ – ebben az egy szóban benne volt minden csalódásom, keserűségem és undorom -, apu azt hiszi, még mindig emiatt teszem. Csak azért, mert nem védett meg… Mennyire nem értenek semmit!
- Mit tett, hogy ennyire gyűlölöd? Mi az, ami számodra a Helles esetnél is rosszabb? – David szavai valamilyen különös kábulatból riasztottak fel. Hozzá beszéltem, de közben teljesen elfelejtettem, hogy itt van mellettem. Csak beszéltem és beszéltem. Minden szó egy-egy kavicsot taszított le a szívemről. Pici, kerekded kavicsokat. Az önmarcangolás pengéi simára csiszolták őket.
- Úgy két évvel ezelőtt rányitottam Flame-re, mikor tusolt. Nem láttam semmi intimszférát zavaró dolgot. A tusoló fala körül-belül a nyakáig ért. Viszont… A bal kezével fogta a tusolórózsát. És mi virított az alkarján? – A fiú ujjai összefonódtak az enyémekkel. Ez a kapcsolat, mindössze tíz ujj szövetsége elég volt ahhoz, hogy visszatartsam a könnyeim. – Mindketten ledermedtünk. Lassan, végtelenül lassan a tetoválására pillantott, majd megint rám. Az arca döbbent, talán megbánó fintorba torzult és ezt suttogta: „Én megmondtam.”
Egészen eddig csak álltam ott, megkövülve a csalódástól és az dobolt a fejemben, hogy az nem lehet, hogy pont ő… Mintha erre válaszolt volna. „Én megmondtam.” Kirohantam, be a szobámba, és csak sírtam órákon keresztül csak sírtam… És akkor bejött Caitlin. Úgy beszélt velem, mint egy felnőtt, pedig csak négy éves volt! Megvigasztalt, mint soha senki az előtt és azóta, és megígértette velem, hogy sosem leszek szomorú. Annyira hiányzik… - Az oldalamra fordultam, arcomat David vállába fúrtam.
- Megértem, kicsim… Megértem… - Kicsim… Ami Sirius szájából zavart, az Davidéből kimondhatatlanul jól esett. Mégis, hazudott nekem. Kegyes, általános hazugság volt, de hazugság… „Megértem.” Ó, dehogy érted meg! Mekkora szerencséd van, hogy nem érted! De bár, bár…
Egy percre azt kívántam, bár ő is átélné mindezt, hogy megoszthassam valakivel… Kegyetlen kívánság. Bebeszéltem magamnak, hogy nem gondoltam komolyan, pedig ez is hazugság volt. Igenis, abban a múló pillanatban nagyon is komolyan gondoltam.
Undorodtam magamtól.
- Caitlin sokkal inkább volt az én húgom, mint Flame-é – folytattam. – Elmondtam neki, mi történt Jason Hellel, elmeséltem neki mindent, mert előtte ritkán voltam képes bármit is eltitkolni. Nem ragadt át rá a gyűlöletem, de attól kezdve hidegebben bánt a bátyánkkal. Mért én és Caity… összetartozunk. Flame-et dühítette, hogy Cait az én oldalamon áll, mindig is szálka volt a szemében…
- Nem vagyok benne biztos, de az volt az előléptetéséhez szükséges feladat, hogy elrabolja a húgomat.
- Száz százalék, hogy Flame rabolta el? – fordult felém David. Szinte összeért az orrunk.
- Biztos, hogy csak elrabolták, és az is, hogy Flame volt az. Felismertem azon a… azon a napon. – Az egész testemet rázta a zokogás. David magához húzott és megölelt.
Pedig nem voltam kétségbeesve, nem voltam az átlagosnál szomorúbb. Megkönnyebbült sírás tört elő belőlem, mert megint könnyíthettem a lelkemen.
De ez is csak egy pillanat volt. Egy idilli perc, amikor nem volt más, csak David és én. Csak mi ketten.
Zavartan szétváltunk, majd ismét ülő helyzetbe tornáztuk magunkat.
Csend telepedett közénk. Akár kínos is lehetett volna, de inkább tetszett megnyugtatónak. Egy kicsit talán átgondolta helyettünk a dolgokat. Én a magam részéről végre elfogadtam, hogy igen, még mindig szerelmes vagyok Davidbe; ez az egy dolog ismét gyarapítja azoknak a listáját, amik nem változtak meg. Jó érzés hogy egyre több ilyen van. Érdemes kutatni az életem további képkockái után.
- Siriusnak mondtad már? – kérdezte David, miközben a kastély felé sétáltunk. Csurom vizesen. De nem számított.
A kezeink maguktól fonódtak össze.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Ők lesznek a következők. De szeretném, ha Jeremynek te mesélnéd el. Most még nem viselném könnyen, ha belém kötne.
- Persze, szívesen.
A kapunál felkaptuk a cipőinket és buzgón imádkoztunk, hogy ne találkozzunk senkivel.
Valószínűleg leszállt az éj, mert a folyosók néptelenek voltak, csakúgy, mint a klubhelyiségünk.
Együtt mentünk fel a lépcsőn. Ahol kettéágazott lány- és fiú szekcióra, felé fordultam és egy puszit nyomtam az arcára. Felléptem a lépcsőnkre, de kezemnél fogva visszarántott és megölelt.
- Hiányoztál.
- Azt meghiszem – dörmögtem vigyorogva a vállába.
Éreztem, hogy ő is mosolyog. Felkapott és letett a lépcsőre.
- Kisasszony – hajolt meg.
- Uram - pukedliztem nevetve, majd felrohantam a szobámba.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
