Meghalok. Meghalok. Meghalok – zakatolt a fejemben, miközben nem tudtam elszakadni azoktól a bizonyos szemektől.

Némán vártam, hogy mit fog lépni, de valahogy csak nem akaródzott elmenni vagy mondjuk megcsókolni. Kissé nyitva felejtettem a számat, és hagytam, hogy Potter nézzen. Mást is hagytam volna, de nem közeledett, nem beszélt, még csak nem is pislantott. Simán kitágult pupillákkal figyelt, és néha harapdált egyet ajkába.

Egyedül voltunk KETTEN a klubhelyiségben, és kizárólag néztük egymás szemeit és vonásait. Hogy mennyi idő telt el így. Végül én szakítottam meg ezt az idilli pillanatot azzal, hogy megráztam a fejem, felkeltem, és felfutottam. Csak nem elég gyorsan…

Mielőtt még a lépcső első fokára léphettem volna, a drága jó csokoládébarna szemű, nem szőke, hanem barna hajú herceg, és nem fehér lovon, hanem csak simán lábon megérkezett, és a karomnál fogva magához húzott.

Nem, Potter nem csókolt meg, inkább megkérdezte:
- Nos, kibe is vagy szerelmes? – Istenem, de idióta vagy! Szerinted?
No, nem mintha az utóbbit megmondtam volna neki, csak dadogni tudtam, és reszkettem, ahogy a karomhoz és a derekamhoz ért az ő izmos karja.

És akkor most jönne el az a rész, amit nem nagyon akarok leírni, mert ha Kate megtudja…!

Na jó. Erőt veszek magamon. De mostantól három lakatot teszek a naplómra, plusz egy bűbájt is keresek…

Potter… iszonyat… jól… smárol… (először és utoljára írtam ezt le)

Csak annyit vettem észre, hogy a kezem már rég a hajába túrt, és meglehetősen közel kerültünk egymáshoz, mint testileg és mint… lelkileg…

Miután felfogtam, hogy kinek a karjában is vagyok, és hogy mit teszek, eltoltam magamtól, és úgy spuriztam fel, hogy akár a világ leggyorsabb élőlénye is megirigyelhette volna. Mikor hátranéztem, csak egy elkeseredett arcot láttam, aztán egy sunyi mosolyt…

És most itt ülök. Könnybe lábad a szemem, ahogy belegondolok, Potter megszerezte, amit akart. Áááá, nem, nem, nem! Holnaptól levegőnek fogom nézni, és nem engedem, hogy ez újra megtörténjen.

Szombat
10:26 klubhelyiség, sarok, könyvkupac mögött, egyelőre észrevétlenül

Mikor reggel felébredtem, a naplóm nem volt kinyitva. Tehát Kate nem olvasott bele. Szétnéztem, és meglepetten láttam, hogy Nicole és Kate az ablakpárkánynál térdelnek, és rötyögnek.
- Á, lányok! Nyolc óra van… és szombat!
- Merlinre, Lily! Hol van a „Keljünk korán még szombat reggel is” elved? – kuncogta Kate.
- Ki fárasztott le ennyire? – kérdezte Nicole. Válaszként hozzávágtam a párnámat.
- Különben is, mit néztek ennyire? – tudakoltam kómásan, és igyekeztem beletörődni, hogy most már fel kell kelnem.
- Pottert! – felelték kórusban, mire ijedten felültem.
- He?
- Gyere ide! – vágták rá újra duettben.

Én pedig szép lassan az ablakhoz sétáltam. Barátnőim hátrébb álltak, és odaengedtek. Nem hittem a szememnek!
Potter a seprűjén ült egy cseppet távolabb, és az eget nézte. Valamelyest felhős volt az ég, és kapaszkodjatok meg: október 7-én* esett a hó. Méghozzá pirosan… Abban a pillanatban még nem értettem, hogy miért piros, de most jöttem rá, hogy a csütörtökön tett ígéretem miatt van ez a herce-hurca.

Potter mellett Black feszített, és mikor észrevett engem, súgott valamit barátjának, aki erre elvigyorodott. Egyszerre lendítettek pálcájukkal (no, nem azzal a pálcával, amit Black emlegetett a vécében!), és a felhők bordóvá változtak, majd betűkké formálódtak.

Először döbbenten pislogtam, az után azonban kitört belőlem a nevetés. Rákönyököltem az ablakpárkányra, és rosszallóan intettem fejemmel. Black gyengéden meglökte Potter hátát - aki a gyenge lökéstől, majdnem leesett a seprűről -, és felém repült.

- Nos, mi lenne a válasz? – kérdezte mosolyogva, mikor némileg hallótávolságba került (értsd: kiabálta).

A torony többi ablakából lányok százai tekintett ki, és csorgatták nyálukat, valamint irigykedtek. Innen tudtam, hogy mennyire a helyemben lennének…! De én nem akartam most önmagam lenni. Egyáltalán nem is akartam ezt a helyzetet! Na jó, akartam, de nem! A tudatalattim vagy mim súgja állandóan, hogy Potter a jó smároló, meg a jóképű, de az nem én vagyok. Nem? Az „csak” egy részem. És mindenkinek nem lehet jó…!

- Nem – válaszoltam tömören, összeszűkült szemmel, és becsuktam az ablakot.
Hálótársnőim kigúvadt látószervekkel néztek rám, és egyszerre tört ki belőlük:
- Te beteg vagy!
Magukra vették táskájukat, és egy utolsó, mérges pillantással elmentek…

Reggelit is a griffendél asztal végén fogyasztottam el. Mindenki Potter körül sündörgött, és valamivel próbálták vidítani. Azonban ő csak turkált a kajájában, és mikor valaki odament, hirtelen felkapta a tekintetét, aztán csalódottan visszafordult ahhoz a trutyihoz, ami a reggelijéből lett.

Sajgott a szívem, hogy ilyen szomorú volt. És mit tehettem? Semmit. Nem is próbáltam. Talán Katenek igaza volt a makacsságommal kapcsolatban.

Szóval miután befejeztem a pirítós-evészetet, méltóságteljesen átvonultam a Nagytermen. Éreztem, hogy minden tekintet felém fordul, hogy minden száj Evanst formál, és hogy minden fül Evanst hall. Kivéve egy valakié. Szemem sarkából láttam, ahogy engem figyelt, és fel akart volna kelni. Ellenbe Black erősen szorította a vállát, és szemeivel villámokat szórt rám.  Áúcs.

Szinte futottam az ajtóig, majd miután kiértem, fellégeztem. Aztán mikor megláttam, hogy a Nagyterem előtt állók is engem bámulnak, felrohantam a lépcsőn, egyenesen oda, ahol most vagyok: klubhelyiség, elbarikádozva tizenhárom vaskos könyvvel. Átmenetileg jó kis búvóhely. Juteszembe! Hol fogok én aludni?! A csajok biztosan kiutáltak egy időre. Majd itt e kupac mögött berendezkedek, varázsolok egy párnát és itt alszok.

17:00, újra a búvóhelyemen

Háromkor kezdődött a kviddicsmeccs. Miután minden griffendéles elhagyta a klubhelyiséget, és győzött a kíváncsiságom (meg a lelkiismeret-furdalásom), az ablakból figyeltem a meccset. Potter olyan szánalmasan játszott, mint mikor egy mugliszármazású elsőévest felültetik a seprűre. Black többször is fejbe kólintotta az ütőjével, ami ugyancsak nem hatotta meg. Úgy éreztem, tennem kell valamit, hisz idén az első meccsünk, és Potter most lett csapatkapitány! Csak nem maradhat szégyenben!

Rekordsebességű idő alatt leszáguldottam a pályára, és mikor a nézőtérre értem, már úgy hozta a sors, hogy cselekednem is kell!
- James! Mögötted!
Újra a figyelem középpontjába kerültem, és Potter (a változatosság kedvéért: James) pedig az utolsó pillanatban lekapta a fejét, a gurkó meg elsuhant a feje felett. Potter ismét rám nézett, és mosolyogva bólintott (hjaj, az a mosoly!), jelezvén, hogy köszöni.

Aztán felmorajlott a közönség, mindenki „Hajrá James”-szel szurkolt, a megnevezett pedig élettel telve repült végig a pályán. A következő pillanatban már a markában tartotta a kis fürge aranycikeszt.

Kissé vidáman elsiettem a helyszínről, és ide menekültem. Pár diák is ünnepelve bejött utánam, de nem vettek észre. Most meg jött a fősztár, körülötte sok-sok rajongóval.
 - Jól van, srácok! Elég lesz! – terelt el mindenkit maga mellől, és ledőlt a kanapéjára.
A többiek persze rögtön megértették a célzást, és tovább énekelgettek. Kikukucskáltam a rakás mellett, Potter meg épp akkor nézett arra, ahol én tartózkodtam. Meglátott…

Kacsintott egyet, én elmosolyodtam, majd ő is, és végül lehunyta szemeit. Kár… még elnéztem volna azokat a szemeket…

*ehh, nem egoizmus céljából írtam a születésem dátumát. Csupán a véletlen műve… XD