II. fejezet

Másnap reggeli közben elkaptam Regulus tekintetét. Fájdalom. Kín. Vágy. Érzések egyvelege kavargott abban a két szempárban…
A tegnap este… nos a tegnap este tényleg gyönyörű volt, de… Mi de? Van egyáltalán de?
Igen, Lily, van de. Te Jamesbe vagy szerelmes, az istenit!
Nem vagyok. Potternek új ringyója van, és én nem leszek se a következő, se az az utáni! – tisztáztam le magamban, és tudtam, hogy ez a helyes.

Csendesen fogyasztottam a reggelimet, mikor valaki leült mellém. Na jó, nem ült, szó szerint levetette magát. Ahogy oldalra pillantottam, felismertem Sirius Black gőgös arcát, és az ahhoz tartozó állítólagos isteni testet. Márpedig, ha hasonlítana az öccsére, akkor bólintanék erre; azonban Sirius kékíriszét messze lekörözi Reg barnás zöld szempárja.
- Mi az, Black? Máshol nem találtál helyet?
- De igen, amint látod, szinte az egész griffendél-asztal üres.
- Na ne mondd. Ha még nem tűnt volna fel, félhét van – morogtam az orrom alá. Nem tetszett ez a hirtelen érdeklődése irántam.
- Feltűnt, drágám…
- Nem vagyok a drágád!
- És az is feltűnt, hogy az öcsémmel mennyire jól meglettetek.

Szóval innen fúj a szél! Váltsunk témát? Nem, biztos egyből gyanút fogna, és akkor nekem ennyi. De talán nem kellene tudnia, hogy tegnap Reg és én…

- Mi az, Evans, elvitte a cica a nyelved?
- Nem, Black, képzeld eszek, és evés közben nem szokás beszélni. Egyébként meg semmi közöd hozzám és Reghez!
- Reg? – vonta fel a szemöldökét. - Regike az ÖCSÉM. Meg különben is… mióta ismered?
- Körülbelül két éve. Mikor elkezdett a barátocskád szekálni.

- Te koszos kis sárvérű! – szűrte ki a fogai között Perselus.
A barátom volt. Elárult. Én… szerettem, nagyon szerettem, mint barátot, és ő… ő azzal a mocskos bandával barátkozik, és… és ez lett belőle. Ez lesz mindenkiből, aki a Mardekárba kerül.

Ott hagyott egymagamban, mikor a társai közül, akik messzebbről figyeltek, egy odajött hozzám. Először azt hittem, Sirius az, de ahogy közeledett, és megláttam, a szeme másképp csillog, tudtam már, hogy ő Regulus Black.

- Mit akarsz? – sziszegtem neki. – Menj innen, egy koszos kis sárvérűvel nem láthatnak meg! – csattantam fel.

Igazából úgy éreztem, soha nem bántana. A szeme, a tartása, az érdeklődés a félszeg mosolyából… mind-mind arra utalt, hogy ő egy barát lehetne.

- Én nem akarlak bántani.

És az volt az a pillanat, amikor Regulus és én jóba lettünk. Szép barátság, ami most a tegnapi éjjellel talán el lett rontva.

- Ó – ébresztett fel a nosztalgiázásból Sirus. Nem is értem, minek állok le ezzel az alakkal! – Idefigyelj, Evans! Remélem, távol tartod magad az öcsémtől, és a legjobb barátomtól is!
- Hát, tévhitben fogsz élni – vetettem oda neki utólag, de ezt már nem biztos, hogy meghallotta, ugyanis felkelt, és kiviharzott a Nagyteremből.

Én viszont magamban morfondíroztam azon, hogy melyikre mondtam a tévhitet. Regtől vagy Jamestől tartom távol magam? Jamestől nem lenne könnyű, mivel állandóan rajtam lóg, de Reg…? Most is engem néz, és látom rajta, hogy jelentett neki valamit a tegnap. Nekem azonban csak egy bosszút…

Egy bosszút James Potterrel szemben, ami lehet, hogy piszkosul nagy szemétség, de nekem elégtétel volt mindazért, amit ő tett velem, és amit még megbosszulok! Mert megfogok… nehogy azt higgye, hogy velem csak itt szórakozhat, és eközben még olcsó kis lotyókkal összeállhat, aztán meg újra velem kufircolhat. Na nem mintha eddig kufircolt volna…!

Felkeltem, mivel friss levegőre vágytam, méghozzá sürgősen az órák előtt. És lett volna még egy olyan kérésem is, hogy James Potter nélkül, de a sors valamiért beleszólt az én életembe, és váratlanul megjelent ő, akit nevén nevezhetnék, de nem akarok, és zargatni kezdett ugyanazzal, amivel Sirius.

- Mi van Regulusszal és veled? – kérdezte. Semmi köszönés, semmi bevezetés, semmi felesleges udvarias kitérő… Inkább rögtön a lényeg. Csak pont az a baj, hogy ezt szeretem benne…
- Közöd?
- Sok.
- Például? – vágtam vissza, amire csak egy vállvonogatás volt a válasz.
- Például te, Lily – suttogta, és elkapta a karomat, mikor már a birtokon jártunk.
- Hozzám nincs közöd, Potter – néztem rá, rengeteg sértéssel, fájdalommal a szememben.
- De van, Lily. Nagyon is sok. Szeretlek, az istenért, nagyon szeretlek, és végig kell néznem a kisded játékaidat! De tudod mit, Lily? Ennek most véget vetünk. Ugyanis tudom, hogy azért csináltad, hogy féltékennyé tegyél, azért csináltad, hogy ezzel is bebizonyítsd, hogy szeretsz…
- James, eressz már el, mert ez rohadtul fáj! – kiabáltam, pedig nem az fájt, ahogy szorította a karom, hanem inkább az, amit mondott, mert igenis, szerettem, és igenis csak játszok.

A háttérben Regulus Black alakját fedeztem fel, miközben az eső apró szemekben csöpögni kezdett. James fájdalmas arccal tekintett rám. Várt. Várt a válaszomra, a tulajdonképpen fel nem tett kérdésre. Tulajdonképpen arra várt, amit már rég meg kellett volna tennünk…

És ahogy Regre néztem, majd Jamesre, újabb bosszúvágy kezdett befurakodni a szívembe és a fejembe egyaránt. Az eső már szinte zuhogott, a ruhám átázott, a hajam pedig vizesen az arcomhoz tapadt.

Regulus… James… Regulus… James…

Megragadtam James karját, aztán magamhoz húztam, és lekaptam. Tudnom kellett… tudnom kellett azt, hogy van-e különbség csók és csók között. Márpedig volt. És én ennek a csóknak láttam értelmét, és élvezetét. Mert rájöttem arra, hogy én Jamest szeretem, és ekkor már nem a bosszú vezérelt, hanem csak az, hogy ő és én, ráadásul egymás karjaiban…