Azt hiszem, szerelmes vagyok...

Nem tetszik ez nekem!

Mindig is egy undorító nyálas dolognak tartottam a szerelmet, és azt gondoltam, ez velem nem történhet meg. Egyrészt, mert nem vagyok világ szépe, másrészt meg soha nem csináltam úgy, mint a mai csitrik, mint például: elhallgatnak, mikor meglátnak egy fiút, aztán összesúgnak, és órákig bámulják, valamint ecsetelik a „formás” hátsóját és az „izmos” testét. Szánalmas.

Egy fiúnak a szeme a fontos. Mindent elárul, és ha nem láthatod a szemét, akkor úgy érzed, nem is létezik ez a fiú, és ha nem láthatod az érzéseit, amik kiülnek a szemére, akkor elveszik benned valami…

Minden azzal kezdődött, hogy a Roxfort Expresszen egyik fülkében ültem, és olvastam a híreket. Jobban mondva a heti halottak névsorát. A kedvenc időtöltésem, és ilyenkor azt kívánom, hogy szerepeljen ott a Mardekárosok és a Griffendélesek fél bandája. Csak azért is!

Körülöttem a barátnőimnek nevezett szajhák fejtegették a mai kiszemelt srác leggyönyörűbb testrészei. Én csak forgattam a szemeimet, és próbáltam elmerülni a kedvenc cikkem részleteibe, de valahogy nem sikerült. A hangos felröhögésük, és a rikácsolásuk nem hagyott. Néha elgondolkodom, hogy kerülhettem ezek közé.

Koncentrálni nem tudtam, így mérgemben lecsaptam az újságot, majd nagy lendülettel távoztam. Sajnos, a sietségben és a füstölgő hangulatom miatt nem figyeltem eléggé, és mikor kivágtattam a fülke ajtaján, beleszaladtam valakibe.

Majdnem elestem, de az illető megragadta a derekam, és magához szorított. Hajam előre bukott, csak annyit láttam, hogy ez a valaki fekete pólóban van. Nagyon lassan felemeltem a fejemet, és megláttam a Csodát.

Hihetetlenül gyönyörű szeme volt ennek a srácnak. Elmélyedtem bennük, úgy éreztem magával rántott, és elvesztem. De a hangos hahotázás felébresztett, és mikor a ribanckák el kezdték óóó-zni, meg húúú-zni, akkor hátráltam két métert.

A srác kicsit oldalra billentette a fejét, és tett előre egy lépést. Zavaromban nem tudtam, mit tegyek, így motyogtam egy köszönömöt, és elegánsan elmentem.

Magamon éreztem azokat a sötétkék tekinteteket, de a büszkeségem nem hagyta. Nem jött utánam Ő, és én sem kerestem.

Szerencsére velük soha nincs óránk, így nem tudnánk összefutni. Egyedül a Nagyteremben szokott tekintgetni, és keresni engem. Én azonban igyekszem elrejtőzni – elég nagy sikerrel.

Már egy hónap is eltelt így. Éjjelenként vele álmodom, nappal is azok a szemek jutnak eszembe. Többször is olyan dolgok keringenek a fejemben, hogy úgyis rám talál, és akkor szerelmet vall. De már hogy a francba vallana szerelmet, mikor nem is ismerjük egymást?

Én ismerem. A szemén keresztül mindent megtudtam. Erős, bátor, és mégis gyengéd, valamint figyelmes…

Átváltoztatástan órára igyekeztem és épp egy saroknál tartottam, mikor megbotlottam, és elejtettem a könyveimet. A vastag könyvek nagy puffanással értek földet, és több szempár rám szegeződött, majd mintha egy jelentéktelen senki lennék, visszafordultak a beszélgetőpartnerükhöz.

Összepakoltam a könyveket, és jobbra tekintettem. Ott állt. Ő volt az. Ledermedtem, a lábaim nem akartak engedelmeskedni, és csak figyeltem Őt. A kezeim felett is elvesztettem uralmamat, és újra a padlón kötöttek ki a könyvek.
- Merlinre, de béna ez a csaj – hallottam több felől is.

Ő is felém fordult, és felismert. Láttam, ahogy tátva marad a szája, és mondja a haverjainak, hogy „egy perc és jövök”. Nem, nem, NEM!

Észbe kaptam, lenyűgöző gyorsasággal szedtem össze a könyvekből kihullott jegyzeteket, és indultam is volna tovább, ha el nem kapja a karom.

Úristen, hozzám ért – ugrott be, és hihetetlen nagy nyugodtságot erőltettem magamra. Mesteri színésznő vagyok.

Kínzó lassúsággal fordultam felé, és megborzongtam szemeitől. Nem engedett el, és nem szólalt meg. Én pedig megszólaltam volna, csak nem tudtam, hogy mit mondhatnék Neki. Teltek a pillanatok, a percek, és már olyan hosszú időnek tűnt ez az egész, hogy úgy gondoltam, McGalagony megöl, ha elkések.

- Tapmancs! Hát be sem mutatod nekünk ezt a szépséget? – A haverjai feszítettek mögötte.
Tapmancs? Biztosan egy becenév.
- Bemutatnám, de még nem válaszolt arra, hogy mi a neve.

Te jó ég. Kérdezte a nevem? Én fel sem fogtam. Égés…
- Bocsi, most mennem kell órára. – Megszólaltam! Igen, sikerült!
- De…? – kezdte, de a többit nem hallhattam, mert szinte elrohantam.

Megijedtem egy fiútól. Azaz nem tőle, hanem a szemétől. Vagy igazából attól féltem leginkább, ahogy elmerültem bennük, és nem létezik a külvilág, nem létezik senki és semmi, csak ő és én.

McGalagony óráján sem figyeltem. Egyszerűen nem tudtam elhessegetni a gondolataimat róla. Most mit tegyek? Mi lenne a leghelyesebb?

Csak a végét tudom, mekkora csalódás lesz. Utálom a fájdalmat, mert elviselhetetlen számomra. Túl gyenge vagyok.

A csengetés hangja nehezen jutott el az agyamig, és csak több pillanat elmúlása után kaptam észbe. Sietősen kiballagtam a teremből, és pusztán lábaim elé meredve gondolkodtam. Na vajon kiről?

- Betty, Betty, BETTY! – Ez nem az én nevem volt?
Hátam mögé néztem, és megláttam megint Őt. A mai nap folyamán már másodszor. Lehet, hogy már túl sok ez már…
- Honnan tudod a nevem?
- Egy Tekergő mindent megtud, amit akar – mondta.
Tekergő? Nagyon ismerős. Mintha a kupéban a „barátnőim” róluk beszéltek volna. Jaj, ne! Akkor... akkor ez Sirius Black? Voldemort szerelme, miért pont ő?!
- Igen? Akkor megmondanád, hogy hova is indultam volna, ha nem szakítasz félbe?
- Gondolom a könyvtárba – bökött fejével jobbra, és pechemre (vagy szerencsémre) tényleg a könyvtár bejárata előtt álltunk.
- Na jó, ez túl könnyű kérdés volt.
- Sirius Black vagyok – nyújtotta kezét.
- Tudom. – Én nem viszonoztam.

Felvonta a szemöldökét, és mosolygott. Elolvadok.
- Ha most megkérdezem azt, hogy este eljössz velem egy randira, akkor nemet mondasz?
- Valószínűleg.
- És nincs semmi esélye, hogy találkozzunk ma?
- A csajoddal találkozhatsz – válaszoltam.

Pontosan erről beszélgettek a szajhák: „Ők mennyire irigylik az aktuális csaját, de tudják, hogy úgyis pár naptól tovább nem fog tartani és mégis milyen jó neki, hogy egy kicsit is vele lehet”.

Szemlátomást nagyon meglepődött a válaszomon, de kitartóan állt előttem. Én pedig mindenhova néztem, csak a szemébe nem. Nem mertem, és tudtam, hogy a gyengeségemet nem mutathatom ki Előtte.

- Még valami? – tudakoltam, mielőtt elveszteném az önuralmam.
- Lenne, de aztán megharagudnál – kacsintott egyet, aztán közelebb lépett, átkarolta derekamat, és a fülembe súgta: - Még találkozunk, Betty.

Remélem is…