|
Breithlá shona duit!
Sophie 2008.09.21. 09:14
Nos hát akkor: miért is szeptember 11? A válasz egyszerű. nem is mondom ki, csak "utalok rá" egy aprócska mondattal :D Boldog szülinapot TATK! ^^
És a véletlen úgy hozta, hogy most egy igazi születésnapi fejezettel szolgálhatok nektek; remélem, ti is legalább annyira örültök neki, mint én :D Az én pici gyermekem 1 éves lett... :DD
Bettynek, aki elsőként olvasta, és Avinénak mert csak. Hogy is mondtam egyszer régen? Ők az én önbizalom-fenntartóim :)
Jó olvasást!
Breithlá shona duit!*
/A mi családunkban egész kis szertartás kísérte a születésnapokat. Sok-sok apró, szívmelengető mozzanat fényesítette ezeket az alkalmakat, de a fő esemény mégis csak a torta volt, ahogy azt illik. Mi, gyerekek már a készítésénél ott sürgölődtünk anyu körül, ámulva figyeltük az egyszerű csodát, amit puszta kézzel varázsolt elénk. Az ünnepelt kiváltsága volt a krémek előkóstolása, más rajta kívül még a kisujját sem dughatta bele az edényekbe. Ez íratlan szabály volt, de mint minden szabálynak, ennek is volt kiskapuja: a születésnapos rendszeresen kiküszöbölte a problémát, és a testvéri szeretet bizonyítékaként suttyomban etette a többi „kicsit”.
Mondják, hogy amikor születésnapot ünnepelnek az emberek, megfeledkeznek a nap hőséről: az anyáról. Nálunk ez sosem fordult elő, apuval mindig előre elterveztük, mit is kap majd anyu, miután leszedtük az ünnepi asztalt. Pici, egy kívülálló számára lényegtelen dolgok voltak, de olyankor nem szűnt a jóleső suttogás: egy család vagyunk.
Megszületni, meghalni… csak a kezdte és a vég. Az számít, ami a kettő közt történik. Mert élni jó./
A napok lassan teltek a kastély falain belül, a hatalmas tölgyfaajtón kívül azonban szédítő sebességgel vette birtokába a tájat a csendes léptű tél. November utolsó hetében lehullott az első igazi hó, véget nem érő csatákat szabadítva el a végtelen parkban, mely a sűrűsödő hógolyózáporban egyre kisebbnek tűnt.
Annak ellenére (vagy a fiúkat ismerve pont azért), hogy ez az év mind a Tekergők, mind az én számomra nagy jelentőséggel bírt a vizsgák miatt, nem egyszer kaptam azon magam, hogy odakint játszom velük, oldalamon nem mással, mint a mindig tanuló Lily Evansszel, és barátnőjével, Alice Hammonddal.
Nagyi szerint vannak helyzetek, amikben az ember akaratlanul is megkedveli a másikat – és ebben is, mint oly sok minden másban, igaza van. Nagy bánatomra kénytelen voltam összebarátkozni Lilyvel, aki rengeteg időt töltött a szerinte megújult Jamesszel és a ’nemisannyirahülye’ Siriusszal, Remusszal és Peterrel (aki igenis annyira hülye).
Shirleyvel, Jeremyvel és Daviddel egyetlen egész délutánt sem töltöttem együtt, mert Agatha társasága kis csapatunkban állandóvá vált. Voltak ugyan lopott órák, amikor nem volt velünk, de ilyenkor legtöbbször Davidet is nélkülöznünk kellett.
A tanórákon sem hagyott minket békén ez a probléma, bár eleinte úgy tűnt, ott legalább semmi sem változik. Az első néhány alkalommal, mikor előfordult, hogy David mellett ültem, Agatha odasétált, és angyali mosollyal megkért, hogy cseréljek vele helyet, mert szeretne még többet lenni Daviddel. Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy így is elég időt tölt vele, de David helyettem döntött. Az órák kilencven százalékánál úgy intézte a mi kis Agathánk, hogy minimum két baráttól száműzve hallgassam a professzorok tanítását. Ha direkt csinálja, akkor se jár nagyobb sikerrel.
Agatha Greymore-nak köszönhetően ugyanis lassacskán átrendeződtek a mindennapjaim. A gyerekkori barátokkal való együttlétek elsietetté, nyomasztóvá váltak, s egyre inkább máshová űztek: a Tekergőkhöz és Regulushoz.
Persze, így sem jártam rosszul, de a dolgok közt eddig megvolt az egészséges egyensúly, és ez most váratlanul felborult. Természetszerű volt ezután az is, hogy később más helyzetek is gyökeres fordulatot vettek.
Mindez a tipikus szürke kisegér miatt, aki megbújt a tömegben, és aztán valóban hirtelen csapott le**, ahogy Caitlintől hallottam a tanév első estéjén.
Caitlin.
Az öröm, amit akkor éreztem, mikor végre biztossá vált, hogy életben van, lassan összezsugorodott. Nem adott támpontot, nem tudtam meg, hol tartják fogva, csak ott volt a szívemben, és mosolyogva rakta a tüzet, táplálva a remény lángját.
Piton azt mondta, a húgom jól van, s ezért, a köztünk lévő leheletnyi, a Siriusékkal ápolt kapcsolatomból fakadó feszültség ellenére, a magam módján rendkívül hálás voltam neki, de el sem tudtam képzelni, hogy Caitlin jól van, ott, a dögkeselyűk fészkében. Fizikailag tehát nem bántalmazzák, vagy nem olyan mértékben, hogy ezt megsínylené – könyörgöm, csak öt éves! -, de mi van a lelkével? A pszichés terror, a megtévesztés, a rettegésben tartás nyilván jobb módszer egy ilyen pici lány kínzására. A halálfalók pedig ahhoz is értenek, azt is élvezik, a legtöbbjükben annyi szánalom sincs, mint Pitonban, pont olyan kegyetlenek, mint Malfoy.
Regulus pedig épp velük barátkozott, Piton, Avery, Nott és Malfoy társaságát kereste – ha nem is ő, a legjobb barátja biztosan. Aggódtam érte.
Minden ember szeretne hős lenni, legalább egyszer az életében. Én sosem a világot akartam megmenteni. Csak Regulust és Caitlint. A körülmények és a lehetőségek miatt ebben a sorrendben.
Néha azért nehéz volt Reggel, sokszor veszekedtünk. Egyikünk sem tudta elfogadni a másik elveit, „azt a másik társaságot”, így egy idő után jobbnak láttuk félretenni az ezekkel kapcsolatos vitákat. Még sosem voltunk ennyit együtt, és a dolgok ilyesfajta alakulása alkalmazkodásra kényszerített minket, akik olyan sok mindenben különböztünk, és mégis olyan jól megértettük egymást. Kötött az első találkozásunkkor kialakult szövetség, a mostanra barátsággá fejlődött cinkosság. Egyáltalán nem bántuk.
Ebben a leszűkült, és mégis kitágult világban jött el december tizenötödike – a születésnapom.
~o~
Nyikorgó hangra ébredtem, majd arcomat megcsapta az ismerős, csípős téli szél, de jó szokásomhoz híven nem nyitottam ki a szemem. Könnyebb visszabújni az illanó álom karjaiba, mint szembenézni a hétköznapok monotonitásába burkolt valósággal.
Ezúttal azonban két ponton is sántított ez az általános, Meredith Field-féle szabály: egyrészt az álom eltűnt mire újra utána kaptam volna, a hideg levegő tökéletesen éberré tett; másrészt hétvége volt, és nem is akármilyen hétvége…
- Születééésnaaap! – ugrott rám Shirley. A matrac további két nyögése jelezte Hedvig és Nadine érkezését is. Morogva a párnámba fúrtam az arcom, mintha még mindig nem fognám fel ennek a napnak a jelentőségét.
- Ébresztő, álomszuszék! Nem minden nap lesz tizenhat éves az ember!
Erre már igazán kipattantak a szemeim; egy hatalmas vigyorral kirántottam Shirley alól a takarót, és hármukra borítottam, majd kiugrottam az ágyból, és eszelős ujjongásba kezdtem.
- Tizenhat vagyok! Shiiirleyyy, el sem hiszem, te jó ég, megkapom a zongorát nagyapától, azt mondta, a tizenhatodik születésnapomra befejezi ésésés… - Összerogytam a hirtelen rám törő nevetőgörcstől, a könnyem is kicsordult, úgy kacagtam.
Shirley kíváncsian dugta ki a fejét a rá csavarodott paplanból – Hedvig és Nad némán kuncogtak rajta a saját ágyán. Végül megsajnálták, és kimentették szörnyű börtönéből, ahonnan egyből hozzám lépett.
- Na mi van, te őrült tizenhat éves? Látom nehezebb a korodhoz híven viselkedni, mint gondoltuk…
Komolyságot erőltettem magamra, ültömben haptákba vágtam magam ( ekkora fizikai ellenmondást már megengedhettem magamnak), és minden erőmmel próbáltam elűzni a ’Med és a vattacukor’ feliratú metaforát illusztráló képet.
- Jelentem, hadnagy, mindössze annyi történt, hogy koromnál fogva immár első bálozó is lehetek, és eszembe ötlött, hogyan is fest majd ez az esemény – vagy éppen milyen képet vág mélyen tisztelt nagyanyám, ha megtagadom a részvételt.
Shirley arca több ízben is megrándult, de nem esett ki az általam rá kényszerített szerepből.
- Értem, közlegény – rántott fel álló helyzetbe. – Jelentés elfogadva és – vigyorodott el – a reakció maximálisan megértve.
- Közlegény? – vontam fel a szemöldököm.
- Ja bocs, most már te is hadnagy vagy… - Azzal irdatlan visításba kezdtünk.
Amikor már táncoltunk is a nagy örömködés közepette, a döbbent Hedvig és Nadine is csatlakozott hozzánk, és egyikünk sem viselkedett úgy, mint egy majdnem felnőtt ifjú hölgy…
Agatha időközben kisurrant a szobából, felettébb megvető, agathásan lényegtelen pillantások közepette. Tudtam, hogy Davidhez megy, de reméltem, hogy most a fiú is velem foglalkozik majd. Ha pedig mégsem… nem hagyom, hogy bármi a kedvemet szegje, hiszen ez az én napom!
Elsodort kuglibábukként feküdtünk a szőnyegen.
- Hát mi… nem… vagyunk… normálisak… - szuszogta Hedvig.
- Az őrülteké a világ – nevettem fel, mire három felől böktek oldalba. Boldog szülinapot, Med…
~o~
- Ne nyisd ki a szemed!
- Sirius, bekötöttétek egy kendővel! – Kezembe temettem az arcom, mire összeborzolta a hajam.
Ebédszünet volt (ahogy azt korgó gyomrom is tanúsította), de mielőtt a nagyterembe értem volna, hogy elfogyasszam jogos szülinapi ebédem, a Tekergők fülig érő vigyorral berángattak egy üres terembe. A szívbajt hozták rám, mikor csak úgy felbukkantak előttem valamelyik titkos járatból kibújva, de a világért sem törtem volna le sugárzó kedélyüket panaszkodással, hiszen tudjuk, mekkora traumát okoz a fiúknak, ha megijesztenek valakit…
A Nagyitól kapott sál a nyakamban volt (gyógynövénytanról érkeztem), a kesztyűt nemrég hámoztam le magamról, és az ezekkel megegyező anyagú, szintén kötött sapkát James kapta le rólam egy puszi kíséretében.
A gesztust most újabb követte; ezúttal Sirius ölelt meg, s nyomott cuppanós csókot a homlokomra.
- Ennyi? – kérdeztem megjátszott elégedetlenséggel.
- Mióta kitagadtak az otthoniak, megromlottak az anyagi körülményeim – nevetett fel.
- Persze, Alphard bácsikádtól is csak a végtelen érzelgősséget örökölted… Ja meg egy házat, meg…
- Jól van na, elég legyen – dörmögte játékos meghunyászkodással vigyorgós, tipikusan siriusos hangján, és a kezembe nyomott egy szögletes csomagot.
- Levehetem a kendőt?
- Előbb találd ki, mi van benne! – intett Remus.
- Egy doboz.
- … és a dobozban? - Esküdni mertem volna rá, hogy Sirius kezd tőlem kikészülni. Elvigyorodtam.
- Még egy doboz?
- Na jó, ezt hagyjuk, jön a következő ajándék: Remusé!
- Várj, várj! Erőt veszek magamon. Megpróbálok úgy viselkedni, mint ahogy az a koromhoz illik.
- Az eddig se ment…
- Bagoly mondja verébnek, James Potter.
- Szóóóval? Még van egy utolsó tipped, kicsim – vágott közbe Sirius.
- Oké – bólintottam. – Tehát szerintem… a doboz tele van dedikált Sirius-fényképekkel. Mi van? – forogtam körbe értetlenül indokolatlanul nagy nevetésüket hallva, aminek az lett a következménye, hogy nekimentem egy asztalnak.
- Hé, vigyázz, kis szülinapos – fogott meg még mindig nevetve Sirius, és egy mozdulattal lerántotta szememről… a griffendéles nyakkendőjét.
- Ezt is megkapom? – vettem ki a kezéből.
- De akkor muszáj hordanod is!
- Szeretnének a háztársaim… Milyen nőszemélytől kaptad, hogy ennyire meg akarsz tőle szabadulni?
- Hát elhiheted, hogy nem az anyámtól – bukott ki belőle újult erővel a nevetés.
- Nem is, hanem az enyémtől – veregette hátba James. – Úgyhogy sajnálom, Med, de mivel Tapmancs szerelmes anyába… meg kell tartania eme ruhadarabot.
- Ki vagyok én, hogy a nemes érzelmek útjába álljak? – Azzal egy kacsintással Sirius nyakába akasztottam a nyakkendőt.
- Hazudsz, Ágas – erőltetett magára komolyságot a fiú. – Meredith az én egyetlen igaz szerelmem.
- Az enyém is – vágta rá Remus.
- Háhááá, nekem emellett még a barátnőm is – rikkantotta James.
- Aha… Hol van a többi ajándékom?
- Íme az érző szívű Meredith Field – fintorodott el Remus.
- Bezony, szívünk jeges királynője… - tódította Sirius.
- Melyikünket választod, ó, boszorkányok leghűvösebbike?
- Petert – vigyorogtam rájuk. – Tényleg, hol van?
- Nem akart neked örömet okozni. – A három fiú sötét pillantást váltott.
- Biztos csajozik – biggyesztettem le a szám.
- Ne szomorkodj, kicsim…
- Van valami, amivel fel tudunk vidítani?
- Esetleg… ajándékok? – vetette fel gonosz mosollyal Remus.
- Máris jobb kedvem van – közöltem vidáman, mire nevetve elém raktak egy gyönyörűen beburkolt kupacot.
- A csomagolásban Alice segített. – James zavartan beletúrt a hajába.
- Ne félj, én tudom, hogy egyedül is képesek lettetek volna rá - simítottam le a kócos tincseket. Erre álmorcos pillantással arrébb húzódott.
Egy perccel később már ott nyüstölt az asztal másik oldalán, Sirius és Remus mellett; gyerekes izgatottsággal figyelték a reakcióimat.
Sirius ajándékával kezdtem: egy hógömb volt, de nem olyan csupa mű muglijáték, amit a varázstalan gyerekek percenként rázogattak. Gyönyörűen faragott, vastag fatalpon nyugodott az üveggömb, melyben a Roxfort állt, igazian, szinte életre kelve, s a parkban egy érintésre hullani kezdett a hó, miközben három lány vadul hógolyózott, és kergetőzött négy fiúval, néha-néha elsüllyedve a frissen hullott, puha szőnyegben. A fa talapzatra girbe-gurba betűkkel ezt vésték:
Sok szeretettel kicsimnek 16. születésnapjára
Sirius
- Ez varázslatos, Sirius… - suttogtam. – Köszönöm. – Szinte tátogtam a szót, és sietve egy másik csomag után nyúltam, hogy legyűrjem könnyeimet.
Felnevettem a papír alól előbukkanó doboz láttán; de amint kinyitottam, belém szakadt a hang. A kék-ezüst dobozban képek lapultak, rengeteg kép, egészen elsőéves koromtól kezdve megörökítve a tekergőket és engem; a parkban, a folyosón, a nagyteremben… A legtöbbről nem is tudtam, mikor és hogyan készülhetett.
Könnyes, kérdő tekintettel néztem Remusra, de somolyogva megrázta a fejét.
- Tekergő-titok.
- Gyerünk, bontsd ki az enyémet is! – sürgetett James. – Igaz, hogy ez még csak a kezdet, tőlem kapsz még egy különleges meglepetést is… Na de rajta, nyisd már ki!
Talán mondanom sem kell, mi rejtette a merített papírból készült fényképalbumot… James biztató pillantására széthajtottam: minden fénykép helye alatt ott virított Lily Evans csodaszép betűivel egy-egy cím és dátum, amiket a Remustól kapott képekhez társíthatok majd, így nem csak emlékeket ajándékoztak nekem, hanem csodálatos, emlékezős órákat. Előre tudtam, hogy imádni fogom ezt a kis játékot.
A fiúk kíváncsian figyelték minden mozdulatomat. Óvatosan becsuktam az albumot, majd felnéztem rájuk, és villámgyorsan megkerülve az asztalt, megöleltem őket.
Magukhoz szorítottak, ez az ölelés többet jelentett nekik ezer köszönömnél is. Ekkor eszméltem rá, hogy ez az utolsó roxforti évünk így együtt.
~o~
Türelmetlenül toporogtam a kihalt folyosón, de ha bárki is erre téved, csupán az ütemes dobogást hallotta volna, ahogy a cipőm talpa a márványpadlónak ütközött. Ugyanis James egy órával ezelőtt a kezembe nyomta láthatatlanná tévő köpenyét.
- Fél hatkor legyél Habókos Hugó mellszobra előtt. Tudod, hol van?
- Harmadik emelet, bal oldali szakasz, nem messze a számmisztika teremtől.
- Úgy van, Miss Field, Kiválóra felelt, menjen a helyére!
- És ezzel mit csináljak? – forgattam meg ujjaim közt a köpeny lágy anyagát.
- Vedd majd fel – emelte égnek a tekintetét. – Születésnapi meglepetés!
- Mi, hogy felvehetem ezt? – kiáltottam utána.
Látványosan a falnak ütközött, majd puszit dobott nekem.
Kuncogó lánycsapat haladt el mellettem, akik az elmúlt hetekben tökélyre fejlesztették az irigy pillantás – álmodozó sóhaj kombinációt. Gyorsan a táskámba süllyesztettem a köpenyt.
Beszélgetésfoszlányok szűrődtek felém, és a folyosó másik végén végre feltűnt James alakja. Bosszankodva tápászkodtam fel; épp az előbb tornáztam magam ülő helyzetbe.
Megkapaszkodtam Hugó szobrában – aztán kis híján fel is löktem a meglepetéstől. James oldalán a kipirult, vidám Lily Evans baktatott, kiselőadást tartva valami létfontosságú dologról. Annyira beleélte magát, hogy nem vette észre a megingó kőalakot; James viszont elvigyorodott.
- Te kinevetsz engem? – Lily tökéletes helyen torpant meg, pont az orrom előtt. Játékosan csípőre tette a kezét, és csúnyán nézett Jamesre.
- Én? Téged?
- Igen, te! – lépett közelebb harciasan a lány. – Látsz itt valaki mást is rajtunk kívül?
James oda sandított, ahol engem sejtett, és megrázta a fejét.
- Nem, nem látok. – Nem bírta tovább: kirobbant belőle a nevetés.
Lilyvel egyszerre temettük arcunkat a kezünkbe, de a jelek szerint egyikünk sem lepődött meg. Egy Tekergőnél sosem lehet tudni, mikor és miért nevet fel… Én kivételesen tudtam, de Lily nem, így hát várt türelmesen, csillogó szemeit a kacagó Jamesre függesztve.
- Ne nézz így rám – szuszogta felegyenesedve a fiú.
- Mert?
- Mert mint mondtad, csak ketten vagyunk ezen a folyosón, és a végén még olyat teszek, amit megbánunk.
Lily elvörösödött.
- Például? – suttogta. Félve Jamesre nézett, aki percek, sőt évek óta erre a pillantásra várt.
Egy szóval sem állítom, hogy nem volt jó rájuk nézni, szépek voltak együtt, de egy egészen picit csalódott voltam, ahogy csókolózó kettősüket szemléltem. Ha már egyszer James nagyjelenetet szánt nekem születésnapomra, lehetett volna az akár David és Agatha szakítása is…
Leintettem magam. James „csak” egy Tekergő, azt a párocskát pedig még a Jóisten se tudná szétválasztani.
Ünneprontó vagyok, de ennél a gondolatnál megszólaltam.
- Akkor ezennel facér lettem?
Lily elsápadva vált le James ajkairól, döbbenten meredt rám, ahogy lassan lehámoztam magamról a köpenyt.
- Merlinre, az egy láthatatlanná tévő… - kezdte, aztán a szája elé kapta a kezét, és minden addiginál jobban elvörösödött.
Felvont szemöldökkel, vigyorogva támaszkodtam a falnak.
- Med, ez nem… ez nem az, aminek látszik… úgy értem én nem akartam… sajnálom…
- Levegőt is vegyél! – szóltam rá. – Nem azért dolgoztunk ennyit, hogy a nagy pillanatban megfulladj.
Most már kielégítően szimmetrikus volt az arca: szemét-száját maximális méretűre nyitotta.
- Úgy érte… - Elhűlve bámult hol rám, hol a láthatóan ideges Jamesre. – Ti ezt az egészet megrendeztétek?
- Én nem így fogalmaznék – löktem el magam a faltól. – Röviden annyi történt, hogy a vak is látta, mennyire szereted Jamest, de az is nyilvánvaló volt, hogy nem bízol benne, és nem hiszed, hogy képes komoly kapcsolatra; hát vállaltam az ál-barátnő szerepét, és ezzel bebizonyítottuk, hogy James elvileg igenis képes valami komolyabbra, közben pedig még össze is barátkoztatok. Merő véletlenségből – tettem hozzá bujkáló mosollyal.
- Haragszol? – kérdezte halkan James.
- Én… Nem, dehogy haragszom… Azt akarjátok mondani, hogy ti sosem… szóval, hogy ti sosem… jártatok igazából?
- Nem bizony – feleltem.
- Akkor viszont már csak azt nem értem, hogy miért nem a Mardekárba kerültetek.
Összenéztünk Jamesszel, és elfintorodtunk.
- Ne sértegess minket, mert a végén még mi haragszunk meg.
- Örüljetek neki, hogy ennyivel megúsztátok! – nevetett fel. – Simán meg is utálhattalak volna titeket ezért.
- Engem nem mertél volna – közöltem szemtelenül. - Túl sokat dolgoztál azért, hogy kedveljelek.
- Engem meg nem akarsz, most, hogy tudod, milyen jól csókolok – tódította felbátorodva James.
- Na persze – grimaszolt Lily. – Amúgy már el is felejtettem, milyen volt – fordult felé huncutul.
- Micsoda? Öt perc alatt? Az én csókomat?
- Na jól van, gyerekek, turbékoljatok! – fordultam el. – Én diszkréten visszavonulok… Elindultam a folyosóvégi lépcsőhöz, de James hangja megállított.
- Med! – Szorosan magához ölelt, majd régen várt baráti csókot nyomott a fejem búbjára. – Köszönöm.
Visszanéztem a boldogságtól sugárzó Lilyre; szemei ugyanezt súgták.
Lily Evans akkor lett végérvényesen a barátom.
~o~
- Nézzétek!
- Na ne már…
- Ti is látjátok?
- Ki az a vörös?
- Hol a kis hollóhátas barátnője?
Egy perc alatt lázba jött az egész nagyterem, amint James Potter belépett az ajtón – kézen fogva Lily Evanst.
Döbbent pillantások kereszttüzében vonultak a Griffendél asztalához, meglepetésemre azonban nem sokáig maradtak a figyelem középpontjában; ahogy a tömeg felocsúdott, egymást taposva keresték összetört, zokogó alakomat.
Csalódniuk kellett… Shirley és Jeremy alig bírták visszafojtani kacagásukat, én pedig két dologra összpontosítottam: hogy elkerüljem David kérdő tekintetét, és minél nagyobb mosollyal integessek vissza Jamesnek. Egy elvakult pillanatomban még csókot is dobtam a rendületlen bámészkodók felé; Shirley az asztalra borult nevettében, a diákok értetlenül ültek vissza helyükre. A vacsorát végigkísérte a sutyorgás, melyből rendszeresen kivált a nevem, tisztán és érthetően.
Ezen nem igazán lepődtem meg, egy hónap alatt úgy-ahogy hozzászoktam a Jamesszel járó kellemetlen, indokolatlanul nagy ismertséghez. Reméltem, hogy Lily a tomboló szerelem rózsaszín felhője miatt könnyebben átvészeli a próbaidőt, mint én, aki egyébként is irtózom a központban lenni. Ezúttal kifejezetten szerencsésnek mondhatja mugli származását; családfájának részletes felkutatása így semmiképp sem válik általános, sőt divatos tevékenységgé a kastély nőnemű lakói közt – mondanom sem kell, én ezt nem úsztam meg.
*
Shirleyékkel általában addig ültünk a nagyteremben, míg nagyjából mindenki aludni tért rajtunk kívül, mert imádtuk a padokon elterülve bámulni az elvarázsolt mennyezetet, s közben néhány érdektelen iskolatárs előtt megvitatni az élet nagy dolgait. Ilyenkor már nem számított, ki hall meg minket, furcsán összetartoztunk mind.
Ezúttal minden mellénk szegődött, hiszen Agatha látható féltékenysége ellenére egyedül ment lefeküdni (…). Kicsit menekülésszagú volt a dolog, de tulajdonképpen megértettem, miért teszi; David azóta ostromolt szemével, mióta az újdonsült, még nem hivatalos álompár besétált a kétszárnyú ajtón. Néha, csak a folyton ugráló gyomrom kedvéért visszanéztem rá, felvont szemöldökkel, makacs elzárkózással. Kitartása menetrendszerűen megemelte a pulzusszámom, és a legújabb, mélyvörös árnyalat is állandósulni látszott az arcomon. Agatha látta ezeket, riadtan verdesett a kalitka rácsán, ám csak kívülről tudta csapkodni őket, belül nem volt más, csak David és én. Csak mi ketten. A kisveréb pedig elrepült, vissza a fészekbe, tudván, hogy a párja talán már nem tér vissza hozzá.
Ha így gondoltam a lányra, rettegő kismadárként, volt, hogy elfogott a szégyen, mert olyan sokszor vártam elemei erővel a szenvedését. A rémálmai megegyeztek a legszebb reményeimmel. Ijesztő ez a rendfenntartó ellentmondás.
Hiába mondom, hogy reménykedtem David „visszatérésében”, abban, hogy belőlünk még lesz valami; egyre halványabban pislákolt az a bizonyos láng, és a gyakran pokolba kívánt bizakodás aznap este lobbant fel utoljára ugyanakkora hévvel.
Amikor hanyatt vágtam magam a padon, láttam a kiürült griffendéles asztalt, és halkan felneszelt egy névtelen hiányérzet, ami rögtön el is múlt, ahogy James feje megjelent a látókörömben.
- Szia! – vigyorogtam rá.
- Á, hello apróság, milyen szépen elterültél itt – nyomta meg az orrom. – Most épp nem hozzád jöttem, de azért örülnék, ha felülnél, és nem néznél rám ilyen furán. Köszönöm – mondta, mikor teljesítettem a kérését, majd a vállamra tette a kezét.
- Nem ülsz le? – kérdezte Shirley.
- Nem, köszi, sietek a toronyba Lilyhez… Úgyhogy gyors leszek. Az a helyzet, hogy veled akarok beszélni, Thornton. Amint látom, nincs itt a kis barátnőd, szóval nyugodtan elmondhatom, amit szeretnék.
David szeme dühösen villant James meleg kezére, majd kifürkészhetetlen arccal bólintott.
- Nem hiszem, hogy van miről beszélnünk, de hallgatlak.
- Helyes – biccentett James. – Tehát: Meredith sosem volt igazából a barátnőm, az egész egy jól kitervelt trükk volt, hogy végre elnyerjem Lilyt. Ez dióhéjban a jelenlegi helyzet. Azért mondom el most mindezt, mert tudom, hogy Med már réges-rég feladta, hogy megbeszélje veled. Viszont ahhoz, hogy minden helyreálljon köztetek, meg úgy amblokk a ti kis csapatotokban, tudnod kéne a dolgokat. – Lélegzetvételnyi szünetet tartott, aztán folytatta. Megremegtem a hálától; így visszagondolva egész nap erre az apró, kétes ajándékra vártam. – Hetekig néztem, ahogy egyre szomorúbbá teszed Meredith-t, csak mert nem vagy hajlandó meghallgatni pár mondatot. Várj, ne szólj közbe! Med határozottan kijelentette, hogy nem akar velem járni, te pedig, amikor erre utaló jeleket láttál, mégis hittél a szemednek – inkább, mint az ő tekintetének, a kétségbeesésének és könyörgésének. Ne mondd, hogy nem vetted észre ezeket! Közben többször is próbáltál megátkozni engem valamelyik folyosón, és mikor nem jött össze, még egyet rúgtál Medbe. Neked ez a barátság? –Még sosem hallottam ilyen dühösnek Jamest. – Hogy mered, merted magad valaha is a barátjának nevezni? Gondolkodj el azon, mit is vállalt értem Med, aztán értékeld át a nyamvadt kis életed. – Megszorította a vállam. – És tedd össze a két kezed, hogy ez a lány még egyáltalán szóba áll veled.
Miután szinte rohanva, indulatosan kiment a teremből, csak a csend maradt utána. Shirley arcán valami elégedettségféle játszadozott: ha nem féltette volna az ezekben az időkben kincset érő barátságokat, már napokkal, hetekkel ezelőtt megtette volna ugyanezt. Néha türelmetlen pillantást váltott Jeremyvel, a pattanásig feszült légkörben alig várták, hogy valamelyikünk megszólaljon.
- Mekkora tahó ez a Potter – kezdte nehézkesen David. Hitetlenül kaptam fel a fejem. – Egyszerűen idesétál, és nekiáll leosztani, holott nem is…
- Igaza volt – szóltam közbe. – Neked nincs jogod ítélkezni felette, semmit se tudsz, mert a hatalmas egód miatt képtelen vagy meghallgatni az állítólagos legjobb barátodat!
- Ha igaz, amiket mondott, durván kihasznált téged!
- Fogd be! Ha csak egyszer engedted volna, hogy elmagyarázzam, most nem itt tartanánk! – kiáltottam magamból kikelve, és felpattantam. – Jamesnek a kisujja is többet ér nálad! Ez alatt az egy hónap alatt többet törődött velem, mint te, akivel együtt nőttem fel… Úgy látszik, jobban is ismer, mint te, Thornton. Ásd el magad.
Még vetettem egy utolsó pillantást a fiúra, aki vörösödő fejjel, meghökkenten meredt rám, majd kiszaladtam, épp úgy, ahogy néhány perce James.
Dühös voltam, csalódott, megvetettem magam a naivságomért, sőt, valahol mélyen szégyelltem is, hogy ennyire nekiestem Davidnek, hiszen mi már többek voltunk barátoknál, és ha több az érzés, kevesebb a türelem és a józan ész.
Te ugyanezt tetted volna a helyében? – kérdezte Caitlin.
Nem.
A válasz csak még jobban összezavart, nem értettem semmit magam körül, nem vágytam másra, csak egy hatalmas paplanra, ami alá elbújhatok. Így hát futottam, futottam…
~o~
…csak úgy csattogott az új, bolyhos mamuszom talpa a kövön. Eszembe jutott Jeremy fültől-fülig mosolya (amit kizárólag a bennfentesek láthatnak), ahogy átadta a lábbelit, s felnevettem. Elborzadva kaptam szám elé a kezem, a nevetés bántón pattogott az érdes falakon, egyre gyorsabban vert a szívem. Féltem. A folyosó csiszolt padlóját most kisebb-nagyobb kitüremkedések borították, az egyik fel is sértette a sarkam. Hiába keményebb ott a bőr, az apró sebből ömlött a vér. Futás közben felelőtlenül visszapillantottam a fáklyafényben nyomjelzőként csillogó vércseppekre. Elestem; hason csúszva érkeztem a bagolyházhoz vezető lépcső elé. A fejem csodával határos módon elkerülte a tükörsima fokokat, de ennek ára volt: Nagyi gyapjúsapkáját elnyelte a futóhomokszerű folt a fal mellett. Kicsit szédelegve álltam fel, dühömben mélyen bekarmolva egy festmény fémkeretét, majd felsiettem, kezemben az agyonszorongatott levéllel.
A bagolyház kristálytiszta volt, elhagyott ligetek virágillata lengte körül, s a sarokban egy bokor levendula virított, szinte ájulásig kábítva a fulladozó baglyokat. Csak egy madár ült a helyén méltóságteljesen, rendíthetetlenül: az én Úllám. Egyetlen rezdülésemre a karomra szállt, és ahogy lábára kötöztem a vékonyka tekercset, biztató huhogással kísérte elsuttogott utasításomat.
- Keresd meg Caityt…
Szárnyainak suhogása később sem halt el, mikor már messze járt, a hang egybeolvadt a Rengeteg fáinak zümmögésével. Az ablakhoz lépte viharos szél csapta meg az arcom, az életre kelt Remény angyalszárnya újra meg újra végigsimított csukott szemhéjamon.
Aztán egyszer csak elhallgatott minden, a síri csöndben ordítva kalapált a szívem. Jeges rémület fojtotta belém a lélegzetet, véres nyomaim ugyanis a kastély belső udvarára vezettek, egyenesen a holtan fekvő Úllához, aki Rabastan Lestrange lábainál hevert. A fiú vigyorogva nézett fel rám, pálcájával sakkban tartva a vele szemben álló, tehetetlen Regulust. A kincset érő levelet ugyanaz a bal kéz lobogtatta arcom előtt, mely körmével zsibbadt vágást ejtett a nyakamon, ahogy utána kapott, s tulajdonosa jobbjával gyilkos szorítással fonta át derekam. Leheletének bűze ezernyi halott ember gyomorszorító szagát idézte, elnyomva a levendula fullasztó élet-illatát.
- Kedves kicsi Caitlin – kezdte Lucius Malfoy hangján a hosszú, sápadt ujjak gazdája, ám a hideg kacaj nem a mardekáros fiúé volt. – Tarts ki, amíg lehet, mindent megteszünk érted, nincs olyan perc, hogy ne gondolnánk rád. Ne légy szomorú! Szeretlek. Boldog szülinapot, te hat éves nagylány! Medy
Szaggatott, éles kacagás. Az undor aprócska szörnyei futkostak a hátamon, életemben először minden sejtem gyilkolni akart.
- Komolyan azt hitted, hagyom, hogy felébreszd benne a jót? Kicsi Caitlin csalódott benned, dühös rád. – Élvezettel csettintett nyelvével. – Gyűlöl téged, Meredith.
Gyűlöl, gyűlöl, gyűlöl…
Levegőért kapkodva ültem fel az ágyamban. A telihold vastag csíkokban megvilágította a szobát. Odakint Remus vonyított elkeseredetten, és nekem is üvölteni volt kedvem, kihányni a keserű fájdalmat, mely elszorította a torkom, ahogy tekintetem végigsiklott a sok-sok születésnapi ajándékon magam körül.
Te mit kaptál, Caity? – sikoltott fel bennem egy ismeretlen hang. Sokkal inkább az enyém volt, mint a sajátom, és éreztem, hónapok óta ezt keresem.
Nem, nem felejtettem el, hogy neked is ma van a születésnapod.
* Boldog születésnapot! ^.^ [ír] (a TATK-nak is… :))
**3. fejezet (Az emlékek jönnek. Ha akarod, ha nem…)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
