Egy évvel később – Szeptember 1.

Elisabeth Jacobs világ életében a hátán aludt. Kedvenc mostohabátyja azonban egy életre leszoktatta erről.
Még álmában is azért imádkozott, hogy, míg nevelőszülei elkísérik Dracót a Roxfort Expresshez, otthon maradhasson.
Az álom azonban épp ellenkezőleg ért véget, mire rosszalló fejcsóválással felébredt.
És akkor meglátta.

Éles sikítás járta be a házat (ami, annak méreteit tekintve, nem volt kis teljesítmény).
Még hallotta, ahogy Draco röhögve leszalad a lépcsőn – eddig valószínűleg az ajtó előtt hallgatózott.
Elisabeth dühös mozdulattal megragadta a hatalmas varangyot és kihajította a nyitott ablakon.

Egyébként nem félt a békáktól. De ha az ember felébred, és rögtön, amint kinyitja a szemét, egy óriási döggel kezd szemezni – nos, nem valami kellemes élmény.

Felkapott egy köntöst és lerobogott a konyhába.
- Draco Malfoy, te utolsó, szemét, rohadék, szadista állat! – ordította bele a fiú kárörvendő képébe.
Aztán, mintha misem történt volna, nyugodtan leült a helyére. Narcissa Malfoy megütközve nézett rá.
- Mit jelentsen ez? - kérdezte.
- A drága fiacskád egy békát helyezett a hasamra, miközben aludtam. Egy elég megtermett példány. Mit mondjak, nem éppen idillikus, ébredéskor két nagy, nyálkás szembe belenézni – felelte, sötét pillantásokkal méregetve Dracót.
Az nevetve az asztal alá bukott.
- Akkor is meg kellett volna őrizned a nyugalmadat, Lisa. Egy Malfoy…
- … a legsúlyosabb helyzetben is megőrzi a méltóságát – darálta fáradtan a lány.
- Pontosan.
- De én nem vagyok Malfoy.
- Amíg nálunk élsz, addig sajnos az vagy – szólt egy rideg hang az ajtóból.
Draco abbahagyta a röhögést, Narcissa tekintete elsötétült, Elisabeth pedig vágott egy beazonosíthatatlan fintort.
- Jó reggelt, Lucius! – köszönt Narcissával együtt.
- Szia, apa! – mondta Draco.
A férfi csak biccentett.
- Igyekezzetek a reggelivel, fél óra múlva indulunk a pályaudvarra! – Szavai parancsként hasítottak a levegőbe.
Elisabeth megköszönte Dobbynak a tányérjára helyezett ételt. A manó apró hajlongással és egy bátorító biccentéssel válaszolt. „Tudja.” – gondolta a lány. A reggelijét bámulva, bátortalanul megszólalt:
- Nem maradhatnék itthon?
- Szó sem lehet róla! – csattant fel Lucius. – Szépen kijössz velünk, és, ahogyan illik, elköszönsz a bátyádtól!
- Ő nem a bátyám – sziszegte Elisabeth. – Különben is, jövőre úgyis együtt kel mennünk.
- Az engem nem érdekel! És igenis a bátyád, míg itt élsz és a kenyerünket eszed, te nyomorult kis korcs!
- Ha ebben a házban valaki korcs, az ez a szerencsétlen a hülye képével! – bökött Dracóra vészjósló nyugalommal Lisa.
- Jössz és kész! Nem vitatkozom!
- De én igen! NEM MEGYEK EL! Ma is keresztbe tett nekem! Az kéne még csak, hogy nagy családi összeborulást rendezzek vele NYILVÁNOS HELYEN!
Lucius szeme megvillant.
- Te piszkos kis fattyú! Ha azt mondom, hogy gyere velünk és búcsúzz el a fiamtól, akkor meg is teszed! ÉN VAGYOK A HÁZ URA!
Elisabeth szólásra nyitotta a száját, de tekintete összetalálkozott Narcissáéval.
„Ne feszítsd túl a húrt, mert mindketten ráfázunk!” Figyelmeztették a nő szemei
- Hát jó, rendben! Hátha láthatok végre normális korombelieket – zárta le a beszélgetést a kislány. Felállt, és szép lassan kisétál az ajtón, nem törődve a Malfoy-család férfitagjainak villámló tekintetével.

***

A Roxfort Express indulásra készen várta utasait. Elisabeth vágyakozva tekintett be az ablakokon. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a peronon sok más hasonló korú gyereke is ezt teszi. Például az a kis vörös, amellett a dagi nő mellett. Hogy visítozik az anyjának, hogy ő is mehessen. Nevetséges! Nem is hozott csomagokat! Nem fogja fel, hogy egyrészt nincs tizenegy, másrészt esélye sincs csomagok meg miegyéb nélkül? Hibbant, hisztis tyúk. Úgy tűnik, mintha egyike lenne valamelyik aranyvérű családnak… de nem volt benne biztos. Majd otthon megkérdezi Narcissát. Csak ne kerüljön vele egy házba. Bár... a liba tuti hugrabugos lesz. Ő pedig biztos mardekáros. Viszlát vörös csirke!
Nem mintha túlzottan aktuális lenne a ’kivel kerülök egy házba?’ téma…
- Gyerünk, öleld meg a kishúgodat Draco! – szólalt meg jó hangosan Lucius.
Draco vágott egy fintort, csakúgy, mint Elisabeth. A fiú sután megölelte őt. Lisa rálépett a lábára.
- Remélem a hugrabugba kerülsz, te gyáva nyuszi! – suttogta gúnyosan.
Mr. Malfoy szeme vészesen megvillant. Talán hallotta…?
- Ne is álmodj róla! – sziszegte vissza Draco. – Viszont majd közben járok az érdekedben… hátha te oda kerülsz majd jövőre…
- Szóval közbenjársz? Ezek szerint te is biztosra veszed a Hugrabugot…
- Te kis…
- Draco siess, szállj fel a vonatra! – sürgette a fiút Narcissa.
- Jó-jó! Szia, anyu! Szia, apu!
- Szervusz, drága kisfiam! – Megint jó hangosan. Persze, az érző szívű Malfoy álarca.
- Te is köszönj, Jacobs! – szűrte a fogai közt, mosolyogva a férfi.
- Szia, te kis – elharapta nevelőapja szemeit látva. – Te kis legeslegdrágább bátyóka!
Elisabeth inkább a vonatablakon kilógó diákokat nézte, mint Dracót. Kilenc évig egyfolytában bámulnia kellett a falfehér pofáját. Most végre megszabadul tőle.
A vörös hajú kislány sírni kezdett. Lisa megforgatta a szemeit. Inkább a vonat másik oldala felől kezdett nézelődni. Ám egy apró mondat mégis visszanézésre kényszerítette.
- Meg egy roxfortos vécédeszkát!
Elfordult és Narcissa talárjába fúrva arcát, nevetni kezdett. A nő rosszallóan ciccegett.
- Weasleyk…
Elisabeth felnézett. Narcissa szája szegletében is mosoly bujkált. Prüszkölve felnevetett, de Lucius hideg pillantása visszafojtotta a kacagást.
- Integess Dracónak! – szólt a parancs.
Bágyadtan integetni kezdett. A vörös hajú lány potyogó könnyekkel futott a vonat után. Lisa arca gúnyos fintorba torzult. Aztán meglátta, hogy Lucius is pont olyan arckifejezéssel nézi a lányt. Inkább megpróbálta kivenni a vonaton ülők arcát. Semmit mondó arcok, fúj, mennyi pattanás… Aztán tekintete találkozott egy zöld szempárral… De a gyorsuló vonat egy pillanat alatt megszakította a kontaktust. Az utolsó, amit látott, egy vörös lobonc volt.
Fintorgott – azon a napon sokadjára. Nem is sejtette, hogy még mennyiszer fog.

***

Amint beléptek az ajtón, a házimanó rögtön ott termett. Elisabeth odanyújtotta neki a köpenyét és Narcissa után indult. A nő a könyvtár felé tartott.
Mikor átlépte a könyvtár küszöbét Narcissa már egy könyvet tartott a kezében. Fáradtan lerogyott mellé a kanapéra.
- Mi a mai program? – kérdezte.
- Semmi. Válassz magadnak egy könyvet és olvass. – Lisa engedelmesen kutatni kezdett a számtalan polc egyikén. - Vagy el is mehetünk vá…
- Nem mentek sehova! – csattant fel a belépő Lucius. A kislány abban a pillanatban megpördült és háta mögé rejtette a könyvet, amit kiválasztott. – Te, te kis korcs – folytatta szikrázó szemekkel a férfi -, te felmész a szobádba. SZOBAFOGSÁG! Nincs se ebéd, se vacsora.
- Mégis miért, ha szabad kérdeznem? – feleselt Elisabeth.
- Ó, hát nem emlékszel semmire, te kis fattyú? Egy: a reggeli viselkedésed. Naponta kell ismételnem, hogy NEM TŰRÖM AZ ILYESFÉLE HOZZÁÁLLÁST! Kettő: a pályaudvari viselkedésed. – Közelebb lépett a lányhoz. Keze a zsebében volt. Lisa biztosra vette, hogy a pálcáját markolja. – Neked nincs jogod úgy beszélni a fiammal.
- Jaj, szegény, pici Draco… Úúúgy sajnálom. – Dacos kifejezés ült az arcán. – Végre egyszer megkapta azt, ami neki jár.
- Mi az, hogy egyszer? Állandóan sértegeted. Elegem van belőled. Ha öt perc múlva is itt talállak – szeme fenyegetően összeszűkült -, soha többé nem lesz alkalmad visszaszájalni egy Malfoynak! – azzal kiviharzott a szobából.
- Igyekezz! Tudod, jól, hogy nála az öt perc minimálisra csökken – figyelmeztette Narcissa. Szemében aggodalom ült.
Lisa vállat vont.
- Ahhoz képest, amit kapni szoktam, ezt akár kedélyes beszélgetésnek is nevezhetnénk. Úgy tűnik, ma nincs formában.
- Vagy csak jó kedve van… - morogta sötéten a nő.
Elisabeth halkan, örömtelenül felnevetett.
- Talán. De igazad van. Tényleg ideje mennem. Úgyis ellenőrizni fogja, hogy a szobámban vagyok-e és akkor jön az újabb fejmosás.
- De csak fejmosás? – kérdezte gyanakodva Narcissa.
- Persze. Mi más lenne? – Még jó, hogy Narcissa sokkal jobban tiszteli annál, minthogy turkáljon a fejében. Az elvégzendők listájára felkerülhet az okklumencia is.
- Rendben. Menj és vidd a könyvet is. Tudod, hol a gyenge pontja… ha esetleg ezt is el akarná venni.

***

Már jócskán benne jártak a délutánban. Elisabeth gyomra percenként korgott.
Nem reggelizett rendesen, most meg még az ebédet is ki kellett hagynia. Bele sem mert gondolni, mi lesz vele holnap reggelig, vacsora nélkül…
Pukk!
Ijedten ugrott egyet. Az ölében tartott Néhány botrányos eset tiszteletre méltó aranyvérű családokban című könyv nagyot koppant a padlón.
- Merlinre, Dobby! A frászt hoztad rám! – nézett szemrehányóan a manóra.
- Bocsánat, kisasszonyom, Dobby nem akarta megijeszteni a kisasszonyomat! – sipította csendesen(!), szapora hajlongások közepette Dobby.
- Semmi baj – legyintett Elisabeth, miközben felemelte a földről a könyvet. – Csak, tudod, azt hittem, máris Malfoy az. Bár… sohasem jött még alkonyat előtt.
Dobby szánakozva nézett rá.
- Dobby csak ennivalót hozott Elisabeth Jacobsnak! Dobby úgy gondolta, kisasszonyom éhes lehet. – Egy tálcát helyezett az éjjeliszekrényre.
Lisa hálásan elmosolyodott.
- Köszönöm, Dobby. Tényleg farkas éhes vagyok.
A manó elvigyorodott és egy pukkanás kíséretében eltűnt.

***

Koromsötét volt. A résnyire elhúzott függönyön épp csak, hogy besütött a hold.
Elisabeth az ágya háttámlájának dőlve nézte a plafont. A könyv az ágy alatt hevert. Persze, ha megérinti a gerincét a címe alatt, láthatatlanná vált volna, de az igazság az volt, hogy megunta a főleg muglikkal való házasságokat taglaló művet. Az ágy alatti porrétegben jó helye lesz.
Feszülten figyelt. Bármelyik pillanatban felhangozhatott a jól ismert zaj. Tapasztalatból tudta, hogy jobb felkészülni rá, mert, ha hirtelen éri, annak igen súlyos következményei lehetnek.
Újabb fintor. A Szent Mungo nem valami kellemes hely.
Pukk!
A jól ismert fintorgás.
A következő pillanatban a szekrénynek csapódott. Ahogy a padló felé csúszott a díszes szegélyen, a felső sarok feltépte a hátán a bőrt. Felszisszent.
- Most megfizetsz, te koszos kis félvér…
Malfoy intet a pálcájával. Elisabeth karján és lábán ezernyi sebből csordogált a vér.
Iszonyatosan fájt. De nem jobban, mint máskor.
Újabb intés. A könyöke ripityára törte a tükrét. Csakhogy az is felmerült a lányban, hogy a csontjai sincsenek jobb állapotban…
Hirtelen dehoppanált.
Lisa a fájdalomtól elvakult érzékszervei ellenére is meghallotta nevelőanyja lépteit. Tőle még mindig fél…
Nem vett levegőt. Narcissa visszafelé indult a lépcsőn. A hálószoba felé tartott.
Elisabeth-ből feltört az elfojtott zihálás. Ha oda megy, akkor Malfoy ma már nem jön vissza. Ma már nem…

Nem sírt. A kínzások közben sem. Volt alkalma megtanulni, hogy nem éri meg. Nem segít. Csak még jobban legyengíti. Ráadásul minél jobban kimutatja a fájdalmát, annál jobban kínozzák. Ennyi.
A hosszú évek során azonban nem csak a fenyítések alkalmával nem ejtett könnyet. Soha nem sírt. Néha az is eszébe jutott, hogy nem is tud.

Pukk!
Nem rándult össze. Nem volt hozzá elég ereje. Különben is tudta, hogy Ő már nem lehet.
Apró kezek emelték vissza az ágyára. Alaposan megmosták a testét. A vért egy vödörbe csavarta ki a valaki. A vödör tele volt Elisabeth vérével…
Homlokára hideg, vizes kendőt helyeztek. Kinyitották a száját és valamilyen italt csorgattak le a torkán.
- Köszönöm, Dobby… - suttogta Elisabeth, mielőtt elájult. A manó betakarta és egy fáradt fejcsóválás után a mosószobába ment, ahol kivasalta a kezét.