|
Félhomály
Sophie 2008.08.29. 19:48
Félhomály
/Volt egy időszak az életemben, amikor azt gondoltam, a reggeli és az esti félhomály között óriási különbség van.
Reggel a felkelő Nap reményt keltő sugarai szakítják át a szürkületet, aranyló színükkel leigázva azt. Este azonban a homály nyomasztóan üli meg az ismerős tárgyakat, az ismerős embereket. A Nap haldokló fényét kiszorítja a világból a hataloméhes Sötétség, az utolsó, vérvörös sugarak mintha a halott remények igézően csordogáló vérfolyamai volnának.
…/
A pillanat megdermedt. Csak néztem James könyörgő, reménnyel telt szemeit; tekintetem továbbvándorolt a felderült arcú Remusra, az idegesen órájára pillantgató Peterre és az engem homlokráncolva figyelő Siriusra. Nem tehettem róla - elnevettem magam.
- Mármint… Te meg én? Hogy mi? James Potter és Meredith Field? A kviddics-sztár és a jelentéktelen hollóhátas kislány, aki mindössze egy napig volt közismert, amíg az iskola testületileg sajnálta az eltűnt kishúga miatt, aztán csendesen visszasüllyedt a homályba? Mi ketten… Együtt? – A meghökkenést felváltotta az érzés, hogy mindez csak egy vicc. Hát alkalmazkodtam. – Ó, Jamie, nem is tudod, mióta várok erre… - A szívemhez kaptam, és a felröhögő Siriusra ájultam, akinek ismét csak jól jöttek kifinomult reflexei.
James azonban nem csatlakozott jókedvű kettősünkhöz; tettvágytól csillogott lénye, feledve az alkohol utóhatását, kipattant az ágyából, hozzám lépett, és megfogta a karomat.
- Nem vicceltem, Meredith. Kellesz nekem.
- Kellek? – Visszafojtottam a nevetésem, komolyságot erőltettem magamra, majd felvontam a szemöldököm.
- Pontosabban a segítséged kell.
- Most összetörted a szívem…
- Én komolyan beszélek, Med! – csattant fel.
- Te? Olyan nincs a világon…
- Úristen, mint egy gyerek… - nyögött fel James, és ingerülten járkálni kezdett. Mivel még mindig mancsa közt volt a karom, engem is magával rántott. – Hát nem érted? Te vagy a megfelelő lány, neked kell segítened, hogy végre együtt lehessek Lilyvel! Igazam van, Remus? – Torz volt a hangja; egyszerre könyörgő, segélykérő és fenyegető. Félelmetes.
Remus szándékosan figyelmen kívül hagyta ezt a körülményt. Megveregette az előtte tornyosuló James vállát, majd biztató mosollyal hozzám fordult.
- Én is pontosan erre a következtetésre jutottam.
James most két kézzel ragadott meg, és maga felé fordított.
- Segítesz nekem? – Jellemző. Amikor szüksége van valamire, szeme barnasága elmélyül, hangja bársonyossága megduplázódik… Lily Evans talán mégsem reménytelen eset, ha ellen tudott állni ezeknek.
- De miért pont én? Nem én vagyok az egyetlen nőnemű barátotok!
- Mondj valaki mást! – nézett kihívóan a szemem közé Remus.
- Például… - Elakadtam. Ahogy kezdtem ráébredni a helyzet komolyságára, egyre kevésbé tudtam racionálisan gondolkozni. – Mit tudom én, nem követem nyomon a társasági életeteket!
- Vicces, pedig te állsz hozzánk a legközelebb… - A dumbledore-os hunyorgástól elszakadt bennem a cérna.
- Tévedés, én maximum Siriushoz állok a legközelebb, ti csak…
- Ezt most hagyd abba, Meredith! – Sirius halk, mégis erélyes mondata pofonként csattant.
- Semmi baj, Tapmancs, igaza van. – James végre elengedett. Elfordult, és távolabb sétált tőlem – a jelen helyzetben azonban jobban örültem volna még annak is, ha vasmarokkal szorítja a kezem. – Te olyan vagy Mednek, mintha a testvére lennél, mi meg…
- Ti a barátaim vagytok – vágtam közbe, és lehuppantam az ágyra. – Nem holmi haverok, hanem igazi barátok. Számítok rátok és bízok bennetek. Egyszerűen csak nem vagytok a testvéreim, mint Sirius. Még. Nem tudom. Talán soha nem is lesztek. De szeretném, ha mindig a barátaimnak tudhatnálak titeket. Nagyon szeretném.
A fiúk arca felderült, Sirius is mosolyogva bámult ki az ablakon.
- Ezzel, azt hiszem, mi is így vagyunk – ült le mellém James. Finoman átkarolta a vállam, mintha máris összetaroznánk. Ismét feltette a kérdést, amitől összerándult a gyomrom. – Szóval leszel a barátnőm?
A tiszavirág életű nyugalom elszállt – idegesen elhúzódtam Jamestől.
- Miért én? – kétségbeesetten csuklott el a hangom, mire a fiúk közül hárman riadtan kapták felém a fejüket. Az eddig a sarokban gubbasztó Peter azonban előbújt kényelem- és eseménytelenségszeretetének bástyája mögül. Értetlenkedve meredt rám, szinte megvetően. Szokatlanul fényes, egyébként színtelen tekintetéből örömöt olvastam ki. Végre volt valaki, akit önmaga helyett vádolhatott saját gyávaságáért.
- Te találtad ki, egyértelmű, hogy te vagy a legjobb erre a szerepre! Világosan láttuk mindannyian, mennyire átlátod Lily gondolatait; tökéletesen el tudod játszani James barátnőjét, pont úgy, ahogy kell! És ne hivatkozz arra, hogy utálod Lilyt, ésatöbbi… ha te, pont te gyáván meghátrálsz a segítségnyújtás elől, te, aki annyit papolt nekem a bátorságról és az önzetlen barátságról, te, te kis liba…
- Féregfark, azonnal fogd be a szád! – Sirius dühösen ugrott a lángoló arcú Peter elé.
Nocsak, sosem hittem volna, hogy Peter ennyire utál. Nem volt a barátom, de nem is volt közömbös személy az életemben. Azt hittem, kedvel. De úgy látszik, ebben is csak a csordaszellem vezette.
Döbbenetemet felváltotta a düh és a dac. Nem hagyom, hogy ez az álszent majom a barátaim előtt alázzon meg!
Féltem, az igaz, de nem úgy, és nem attól, amire ő célzott.
- Tudod, mitől félek én, Peter? Hogy elrontom. Hogy lebukunk Evans előtt, csakis miattam, és ezzel én leszek a bűnös, én fogom elcseszni James életét. Ez nem a Pettigrew-féle lustaságról szól.
Ha Sirius nem áll előtte, nekem esik. Így azonban meghunyászkodó pillantással kioldalazott a szobából, mondván, ő már éhes.
Szinte tapintani lehetett az utána maradt aprócska űrben a jelentéktelenségét.
- Ez kicsit erős volt, nem? – Remus csendesen becsukta Peter után az ajtót.
- Meredith csak megvédte magát! – Sirius ilyen. Dühös lesz, miattam, nincs kin kitöltenie ezt az energiát, hát keres valakit. Olyan testvériesen csinálja, hogy betölti Flame üresen maradt helyét, ott az előcsarnokban, az első roxforti évemben - ha csak egy pillanatra is.
- Tudom, Tapmancs. Elragadtatták magukat. Az ő dolguk, aligha tartozik ránk. Felejtsük el, foglalkozzunk inkább Ágassal, hogy még beérjünk órára – mosolygott rá csitítóan, s egyszersmind megértően Remus. Átvette Sirius helyét az ablakpárkányon, bátyám leült a másik oldalamra, James ágyára.
- Csak ez a baj, Med? Attól félsz, hogy hibázol, és megutálunk? – kérdezte James. Eltűnt belőle a mohóság és az a cseppnyi önzés. Higgadt volt, mint még soha.
- Olyan nagy dolog, hogy szeretlek titeket? – mosolyogtam rá félősen.
- Igen, az – felelték kórusban.
Ismertek már, nem hagyták, hogy kisiskolás módjára meghatódjak. Belül persze tomboltam – rég voltam ilyen boldog.
- De mi is szeretünk téged – folytatta hát gyorsan James. – Én legalábbis biztosan – kacsintott rám. – Bízom benned. Úgyse rontod el, sosem rontasz el semmit.
Emlékeztettem volna arra a délutánra a Varázslók útján. De nem volt jogom belepiszkítani a gyászommal a reménykedésébe. Csak rámosolyogtam.
- Biztos, hogy rám van szükséged? – Utánakapok a leghalványabb reménysugárnak is. Mindig.
- Biztos.
- Oké – sóhajtottam. – Tudod, hogy meggyőzhető vagyok. Okokat kérek.
- Hajrá, srácok! – vigyorgott körbe James. – Kezdem én. Hááát… Te vagy az egyetlen barátunk, Siriuson kívül, de ő ugye nem vállalja, aki ilyen gyönyörű.
- Na neee, James! – nyögtem fel.
- Te vagy a mi napsugarunk! – tódította Sirius.
- Én mentem – álltam fel kiábrándult képpel. Visszarántottak.
- Jó-jó! Megértettük. Komolyak leszünk.
- Ez esetben én kezdem – nevetett fel Remus. – Te vagy az egyetlen, akiről elhinnék, hogy csak úgy hipp-hopp összejött Jamesszel. Sokat vagy a társaságunkban, de senki nem tekint egyenlőnek velünk.
„Te nem vagy Tekergő!” Igyekeztem elnyomni David gonosz kis hangját, és befedni a friss sebeket.
Jamesért!
Bólintottam.
- Ahogy Féregfark is mondta, te találtad ki a tervet. Csak te érted az egészet. Mi pasik vagyunk, nem az erősségünk a női logika. És tényleg átlátod Evans gondolkodásmódját, ne is tagadd!
Elfintorodtam, mire Sirius bocsánatkérően rám vigyorgott.
- Tényleg szép vagy. Sokan mondják, hogy megfelelő párom lennél, ezt nem mi találtuk ki – mondta James.
- Ha már itt tartunk, észrevehetted, hogy velem is összehoztak már a pletykák – komolyodott el Sirius.
- Igen, észrevettem. Gyenge szöveggel próbáltad elaltatni a gyanúm…
- Meglepő, de még én sem vagyok tökéletes… Visszatérve az előbbire, ha járni kezdesz Jamesszel, elejét vesszük ezeknek a pletykáknak.
- Persze. Én leszek a Tekergők kurvája. Először Sirius Black, aztán James Potter, vagy lehet, hogy egyszerre mindkettő… Ez nem jó érv – ráztam meg a fejem. Nem mintha nagyon érdekelne mások véleménye, de mégsem annyira mindegy.
- Befolyásos vagyok – folytatta makacsul a bátyám. – Amint összejöttök, elkezdek áradozni, milyen régen munkálkodok már azon, hogy az én kis hugicám és a legjobb barátom egymásba szeressen. Most pedig, hogy megtörtént, milyen boldog is vagyok. Hinni fognak nekem. – Mélyen a szemembe nézett; magabiztossága elűzte minden kétségemet.
- Szóval tiszta haszon lenne ez az érdekkapcsolat? – kérdeztem megadóan. Megkönnyebbülten felkacagtak.
- Hát persze!
- Csak belém ne szeress! – cukkolt James, és homlokon csókolt.
Játékosan elfintorodtam.
- Azt hiszem, nem újdonság számodra, hogy jól nézel ki, és kedves is vagy, de előbb ugranék ki a toronyból, minthogy beléd szeressek. – Kinyújtotta rám a nyelvét, mire én nyomtam puszit az ő homlokára. Ehhez persze fel kellett emelkednem… Közben eszembe jutott, hogy nem is olyan régen milyen közel jártam ahhoz, hogy leugorjak. De az elmúlt. Dacos vagyok.
A fiúk kapkodva összeszedték a cuccaikat. Én hanyatt dőltem az ágyon, s jó szokásom szerint végigpörgettem magamban ezt a beszélgetést, melynek végén rábólintottam egy kapcsolatra James Potterrel. Furcsa, kissé szédítő érzés volt, bele sem mertem gondolni a rám váró – remélhetőleg rövid – időszakba.
„Előbb járok Jamesszel, minthogy ezt beismerjem.”
Sápadtan ültem fel, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör hideg vízzel. Sirius félbehagyta pennája keresését, és aggódva fürkészte az arcom.
- Valami baj van?
- David. Elfelejtettem… - nyöszörögtem. Hisztis libának éreztem magam, de semmit sem tehettem a levegőért.
- Mi van a Thornton fiúval? – ráncolta homlokát Sirius.
Miután nem válaszoltam, kérdően fordult James felé. Ő már engem figyelt, megingathatatlan biztonsággal tekintetében.
- Meg fogja érteni.
- Te is hallottad, miket vágott a fejemhez, és hogy én miket válaszoltam rájuk. Esélyem se lesz vele beszélni…
- Dehogynem. Elkapod, még mielőtt kipattanna, hogy járunk.
- Miről is van szó? – kérdezte értetlenül Sirius.
Nem törődtem vele.
- És mi változik, ha beavatom a tervbe? James, iszonyúan ki fog akadni! Azon meg főleg, hogy érted csinálom!
- Már mióta barátok vagytok, muszáj lesz belenyugodnia…
- Hát nem érted, hogy nekem ő nem csak egy barát? Mi van, ha pont veled vágom ketté a lehetőséget? – Kiabáltam.
- Ide figyelj, Med – térdelt le elém. Kezét a lábamra tette, hogy megnyugtasson. – Minden rendben lesz, nem hagyom, hogy az én szerelmi életem tönkretegye a tiédet. Hallod? Ha kell, megverem ezt a Davidet. De nem fogod őt is elveszíteni.
Elfordítottam a fejem.
- Mehetünk végre? – álltam fel, kikerülve Jamest. Még mielőtt felterítettem volna magamra a láthatatlanná tévő köpenyt, visszafordultam hozzá. – A jobb oldalamon gyere majd, az még látatlanban is úgy illik. És csak délután mutatkozzunk először együtt. Előbb beszélj Evansszel.
Halványan elmosolyodott, és egy ’majd elmondom’ pillantással intett Siriusnak és Remusnak, hogy induljanak.
~o~
Reggelizni már nem volt időnk, sőt, félő volt, hogy elkésünk az első óráról. Az előcsarnokban leszakadtam a fiúkról; ők a bűbájtan terem felé vették az irányt, míg én fejvesztve rohantam az átváltoztatástan teremhez. Ha csak egy kicsivel is később érkezem, McGalagony leharapja a fejem…
Hátra volt még egy egész folyosó a teremig, mikor becsöngettek. Lassítottam, majd megálltam, hogy kifújjam magam. Most már édes mindegy, mennyit kések, minimum egy hét büntetőmunkát megnyertem magamnak.
Meglepetésemre azonban a sarkon befordulva szembetaláltam magam a teljes osztállyal; a tanterem ajtaja zárva, az arcok értetlenül fordulnak felém, azzal a rettegéssel vegyes tisztelettel, amivel a professzorra szoktak nézni. Ez utóbbi arckifejezés rögtön eltűnt, mihelyt rájöttek, hogy csak én vagyok az, de az értetlenség megmaradt. Zavartan intettem nekik, és pillantásommal keresni kezdtem egy nagyon dús, nagyon fekete hajkoronát. Épp megtaláltam, mikor tulajdonosa felém fordult. Shirley megkönnyebbülten elmosolyodott, szólásra nyitotta száját, de a nehézkes, tompán kopogó léptek zaja beléfojtotta mondanivalóját. Körülöttem hol felragyogtak, hol csalódott motyogásba kezdtek az emberek. Megpördültem a sarkamon, hogy megnézzem az ellentétes érzelmeket kiváltó személyt, és alig másfél méterről Lumpsluck professzor ideges mosolya villant rám.
Gyorsan betolattam sutyorgó évfolyamtársaim közé – a hetek múlásával egyre inkább feszélyezett ez a pocakos, becsvágyó cukros bácsi.
- Nono, Miss Field, rossz irányba indult, a bájitalterem nem arra van! – kacagott fel mesterkélten Lumpsluck. – Hölgyeim és uraim, ezen a héten átváltoztatástan helyett bájitaltan óráik lesznek, melyeket természetesen én tartok!
- Mi van McGalagony professzorral? – kérdezte valaki. Későn kaptam oda a fejem, már nem láttam a lehanyatló kéz tulajdonosát.
- A tanárnő gyengélkedik, pihenésre van szüksége, egy kis kikapcsolódásra. Elutazott egy rövid időre. – A férfi homlokán megsokasodtak az izzadságcseppek, gyorsan témát váltott. – Utánam, fiatalság, használjuk ki a maradék időt!
- A következő óránk is bájitaltan lesz… - nyögött fel Andy Allton, a hollóhátas prefektus. A griffendélesek együtt érzően morogtak; azon az órán ugyanis nem velük, hanem a mardekárosokkal voltunk. A professzor meghallotta Andyt, láthatólag fellelkesítette a hír, testalkatához képest ruganyosabban menetelt előttünk a pincehelyiségek felé.
- Annál jobb, Mr. Allton, év végén így több időnk lesz játszani!
Összenéztünk Shirleyvel, és elnevettük magunkat.
- Úgy van hölgyek, fő a vidámság! – kurjantotta Lumpsluck, mire szinte az egész csoport csatlakozott kacagásunkhoz.
Kivéve Nadine-t.
A bájitaltan teremben egyből feltűnt David hiánya, hiszen Jeremy mellém ült le, Regulus helyére, másik oldalamra pedig Shirley telepedett. A következő órán sajnos át kell adniuk a helyüket két mardekáros társamnak. Bár rég beszéltem Regulusszal, kezdett hiányozni.
Jeremyhez hajoltam, hogy megtudjam David távolmaradásának okát – és észrevettem felrepedt szemöldökét.
- Mi történt veled?
- Majd mesélek - mondta rosszkedvűen.
- Oké. De hol van David?
- Mondtam, hogy majd mesélek, jó? – csattant fel. Hangjára többen felénk fordultak, Shirley is közelebb húzódott hozzánk. Lumpsluck szerencsére már felírta a táblára a feladatot; most cukrozott ananászt majszolt, miközben a Reggeli Prófétába mélyedt.
- Nem tudtam, hogy a két dolog összefügg, sajnálom.
- Semmi gond, te ne haragudj rám, nem kellett volna így visszaszólnom – sandított rám bűnbánóan.
- Most, hogy ezt megbeszéltük, és te nem vagy hajlandó mesélni, majd megteszem én. Fontos dolgokról van szó, Davidnek is hallania kéne, de…
- Őt most hagyjuk.
- Legyen… Szóval az a helyzet, hogy James Potter és én…
Körös-körül javában pufogtak az üstök, nem kellett attól tartanunk, hogy kihallgatnak minket. Shirley és Jeremy jól fogadta a dolgot, nekik sosem voltak fenntartásaik a Tekergőkkel szemben.
Kicsöngettek.
A griffendélesek elindultak gyógynövénytanra, két barátom átvándorolt eredeti helyére, én pedig hátramentem egy hozzávalóért a szekrényekhez. Útközben véletlenül lelöktem Nadine tankönyvét; mikor visszaadtam neki, észrevettem, hogy szokatlanul gondterhelt.
- Valami baj van? – Mindketten leguggoltunk a földre szóródott jegyzeteiért.
- McGalagony – nézett fel.
- Nem beteg, ugye? – olvastam ki tekintetéből.
- Meghalt a nővére – válaszolt alig hallhatóan. – Az óvodában, ahol dolgozott, tegnap őrjöngeni kezdett az egyik új lány. Kilenc éves volt. Az… eset után nyoma veszett, azt se tudják, hogy hívták.
- Ezt honnan…? – meredtem rá döbbenten.
- Apa elküldte nekem reggel a Fekete Gólyát. Tudod, az az új napilap, amiben szinte csak halálesetekről írnak.
- Igen, hallottam róla.
- A Prófétában benne se volt a hír, pedig tuti, hogy Tudodki állt a dolog mögött, de a Minisztérium megtiltotta, hogy megírják. A Fekete Gólyát persze képtelenek cenzúrázni. De figyelj, Med… Ne add tovább senkinek, jó? Még Hedvignek se. Csak halálra rémülne.
- Az biztos. Ígérem, nem mondom el senkinek. De ne rágd ezen magad, Nadine. Ez még nem a mi életünk. – Végigsimítottam a vállát, hogy megnyugtassam. Tisztára, mint azok a nagyon okos felnőttek, akiktől kiráz a hideg. Mi van velem?
- A húgom is abba az oviba jár. – A mozdulat megszakadt, úgy kaptam el róla a kezem, mintha égetne a bőre. – Most túlélte, de mi lesz legközelebb?
- Megyek, hozok sáncfüvet a bájitalomhoz – indultam meg újra a hozzávalók felé.
- Med! – lépett utánam.
- Igen?
- Hedvig pókerpartit akar lefekvés előtt. Ráérsz?
- Szerintem késő estig tanulok, de majd meglátom. – Nem engedett a szemkontaktusból, egyre csak nézett. Aztán végre megszólalt.
- Sajnálom.
Tudtam, hogy Caitlinre gondol, de én nem akartam. Túl közel jött megint az a nyári nap.
- Nem te tehetsz róla.
De nem is te, Medy.
Kinyitottam a tárolószekrény ajtaját, majd lopva letöröltem arcomról a kósza könnycseppet.
~o~
Regulus egyből meglátta rajtam, hogy történt valami, de egész órán hiába próbált felvidítani. Nem kérdezősködött, ahhoz túl jól ismert.
Igyekeztem minél kevesebbet nézni Nadine felé, a többi problémámon rágódni; Jeremyn, Daviden, Jamesen, a Tekergőkön… Még véletlenül sem Caitlinen, de szobatársam mágnesként vonzotta tekintetem. Amikor végre befejeződött a bájitaltan, Reg karon fogott és a lehető leghosszabb úton kísért el a számmisztika terembe. Gyors puszit nyomott a homlokomra, majd sebes léptekkel, elegánsan távozni készült, de utána kiáltottam.
- Reg!
- Mondd, bogaram.
- Köszönöm ezt a „túrát”. Kicsit jobban érzem magam.
- Ez az én feladatom, hogy ne hagyjalak elsorvadni – kacsintott rám.
- Reg! – szóltam ismét, mire vigyorogva visszafordult.
- El kell, hogy engedj… - énekelte. A plafonra emeltem pillantásom, és elnevettem magam, mire büszkén felcsillant a szeme. – Med, meg kell tanulnod nélkülem élni! – mélyítette el hangját drámaian.
- Lehet, de nem most – vigyorogtam rá. – Neked is itt van órád!
~o~
A nagyterem dugig volt, mikor Regulusszal odaértünk – a vidám ugrabugrálástól kipirulva, zihálva -, de Jeremyt nem láttam, Shirleyt is csak nagy nehezen találtam meg az asztalunk közepe táján.
- Látom ott a kis csapatod, úgyhogy nyomás enni! – szólalt meg Regulus. – Engem is várnak, ahogy nézem…
Követtem a pillantását; a Mardekár asztalánál Rabastan Lestrange integetett felénk, mellette pedig…
- Malfoy? Mi a francot keres Lucius Malfoy egy csapat ötödéves között?
- Te mióta nem bírod Malfoyt? – hökkent meg Reg.
- Ébresztő, ki szereti a VIP-csapatán és a Roxfort ribancállományán kívül?
- Na jó, de tennie kellett valamit, ha így reagálsz a puszta látványára!
- Ha arra gondolsz, nem vesztem vele össze, sőt, ha belegondolok még életemben nem beszéltünk. Csak furcsállom, hogy beült… lássuk csak, Augus Grint mellé… Amióta ide járok, Malfoy mindent a kis különítményével csinál: eszik, alszik, szexel, csúnyán néz Siriusra, néha beszól Evansnek, párbajozik Jamesszel, bájosan vigyorog…
- Kicsit elkalandoztál, Med – vigyorodott el Regulus. – Nem vagy te véletlenül belezúgva Luciusba?
A lehető legnőietlenebbül felröhögtem.
- Isten ments! Egyszer voltam hozzá két méternél közelebb, mikor Noble nagyanyám imádott teadélutánján táncolnom kellett vele, és akkor sem szólt hozzám egy árva szót sem, csak magabiztosan mosolygott. Ennyi egy életre elég volt belőle. Különben is, a mondanivalóm lényege az volt, hogy meglepő egy hetedévestől, különösen Malfoytól, hogy nála fiatalabbakkal ebédeljen.
- Rabastan lehet az oka, mostanában nagyon nyalizni akar neki.
- Na, hát ha valakivel bajom van a Mardekárból, az Lestrange. Hülye barom… - morogtam.
- A legjobb haverom.
- Tudom, és abba is hagytam a nyavalygást, de egy hónapban ennyi kijár nekem, ha már a közömbös Hollóhát-Mardekár viszony miatt nem átkozhatom meg. Egyébként nézd csak, úgy látom Narcissa Malfoy a következő áldozata, nagyon nyomul rá a srác – mutattam a nekünk háttal ülő páros felé.
- Basszus, mintha testvérek lennének – nyögött fel Reg, majd visszafordult hozzám a két hajszálpontosan (szó szerint) megegyező hajkoronától. – Á, ezt hagyjuk, jelenleg kedvelem Narcissát, kezdi kinőni a hisztis liba szerepét. De ezt majd…
- Majd megbeszéljük, valamikor a héten – bólintottam. – Úgyis van pár dolog, amiről mesélnem kéne.
- Remek, akkor majd egyeztetünk – mosolygott rám. – Most pedig uzsgyi, mert Shirley mérges…
- Lestrange-nek meg elfárad a keze…
Vidáman Shirleyhez baktattam, aki arrébb csusszant, hogy helyet szorítson nekem.
- Na végre, azt hittem, már sosem szakadtok el egymástól – zsörtölődött barátnőm.
- Rég találkoztunk – mentegetőztem.
Shirley az ég felé emelte tekintetét, aztán tovább döfködte villájával a sült krumplikat. Egy ideig néztem, majd megelégeltem, és a velünk szemben ülő Hedvig és Nadine felé fordultam. Utóbbinak már szintén egész jó kedve volt, bár lehet, hogy csak Hedvig miatt csinálta.
- Ami azt illeti, az se most volt, hogy utoljára veletek ebédeltem – jegyeztem meg, miközben szedtem a raguból.
- Egészen pontosan a múlt héten – kuncogott Hedvig.
- És most se véletlenül… Meredith, ez a HSZKE, a heti szobatársi közös ebéd! – rúgott bokán Nad.
- A – mi? – értetlenkedtem. – Átneveztétek a Hé, lányok, nem eszünk ma együtt?-öt, és engem meg se kérdeztetek?!
- Sajnálatos módon ez történt – sóhajtottak színpadiasan.
- Persze, ha részt vettél volna a reggelin…
- Áh, javíthatatlanok vagytok – legyintettem nevetve. – Viszont… hol van Agatha? Neki is itt kéne lennie a HSZ-micsodán.
- Reggel óta nem láttuk. Órákon sem volt.
Különösképpen nem rázott meg a dolog. Észre se vettem.
- Jut eszembe, Davidről van valami hír? – A hirtelen mozdulattal majdnem levertem a tányéromat.
- Semmi – rázta meg a fejét Shirley. – Sőt, most Jeremy is eltűnt, és még mindig nem volt hajlandó beszélni.
- A következő óránk gyógynövénytan, azt soha nem hagyná ki. Majd kifaggatjuk.
Igazából közel sem voltam ennyire bizakodó, a jókedvem elszállt, ahogy David eszembe jutott. Vajon a veszekedésünk miatt bújt el, vagy van valaki, aki fontosabb… Leállítottam magam. Ha lenne valakije, arról tudnék.
- Te jóban vagy James Potterrel, nem? – kérdezte Hedvig. Félrenyeltem a sütőtöklevet, rögtön arra gondoltam, tudja, hogy járunk. Aztán rájöttem, hogy lehetetlen, úgyhogy miután kiköhögtem magam, nyugodtan válaszoltam.
- Igen, miért?
- Elindult Lily Evans felé.
Olyan gyorsan fordultam hátra, hogy beleroppant a derekam.
James épp akkor állt meg Evans mögött. A szájmozgásából ítélve köszönt neki, mire a lány összerándult. James intett a fejével, hogy menjen ki vele beszélgetni, de Evans megrázta a fejét. A fiú megkeresett a szemével; bátorítóan bólintottam neki, akkor végre leült Evans mellé. Így is megfelelt, a Griffendél asztala szinte teljesen kiürült, körülöttük nem ült senki.
James lesütött szemmel mondott valamit a lánynak, aki egyszer csak felpattant, arca csalódottan sugárzott, kezdett elvörösödni. James félig felemelkedett a padról, megragadta a karját, lassan, bizonytalanul kezdett beszélni hozzá, és egy idő múlva Evans visszaereszkedett mellé. Eleinte látszott rajta, mennyire elzárkózik James mondanivalója elől, de a fiú kitartóan, komoly arccal magyarázott neki.
A francba Evans, gondoltam, a francba, nem érdemled meg, hogy ennyire szeressenek…
Nem érdemled meg, hogy ennyire szeressenek…
Máshol voltam, más voltam, féltem, remegtem, dühös voltam, csalódott, untam a sötétséget, a férfi lusta sziszegését; a függönyön egy csíkban áthatolt a fény, megcsillant egy papírlapon…
Evans már nem volt a teremben, James felém mosolygott, azzal a boldog, kisfiús mosolyával, úgy tátogta: „Gondolkozik rajta!”. Min? Hát persze, hogy legyenek-e barátok. Med, hol jár az eszed?
- Van valakinek egy Reggeli Prófétája? – érdeklődtem kábán.
Már csak Shirley ült ott, Nad és Hedvig elmentek, fogalmam sem volt, mikor. Az idő furcsán összefolyt.
- Nekem itt van, várj, odaadom – nyúlt a táskájáért barátnőm. – Amúgy még én sem olvastam el, jóslástanon akartam, de Futi ma formában volt és… Olyan sápadt vagy, minden rendben?
- Persze, jól vagyok. – Átvettem tőle az újságot.
Amint megláttam a címlapot, helyreállt minden; a nagyteremben voltam, én voltam, zavartan, dühösen, görcsbe rándult gyomorral, reménykedve, aggódva, Meredith-ként…
A vezetéknevem hatalmasra szedett betűkkel ott kiabált a Próféta legelső oldalán.
A mágiaügyi miniszter jóváhagyta az ügyosztályok együttműködését a Field-ügyben
Tegnap írta alá Milicent Bagnold mágiaügyi miniszter az Auror Parancsnokság által benyújtott határozatot, mely fokozott együttműködést kért az egyes minisztériumi osztályok között a pár hónapja hatalmas felháborodást kiváltó Field-ügy előrevitele érdekében.
A határozat szerint ezentúl az Auror Parancsnokság, a Varázsbűn-üldözési főosztály, a Mágikus Közlekedési Főosztály, a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztálya és a Varázslény-felügyeleti főosztály számos dolgozója hagyja félbe eddigi munkáját, hogy ezentúl egy csapatot alkotva csak és kizárólag a július végén eltűnt Caitlin Field ügyében nyomozhassanak.
A gyermekrablás körülményei ugyanis továbbra is tisztázatlanok. A négy éves kislány elrablói sohasem jelentkeztek váltságdíjért, így mindeddig homály fedte kilétüket.
Pár nappal ezelőtt azonban olyan nyomra bukkantak az aurorok, melyek alátámasztják két iskoláskorú tanú állítását, miszerint Caitlin Fieldet Tudjukki csatlósai, ismertebb nevükön a halálfalók rabolták el.
Ez valóban riasztó körülmény, s minden szülő szíve összeszorul a gondolatra, mindazonáltal nem feltétlenül jogosítja fel a minisztériumot arra, hogy az említett ügyosztályok elismert varázslóit egytől egyig bevonja a nyomozásba.
Sokak szerint egyedül annak köszönhető a határozat megszületése, hogy az eltűnt kislány édesapja, a köztiszteletben álló Geoffry Field az aurorok egyik vezetője, s fia, a kis Caitlin bátyja, Flame Field a Varázslény-felügyeleti Főosztály nemrég megválasztott helyettes vezetője.
A varázslótársadalom együtt érez a Field családdal, de vajon megéri-e kockáztatni államunk működését egy kislány megmentéséért, aki talán már hónapok óta halott?
Interjúnk Flame Fielddel az 5. oldalon olvasható
A Field-ügyről szóló, augusztusi cikkünket a 15. oldalon találják
Beszélek apával – ez volt az első gondolatom. Elmondom neki, hogy Flame halálfaló, ő rabolta el Caitlint; talán a rajzot is átadom, hátha többre mennek vele…
Nem hinne nekem. Se ő, se mások. Már akkor sem hitték el egyetlen szavamat se.
Kikergettem az agresszív, követelőző gondolatokat a fejemből. Tudtam, csak a szeretet hajtja őket, de a végén beleőrülök ebbe a szeretetbe. Hideg fejjel többet tehetek Caitlinért.
Összehajtottam az újságot, tehetetlenségemben görcsösen gyűrtem egyre kisebb és kisebb darabba. Valamit csinálnom kellett, hirtelen túl sok mindenre emlékeztem megint, túl sok reménytelen energia szállta meg a testem, és most, hogy a gondolataim közül kiűztem őket, helyükön racionális, szenvedélymentes terveket akartam látni. De nem ment. Még az is eszembe jutott, hogy elolvasom Flame interjúját – azonban nem bolondultam meg, a váratlan hányinger gyomorszájon vágott.
Flame, Flame, Flame…
Nem vehet részt a kutatásban, hiszen minden eszközzel hátráltatná, csak még könnyebben tüntetné el a nyomokat.
Írok apának.
Felpattantam – a lábaim előbb mozdultak, mint az elhatározás.
Megírom neki, hogy ne engedje a bátyámat a hajsza közelébe. Nem indokolok meg semmit, apa mindig is azt hitte, ért engem, talán okok, észérvek nélkül is megteszi, amit kérek. Ha minden jól megy. Ha minden – jól - megy…
- Meredith! Meeed! Hová mé...
Shirley hangját végleg kizárta a becsapódó nagyajtó, az utolsó, kesze-kusza képem róla, hogy a mosolygó Agathával beszélget.
Kívülről láttam magam: táskám groteszk módon himbálózott a kezemben, ahogy a bagolyház felé futottam, másik markomban elveszett az összehajtogatott Próféta.
Egy – kettő – három – négy… A lépcsőfokok szédítő iramban maradtak el mögöttem, elragadva egy-egy mázsás, érzelmes súlyt a lelkemről. A levél szövege tisztán, érthetően fogalmazódott meg bennem, az elgyengülés, a percekkel ezelőtti belső hisztéria legkisebb jele nélkül.
Kifulladva érkeztem a bagolyházba, épp csak elkerülve az esést az ürülékkel borított kőpadlón. Kiszámított, pontos mozdulatokkal vettem elő a tollat és a pergament, majd az ablakpárkányra telepedve írni kezdtem. Kicsit kapkodva dolgoztam, már képtelen voltam maximálisan parancsolni magamnak, a levegővel együtt visszatért belém az a megmagyarázhatatlan, félelemhez hasonlatos érzés is.
Át sem olvastam, úgy kötöttem Úlla*, a baglyom lábára a levelet. A madárnak suttogott, siettető szavak elérték hatásukat, Úlla sebesen szárnyalt, lassanként el is nyelte az égbolt, de én csak akkor lettem volna elégedett, ha máris apám kezében lett volna a kérésem.
Naiv vagy, Med, telhetetlen és…
- Mi volt az, amit ilyen sürgősen meg kellett írnod valakinek?
Mivel a párkányon túlhajolva néztem a baglyom után, a kérdésre majdnem kizuhantam az ablakon. Az ismerős kéz azonban jótékonyan visszahúzott, majd leültetett maga mellé, vissza a párkány belső szélére.
Szaggatottan lélegeztem, Jeremy komoly arccal fürkészett.
- Bocs, nem akartalak megijeszteni. Előbb szóltam volna, hogy itt vagyok, de megszállottként viselkedtél, nem mertem rád köszönni. Szóval mit, és kinek körmöltél?
- Apának – nyögtem ki nagy nehezen, és végre felfogtam az elmúlt negyed órát. – És… - Nem fejeztem be, inkább kihalásztam a zsebemből az újságot, kisimítottam, és az orra alá dugtam.
- Opsz… - Jeremy szemöldöke a homloka közepéig szaladt, mohó érdeklődéssel olvasta a Reggeli Prófétát. Végzett a cikkel, láttam, hogy Flame interjújához akar lapozni, ezért megállítottam.
- Hagyd most azt.
Némán bólintott, és eltette a lapot.
- Remélhetőleg ez az intézkedés majd felgyorsítja az ügyet – szólalt meg rövid, kínos csend után.
- Feltéve, ha Flame nem dolgozik együtt a kutatócsoporttal.
- Ezért írtál apádnak?
- Igen.
- Ugye tudod, hogy iszonyúan kicsi esélyed van így, levélen keresztül a hús-vér Flame ellen? – Jeremy. Ha kéred, ha nem, az arcodba vágja az igazságot.
Nem feleltem, sértődött hallgatásba burkolózva ücsörögtem mellette, hanyagul lóbálva a lábam. Maga felé fordított.
- Ugye tudod, Med?!
- Tudom, persze, hogy tudom – csattantam fel. – De legalább megpróbáltam! Ettől most egy percre olyan volt, mintha léptem volna egyet Cait felé, te meg visszarántottál vagy öt lépéssel…!
Felálltam, és önkéntelenül járkálni kezdtem, hogy levezessem a feszültséget.
- A fenébe, hogy soha semmiért nem kérsz bocsánatot – morogtam dühösen.
- Nekem van igazam, te is tudod.
- Sokra megyek vele, attól már ugyanolyan sza…
- Rossz.
- Mikor lettél erkölcscsősz?
- Most. Egyre mocskosabb a szád. – Mérgesen léptem elé, de amint megláttam, hogy vigyorog, elnevettem magam.
- Kösz, ezentúl odafigyelek rá, hogy a jelenlétedben ne káromkodjak – ültem le ismét.
- Ez megtisztelő – biccentett megjátszott szenteskedéssel. – Egyébként… és bocs, hogy most megint elrontom a hangulatot, de… Azt biztosan tudjuk, hogy valószínűleg zsákutca ez a minisztériumi nyomozás.
Kelletlenül bólintottam.
- Viszont itt vagyunk mi… - folytatta. – Pontosabban te. Mi van azzal a rajzzal, amiről meséltél? Akkor olyan izgatott voltál, részemről azt hittem, pár nap, és csapot-papot itt hagyva megyünk megmenteni a húgodat. De ez már két hónapja is volt.
- Nem tudok vele mit kezdeni. Caitlin túl gyorsan mozog a rajzon, képtelenség összefüggést találni a lépései között, így pedig koordinátákat sem lehet megállapítani. Néha el is tűnik a képről, és az arca is percről percre változik: van, mikor beszél valakihez, aki nincs lerajzolva, mosolyog rá, dühös, fél…
Ahogy soroltam mindezt, Caitlin mimikájában a saját, idegen, nem sokkal ezelőtt érzett érzéseimre gondoltam. Már nem csak a hangját hallom, hanem érzem, amit érez? Sőt, jutott eszembe, látom, amit lát?
Ez hülyeség, Medy, ennyi erővel mondd ki, hogy megőrültél.
De most is beszélsz hozzám!
Csend.
Ez nem Cait, már rég nem az ő hangja szólal meg néha bennem. Biztos van valami belső hangom. **
- Med, hallottad, amit kérdeztem? – kérdezte Jeremy.
- Mi? Ja, nem, elgondolkoztam, sajnálom.
- Jó lenne, ha figyelnél rám. Az érdekelt, és érdekelne most is, hogy mi lenne, ha rárajzolnád az illetőt, akivel Caitlin beszélget?
- Nem rossz ötlet, de ahhoz… ahhoz sajnos tudnunk kéne, ki is az, hogy néz ki, szükségünk lenne a ceruzákra… És még így se sikerülne, mert hiányozna Caity varázslata.
- Francba. – Jeremy arcán csalódott fintor futott át.
- Vigyázz a szádra! – böktem oldalba.
- Jogos… Figyelj, Meredith, kitalálunk valamit. Nekünk sikerülni fog. – Megfogta, és megszorította a kezem.
- Persze, én is hiszek benne, de attól félek, egyre jobban félek, hogy az idő múlásával az esély is csökken, hogy valaha rátalálunk Caitre. Négy hónap, Jeremy, négy hónap! – fúlt el a hangom. – Talán már nem is él.
Nemgondolszbele, Meredith Field, nem – gondolsz – bele…
- Akkor ezt kell majd először kiderítenünk – tápászkodott fel Jeremy. – Elkésünk óráról. Sőt – pillantott az órájára -, már el is késtünk.
- Akkor meg nem mindegy? – dörzsöltem meg a szemem.
- Hááát…
- Inkább maradj, és mondd el, mit kerestél itt.
- Nem mit, hanem kit. Davidet – válaszolt vonakodva.
- Ő mosott be neked egyet? – mutattam felrepedt szemöldökére, mire elborult az arca.
- Úgyse hagysz békén, amíg nem mondok el mindent, ugye?
- Ezt jól látod.
- Akkor jobb túlesni rajta. – Jeremy zsebre vágta a kezét, és a falnak támaszkodott.- Reggel arra ébredtem, hogy David nagyban gyilkolja a párnáját a kedvenc tollával. Tudod, milyen vagyok hajnalban; most is éber voltam, de nem valami együtt érző. Kérdeztem, mi baja, mire mordult egyet, aztán vett egy nagy levegőt, és azt mondta, veled volt sétálni. Mondtam, hogy örülök, biztosan jól éreztétek magatokat… Erre kibukott belőle az egész, őrjöngött, még jó, hogy Andy és Norman már nem voltak bent. A részeg Jamesszel kezdte, szaftos káromkodásokkal tűzdelve a dolgot, majd rátért a veszekedésetekre.
- Képzelem, miket mondott… - A kezembe temettem az arcom.
- Gyanítom helyesek az elképzeléseid. Nagyon durva volt, elegem is lett belőle, megmondtam neki, hogy hülye, és ahelyett, hogy itt hisztizik, vallja be neked, hogy szeret, aztán gyertek szépen össze.
- Jeremy, hiszen mi csak…
- A vak is látja, mennyire odavagytok egymásért, pont én ne venném észre? – vágott szigorúan a szavamba. – De nyugi, ő is kiakadt.
- Gondoltam. Az egy dolog, hogy én…, de ő biztosan nem…
- Egy fenét – legyintett Jeremy. – Na, a lényeg, hogy David rendesen ledöbbent, azt suttogta: „Ez ennyire látszik.” Azt válaszoltam: ja. – Olyan jeremysen. – Megint ordítani kezdett, hogy ne cseszegessem már, így is borzasztó, hogy nem tud rád barátként gondolni, meg különben is, csak tönkrevágná a csapatot… Blabla.
- Igaza van – mondtam csendesen.
Dühösen elém ugrott.
- Térj már észhez, Med, ti halálotokig barátok maradtok, nem számít, hányszor csókoljátok meg egymást, és hány gyereketek lesz!
- Ne szaladj olyan előre – tértem ki előle, és felálltam.
- Áh, annyira gyávák vagytok, nem is értem…
- Folytasd inkább.
- Oké, főnök – emelte fel megadóan a kezét. – Ez nem a dolog szép része, kicsit bepipultam én is, és hát… Szóval kerek-perec a képébe vágtam, hogy ezzel a balhéval úgyis elszúrta nálad az esélyeit, mert egyrészt bunkó vadállatként viselkedett, másrészt nem is volt igaza Blackékkel kapcsolatban. Itt esett nekem, enyhén összeverekedtünk, aztán kotyogva bocsánatot kért, és elment. Azóta se láttam. – Testével is jelezte, hogy befejezte, látszólag érdeklődve hajolt ki az ablakon.
Túl rég ismertem már, együtt nőttünk fel, engem nem tudott becsapni.
- Utoljára hatévesen verekedtetek a játék cikeszemért – léptem mellé.
- És lásd, egyikünket se vették be a kviddicscsapatba.
- Nem ezért hoztam fel.
- Tudom. – Elindult az ajtó felé, de a küszöbön megállt.
- Akkor?
- Nézd, azt is David kezdte, gyakorlatilag az is miattad történt, és azóta se bocsátottam meg neki, hogy eltörte az orrom.
- Ezzel a mostani történettel mi a helyzet? – kérdeztem kis csend után.
- Ezt se felejtem el neki.
- Hazudsz – sétáltam mellé, és egész közel hajoltam az arcához. Vakító kék szemei immár nevetősen csillogtak. – A legjobb barátod. Képtelen vagy huzamosabb ideig haragudni rá. – Pipiskedve puszit nyomtam a homlokára, majd otthagytam.
Kis idő múlva felhangzottak mögöttem sietős léptei. Mikor utolért, egy ideig baktatott mellettem némán, csak aztán szólalt meg.
- Figyelj csak, Med…
- Hm?
- Ezt neki nem kell ám tudnia…
Felnevettem, és futva nekiiramodtam, hogy legalább az utolsó órámon részt vehessek. A sarokról visszapillantva láttam, hogy aggódva néz utánam; tudta ő is, sírni lenne kedvem, nem kacagni, a torkomat is az elnyelt könnyek íze miatt köszörülöm. Tudta, ahogy azzal is tisztában volt, egyhamar semmit sem mondok el Davidnek. Éreztük mindketten. A kastély csalóka félhomálya szinte a fülünkbe kiáltotta a jövőt.
~o~
A parkban üldögéltem a Tekergőkkel (ami a tél közeledtére való tekintettel elég meredek ötlet volt), tankönyvekkel körbebarikádozva magam a tölgyfa alatti haldokló fűben. Shirley és Jeremy a könyvtárban tanultak, de ezúttal nemcsak, hogy nem volt kedvem velük lenni (elsősorban a hiányos csapat miatt), de nem is lehettem: kötelességem volt James mellett tartózkodni, hiszen valahogy hivatalossá kellett tennünk a „kapcsolatunkat”. Azonban ez volt a legnehezebb: megadni a kezdőlökést, elindítani a hírt. James és én ugyanis igencsak testvéries érzelmekkel viseltettünk a másik iránt, így nem állt szándékunkban egymásnak esni.
A hangulat zavart volt, a Tekergőkre nem jellemző csend honolt köztünk, de ennek nem kizárólag az volt az oka, hogy Jamesszel fogalmunk sem volt, hogy érjünk egymáshoz, hogy úgy tűnjön, mintha, de igazából ne, az is rátett egy lapáttal, hogy Peter és én kölcsönösen keresztül néztünk egymáson. Nem mintha neki lett volna oka megsértődni, mégis durcásabbnak látszott, mint amilyennek én éreztem magam – persze, vele ellentétben, én ezt sem mutattam ki.
Hamar beleuntam mind a bájitaltan esszébe, mind a helyzetbe. Hirtelen ötlettől vezérelve James ölébe másztam, amit először meglepetten fogadott, majd átölelt és a fülembe suttogta:
- Jó ötlet volt.
- Kösz – súgtam vissza.
Valóban, ötletnek jó volt, de ilyen is történt már a világtörténelemben, a mellettünk elhaladók csak bosszúsan ráncolták a homlokukat, fel sem merült bennük, hogy ez valami komolyabb, csupán annyit láttak, hogy Sirius Black (ellágyulás az egyébként semmitmondó ábrázatokon) fogadott húga, valószínűleg szeretője túl közel van James Potterhez (mosolyhullám). A fiúkon is láttam, hogy észrevették ezt, de egyikünk sem szólt, szorgosan írtuk tovább a leckéinket.
A jeget végül Evans felbukkanása törte meg. Vidáman közeledett felénk; erős késztetést éreztem mosolya kegyetlen letörlésére, hát oldalba böktem Jamest. Felpillantott, majd olyan váratlanul kapott le, hogy felkészülni sem volt időm.
Mi tagadás, James nagyon jól csókol, valahogy mégis kellemetlen volt, mintha Evansön, a fiúkon, és a fél Roxforton kívül más is figyelne minket, ráadásul ezerszer jobban esett, mikor barátom a hajamat illette szépen formált ajkaival.
- Khm… - Evans finom köhintésére gyorsan téptem el magam Jamestől, még láttam a lány arcán átsuhanó csalódottságot. Ezután azonban rögtön mosolyt erőltetett magára, James már csak ebben gyönyörködhetett. – Látom, igent mondott. – Jameshez intézte szavait.
- Bizony – csókolt bele a fiú a nyakamba.
- Te megbeszélted vele ezt az egészet? – háborodtam fel.
- Hááát, tudod…
- Igen, megbeszélte – sietett a segítségére Lily. – Pontosabban tanácsot kért. Én már akkor is… örültem az ötletnek, és jó látni, hogy… hogy együtt vagytok. – Nehezen mondta ki, ez jó jel volt. – Remélem megjavítod Po… Jamest. Neked sikerülhet.
- Ne nyalizz – sziszegtem.
- Ugyan, Med, ne legyél ilyen Lilyvel! – James közelebb húzott magához, és ringatni kezdett.
- Öhm… hát, akkor én most… én…
- Mész – bólintottam. – Jól teszed. – Gúnyosan intettem Evansnek, majd megcsókoltam Jamest.
A szemem sarkából figyeltem, ahogy elsápad, köszön a srácoknak, és ellépked, lassan, mint akinek nehezére esik a járás. Követtem a szememmel, és akkor megpillantottam valaki mást is, akit végig a közelben éreztem, de csak most kapott nevet…
- David! – Kiugrottam James karjából, de ő megragadta a kezem. Kiáltásomra nem csak az elsiető David, hanem Lily is visszafordult.
- Ezen nem bukhatunk el! – suttogta elszántan James; magához vont, és megcsókolt. Evans még lassabban indult tovább, David viszont észvesztő gyorsasággal. Olyankor húzta ki ilyen eltúlzottan magát, ha szenvedett. Engem akkor már nem érdekelt se Evans, se James, se a terv, se semmi más, csak hogy utolérjem Davidet. Siriusék együttes ereje sem volt képes megfékezni, rohantam David után, mint egy őrült.
Később, gyenge pillanataimban sokszor kívántam emlékezés közben, bár nyúlna meg David lába, bár szaporázná meg még jobban lépteit, bár lennék kövér és csúnya, bár ne érnék soha a nyomába… Minél többet gondolkoztam rajta, annál biztosabb voltam benne, hogy ez az egyetlen beszélgetés befolyásolta az egész jövőt; minden apró, nem várt részlete mögött ott bujkált.
A kastély falánál értem utol, ahol a nagyra nőtt platánok árnyéka még késő őszi mértékkel is korai félhomályt teremtett.
- David, várj!
Nagyot sóhajtva megtorpant, majd megfordult.
Fájdalmasan ziháltam, a gyomrom összeszorult az idegességtől és a rettegéstől, alig mertem közelebb lépni hozzá.
- Siess, már várnak a barátaid – mondta, tőle meglepő hidegséggel a hangjában.
Nem néztem hátra, anélkül is láttam, hogy messze tőlünk James utánam sietne, de Sirius sajátosan csillogó, mélykék szemeivel nemet int neki, és lefogja, Remus csendes szavai nyomán pedig James is lecsillapodik végre; mindhárman fázósan vonják össze maguk körül a kabátot, aggódva szuggerálva sötétségbe olvadó kettősünket. Belül figyelemmel kísértem mindezt, bár ténylegesen semmit sem észleltem David konok, dühös-szomorú arcán kívül.
- Beszélnünk kell – kezdtem bele kínosan, nevetségesen elvékonyult hanggal. Nem törődtem vele, csak el akartam mesélni végre az egészet. – Amit az előbb láttál, Jamesszel, az…
- Azt mondtad, soha nem járnál vele. – A falnak dőlt, tekintetével a fák kopasz ágait kutatta. Ölni tudtam volna, csak hogy rám nézzen.
- Én nem is, ez…
- Felfogtam, jó? Nem kell mentegetőznöd, sokan nyáladzanak Potter után.
- David, hadd magyarázzam meg, félreérted… - kezdtem igazán kétségbeesni.
- Igyekezz a magyarázkodással, mert randim van Agathával.
- Rövidre fogom, ne aggódj, de ezt mindenképpen el kell mesélnem, és tudom, hogy dühös leszel… Hogy mi? Randid…? – A lábaim nem akartak megtartani, megkapaszkodtam a falban.
- Agathával. Igen. – Távolabb húzódott, másodpercenként az órájára pillantgatva.
Agathával? Randi? Agathával?
Meg se tudtam szólalni.
- Elmondod még ma? – ciccegett türelmetlenül David.
- Én…
- Figyelj, majd máskor beavatsz a románcotok részleteibe. Mennem kell, Agatha csodás lány, nem akarom megvárakoztatni. – Érzéketlenül, üresen odabólintott, és elindult, be a kastélyba.
Képtelen voltam megállítani, minden erőmet lefoglalta a talpon maradás. David minden lépésével a szívembe szúrt, a tudatom apránként esett szét. Összeszedni sem tudtam volna a darabkákat, a szürkület túl sok részletet takart el a szemem elől.
Végül magától állt meg, bizonyára érezte, hogy van még bennem gyilkolnivaló. Patakokban ömlött bennem a vér, neki ez sem volt elég. Teste körvonalait takarták a bokrok és a fák, hűvös hangját mégis tisztán sodorta felém a szél.
- Gondolom, ma egyikünk sem alszik a toronyban, szóval majd órákon találkozunk. További szép estét, Meredith.
Felébredtem, kíméletlenül felrázott életem egyik legmeghatározóbb ereje: a Dac. Ujjaim már indultak volna a pálcám felé, de félúton megdermedtek. David gyakorlatilag lekurvázott. Bárki mást miszlikbe átkoznék a mai eseményekért, és most először legszívesebben őt is… Fogalmam sem volt, mit tegyek.
Ketté akartam szakadni, de millió darabban feküdtem így is a nedves földön, s romjaimat megülte a kegyetlen, számító félhomály.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
