A falhoz simulva reménykedtem abban, hogy nem vesznek észre. Talán kiszökhettem volna, de nem tettem. Csak az volt a gond, hogy annyira fájt ezt látni, hogy egyszerűen nem tudtam kimenni. Ott álltam, és figyeltem, ahogy Sirius megfosztja barátnőjét a ruháktól, és apró csókokat lehel a bőrére…

Nem, nem! Nem nézhetem ezt végig, mert teljesen összetörnék! És miért akarnék saját magamnak fájdalmat okozni?! Tennem kell valamit! MOST!

Csak egyetlen megoldás jöhetett számításba… és az az animágia volt!

Átalakultam. Tetszik tudni, pár évvel ez előtt véletlen felbuktam a folyosón egy könyvben. Az animágiáról szólt. A sors akaratának rendeltem el, és megtanultam. No nem volt azért annyira könnyű, de sikerült, és büszke voltam magamra.

Visszatérve a jelenbe - nyávogtam egyet, és meglepődve néztek rám. Sirius érdeklődéssel, Rachel inkább undorodva.
- Jé, egy fehér cica! – szólt Sirius.
- Ugyan édes, hagyd már azt a dögöt! – szólt rá az „édesére”. Hányingerem lett.
- Nyugi, Rachel, ez csak egy kis macska! – csitítgatta a csajszit, és megforgatta a szemeit.
- Látom, de dobd ki, és gyere inkább a te vadmacskádhoz! – dorombolást utánzott, és végig feküdt az alkalmi ágyon, azaz a padon. Lehet, hogy kidobom a taccsot életem nagy szerelmére…

Sirius az ablak felé vitt, és közben simogatott. Annyira jól esett…
- Jaj, ez a rossz néni milyen állatgyűlölő! De ne aggódj, szerintem tök aranyos vagy! – Rám mosolygott. Még így átalakulva is úgy éreztem, elolvadok. Ahogy hozzámért a keze, és lágyan simogatott, egyszerre éreztem melegséget és borzongást.
- Olyan ismerős illatod van! – mondta elmerengve, és kitett az ablak párkányára. Válaszul nyávogtam egyet, ő pedig megcsóválta a fejét, majd visszament. Még egyszer utánam nézett, de úgy tűnt, mintha kirázta volna a fejéből a gondolatait, és felvette a bájvigyorát.

Én pedig leugrottam a fűbe, ami szerencsére alig egy méterrel volt a párkánytól. Aztán elnyúltam a fal tövében, és elszenderültem…

Macska alakomban, gondolom, senki nem ismerhet fel, azaz nem kelthet fel, így nyugodtan álmodhattam.

És már megint ezek a kínzó álmok jöttek elő… hihetetlen, hogy tudok ilyeneket álmodni! Nagyon is valóságosnak tűnnek, de akárhányszor szöknek éjjel a fejembe, mindig tudom rá a magyarázatot. Nem csak azért, mert jó álomfejtő vagyok… csak ezt bárki megállapíthatja. Nem kell nagy tehetség az ilyesmihez!

Az álmaim általában különböző helyeken, különböző időpontokban játszódnak. Csupán a szereplők és az érzelmek nem változnak, ami nem is igazán lep meg. Bár néha reménykedek, hogy ha elalszok, akkor végre valami mást, valaki másról álmodok. De nem. Csak ismétlődik újra meg újra.

Az utóbbi álmom is Rólad szólt, és Veled voltam.

„Azt álmodom, hogy újra veled vagyok,
Úgy szárnyalok, mikor szemed felragyog.
Dúdold el a szerelem dallamát!
(Velem éld át!)”*

A vonaton álltunk most, ott, ahol először neked szaladtam. A karjaidban tartottál. Egymással szemben álltunk, senki nem tartózkodott körülöttünk… Hallottam a vonat zakatolását, és a szívem is egy ritmusban járt vele. Csak néztem a szemedbe, te pedig az enyémbe. A mi világunkat jártuk azokban a pillanatokban.

Meg akartál csókolni. De ahogy megérintetted derekamat, el kezdtél halványodni, és mielőtt még ajkad az enyémhez ért volna, eltűntél teljesen. Utánad kaptam, de hiába. Szertefoszlottál, és én csak sírtam.

Rajzolódott ki előttem újra ez a szó. Folyamatosan ez ugrott be, és nem tudtam kiverni a fejemből. Egy szó, ami mindent megváltoztat. Mert ha nem létezne, akkor most is velem lennél. De nem vagy.

És soha nem is leszel…

Felébredtem, és hirtelen az jutott eszembe, hogy a francba kerültem ide? Aztán szép lassan bevillantak a fejembe a tegnaptörténtek, és miután kitisztultak a gondolataim, visszaváltoztam.

Ez az éjszaka különösen dermesztőnek bizonyult. Iskolai egyenruhában voltam még mindig, és átkulcsoltam magam előtt a kezem. Borzasztóan vacogtam, lehűlt a testem. Fagyos voltam kívül-belül - és a megfázás is garantált!

Megtöröltem könnyeimtől ázott arcomat, majd besiettem a kastélyba, és annak teljes tudatában, hogy bármikor lebukhatok, szépen végigballagtam a sötét folyosón. A szoknyám gyűrötten állt rajtam, és még mindig rendkívülien fagyoskodtam.

De a megfagyás sem tudta elterelni a figyelmem Róla. Cipőm kopogása visszahangzott a folyosón, akárcsak a neve az üres kobakomban.

Annyira nem volt kedvem felmenni a hálókörletbe… Úgy érzem, kialudtam magam, és minek forgolódjak reggelig? Inkább csak barangolnék egyet! Mondjuk, felfedezhetném Roxfortot.

Így a folyosó végén jobb helyett balra fordultam. Néhány gyertya még pislogott párat, ami nekem bőven elég volt ahhoz, hogy ne nyaljam fel a padlót. Ahhoz pedig kevés, hogy észrevegyem azt a valakit, aki hirtelen megjelent mögöttem.

Megrántotta a karomat, majd szembe fordított magával. Sötétkék szeme egy pillanatra megvillant, mikor a gyertya lángja lobbant egyet. Megijedtem a tekintetétől, és hőköltem egy óriásit.

- Sirius! A frászt hozod rám! Mit keresel itt ilyenkor?!
- Érdekes, mennyire egy rúdra jár az agyunk! – Gúnyos, erőltetett mosoly jelenik meg arcán. Utálom ezt a Siriust…

A falhoz nyom, és két karját fejem mellett nekitámasztja a falnak.
- Áú! Ez fájt! – utaltam ezzel arra, hogy kissé erőszakosan a falhoz szorított , méghozzá csak úgy szórakozásból. – Finoman, ha lehet…!
- Hát. Nem is tudom, hogy megérdemled-e.
- Jesszus, te részeg vagy?!
- Tudod, szivi, a részegség és a düh között oltári nagy különbség van! Főleg, ha egy adag fájdalom is járul hozzá! – Most már nekem is fájnak a szavaid! Elég volt!
- Nem akarom tovább hallgatni a süket dumád! – kiáltottam a képébe, és ki akartam bújni előle, de átkarolta a derekam, és erőszakosan megcsókolt.

Mint egy éhezett oroszlán, aki a zsákmányát szerezte meg, úgy ízelgette ajkaimat. Nem sokáig vacillált, rögtön utat tört nyelvével, miközben végigsimított hátamon. Én pedig lebénultam, ahogy megéreztem selymes ajkait, amik még ha erőszakosan is, de hozzám értek.

Megremegtem. A fejemben egyszerre járt az, hogy „úristen, VELE csókolózom”, és hogy „ne hagyd, hogy legyengítsen!”

Megemelt, és hát szó szerint fel nyomott a falra… automatikusan dereka köré fontam lábaimat, miközben vadul faltuk egymást a kihalt folyosón. Egyszerűen nem bírtam elszakadni tőle. Mintha az életem múlott volna rajta. Úgy éreztem, maga a csoda tart karjaiban, és nem hagyhattam, hogy csak úgy eltűnjön, vagy köddé váljon, akárcsak az álmomban. Túl fontos nekem, és ezen nem szeretnék változtatni.

Végigsimított combomon, én pedig lenyeltem a feltörni készülő sóhajokat. És mintha csak egy villám csapott volna belém, úgy taszítottam el magamtól. Nem tudtam ránézni, csak eszeveszetten elrohantam.

- Betty, várj! – ordította kétségbeesetten utánam.

De én csak minél messzebb akartam lenni attól a fiútól, akit elérhetetlennek akartam titulálni. Mert az és kész. Az kell, hogy legyen…

Vagy mégsem?

*DJ Wayko – Veled vagyok című számából.