Amikor Elisabeth felébredt, úgy érezte, jobb lenne meghalni. Még sohasem fájtak ennyire a sebei, pedig, ha egyszer Lucius ilyesmihez folyamodott (amit elég sűrűn megtett), akkor alaposan csinálta.
Mielőtt az órájára pillantott, vett egy mély levegőt. Aztán, látva az időt, megnyugodva kifújta – és rögtön fel is szisszent. A fájdalom ezer meg ezer tűként szurkálta testét.
Szívesen feküdt volna még sokáig az ágyában, de le kellett mennie. Ha ennél is tovább tartózkodik a szobájában, Narcissa aggódni kezd, feljön, és akkor nem lesz ideje olyan ruhát felvenni, ami takarja sérüléseit.

Jól tudta, hogy mindent el kellene mondania nevelőanyjának. De nem tehette.
Ha megteszi, Narcissa biztos, jelenetet rendez Malfoyjal és annak kedvező következmény nem lesz. Mi több, legfeljebb a nő is kapna a verésekből.
Beleborzongott a gondolatba.
Tehát marad a titkolózás.

Azonban mostanában az sem működik. Azóta, mióta Narcissa felfedezte az egyik csúnya horzsolását az alkarján.
Akkor Dracóra fogta a dolgot. A nő vonakodva bár, de hitt neki.

Tétova mosoly tűnt fel az arcán. Az a beszélgetés a szép emlékek közé tartozott. Bár szorongással töltötte el a lányt.
Ugyanis Draco a vádakra meglepett arcot vágott ugyan, de falazott Elisabethnek.
A kislány akkor érezte először; újra van egy szövetségese.

Nyögve felkelt és számos sérülés után, holtsápadtan, de felöltözve állt a tükör előtt. Ilyenkor szeretett volna metamorfmágus lenni.
Levánszorgott a földszintre. Egyből a könyvtárba ment, hiszen tudta, Narcissa ilyen tájban mindig ott tartózkodik.
Az ajtó előtt mosolyt erőltetett az arcára és könnyedén belépett a teremnyi szobába.
Nevelőanyja aggódva nézett fel könyvéből.
- Hogyhogy ilyen későn keltél? – kérdezte.
- Kiélveztem az első nyugodt reggelemet. Tudod, most, hogy Draco elment… - vigyorodott el.
Narcissa szigorúan nézett rá.
- Kicsit meggyőzőbb magyarázatot, ha kérhetem.
Elisabeth megvonta a vállát.
- Tegnap sokáig olvastam.
- Értem. És miért vagy ilyen sápadt?
A kislány undorodó arccal leült vele szemben, az asztalhoz.
- Ne is mondd! Egész éjjel azzal a sok féleszűvel álmodtam, akik muglikkal álltak össze, meg hasonló vérgyalázó dolgokat műveltek… - Utálkozva megrázta a fejét. De közben egészen más volt utálata tárgya… - Az egyik meg nem is házasodott össze a muglijával! Csak terhes lett tőle. Tényleg – kapta fel a fejét – hogyan lesz a kisbaba?
Narcissa kicsit elpirult.
- Hát, tudod, ha egy nő és egy férfi szerelmesek, akkor… - kezdte habozva.
- Ne etess ezzel! Te és Lucius nem vagytok szerelmesek, Draco – sajnos – mégis van!
- Mindegy! – mondta erőteljes hangon Narcissa. – Majd elmondom, ha nagyobb leszel.
- Ezt meg a mugli gyerekeknek adagolják! – Elisabeth, nevelőanyja megrökönyödését látva elővette a széke aljára ragasztott mugli szóróanyagot. A „Felvilágosítás – minél előbb!” című röplap villámgyorsan Narcissa kezében landolt, aki az asztalra dobta és felgyújtotta.
- Honnan van? – kérdezte erőltetett nyugalommal.
- Nem az enyém! – emelte fel védekezően a kezét Lisa. – Draco szerezte valahol még a múltkor.
- Akkor lesz hozzá egy-két szavam – bólintott Narcissa.
- Helyes – vigyorgott Elisabeth. – De ne tereld el a témát!
- Ezt a játszmát már elvesztetted, kisasszony! – kacsintott a nő. – Inkább vedd elő a gyakorlópergameneket!
A kislány felnyögött és elindult a szekrénye felé.

***

- Abba hagyhatom végre? – kérdezte fáradt ujjait rázogatva Elisabeth. Előtte számtalan teleírt papír és egy nyitott könyv hevert („Esti mesék kis boszorkányoknak”).
- Mutasd őket! – nézett fel Narcissa. Elisabeth átnyújtotta a pergameneket. – Hát, nem az igaziak, de sokat szépült az írásod.
- De mégis miért kell ezt csinálnom?! Tudok írni!
- Persze, hogy tudsz. De csúnyán kapkodva. A Roxfortban…
- … egyből áthúzzák a dolgozatomat, ha nem tudják elolvasni, és akkor szépen meg fogok bukni – fejezte be unatkozó arccal Lisa.
- Ha tudod, akkor mit nyavalyogsz? – húzta fel a szemöldökét Narcissa. – Különben is, ez a dolog igenis hasznos számodra. Mi mást tan…
- Például majd kivel lesz érdemes barátkoznom? – szakította félbe izgatottan a kislány. – Az oké, hogy aranyvérűekkel, de te magad mondtad, hogy nem minden aranyvérű család érdemel meg minket.
A nő tűnődve nézett rá.
- Végül is… miért ne? De akkor helyezd kényelembe magad, mert ez egy hosszú óra lesz.
- Melyikkel kezdjem? – kérdezte, már a kényelmes fotelben üldögélve Narcissa.
- Hááát… most még friss vagyok. Kezd azokkal, akikkel valamilyen kapcsolatot kell tartanom. Ők vannak többen.
- Rendben. Nos, tudnod kell, hogy a legtöbb aranyvérű család tiszteletre méltó és rendkívül befolyásos. Azonban közöttük is vannak, akik nem a mi oldalunkon állnak.
’Vagyis a jók’ – gondolta keserűen Elisabeth.
- Velük érdemes jóban lenni, de elegendő a felszínes kapcsolat. Bensőséges viszony semmiképp sem!
- Értem.
- Ilyen például a Finnigan család. Ha jól tudom, van egy Dracóval egy idős fiuk. Nyugodtan társalogj vele az időjárásról, vagy a lóherékről. Ír.
Elisabeth elvigyorodott.
- Aztán ott vannak a Macmillanek. Ott is van egy elsőéves fiú. Két hibája van. Hugrabugos és Potter barátja.
- Mármint Harry Potteré? – Elisabeth felegyenesedett.
- Igen – felelte kelletlenül Narcissa. – Vele egyáltalán nem kellene érintkezned. A Potterek mindig is közmegbecsülésnek örvendtek, mindazonáltal még mindig az előző csoportba tartoznak. Megrögzött fényharcosok voltak a maguk idejében és ez generációkon át öröklődik. Ennek megfelelően korán meghalnak. – A nő gonoszul elmosolyodott. – Az utolsó Potter az a kis nyavalyás, akinek a közelébe sem kell menned. De nézzük csak az életútját. Az apja, James Potter elkövette azt a súlyos hibát, hogy egy sárvérűt vett feleségül…
- Helyetted? – kérdezte huncut mosollyal a kislány. Meglepetésére Narcissa felkapta a vizet.
- Engem ne merészelj összehozni egy vérárulóval! – sziszegte villámló szemekkel.
- Jól van, nyugi! Csak vicceltem! El sem tudom képzelni, hogy…
- Helyes – szakította félbe Narcissa. Arcán újra megjelent a jól ismert unott kifejezés. Dühnek nyoma sem volt. – Ott tartottam - mielőtt meglehetősen szemtelenül közbeszóltál -, hogy James Potter elvett egy Lily Evans nevű sárvérűt. A fiú szülei nem tartoztak a mugligyűlölő táborba…
- Ahova mi.
- Ahova mi – bólintott Narcissa -, ezért nem nehezményezték a házasságot. Aztán megszületett a Potter-fiú. Ami ezután történt, azt szinte már az anyatejjel együtt magadba szívtad.
- Khm… mármint a mesterséges tejjel, amit anyatej helyett kaptam.
- Neked mindenbe bele kell kötnöd? – mosolygott Cissy.
- Valami olyasmi. De világos. Azt a történetet mindenki ismeri.
- Remek. Te is hallod, Draco miket mesél Harry Potterről. Én a helyedben…
- Draco mindenkit utál, aki nem isteníti őt! – mutatott rá Elisabeth.
- Téged sem utál – mondta Narcissa.
- Azt te csak hiszed! Egyébként is, hiszem, ha látom. Nem lesznek előítéleteim olyasvalakivel kapcsolatban, aki végzett a szüleim gyilkosával!
- Nem is tudod, hogy kik a szüleid! – Narcissa ijedten beharapta a szája szélét. Veszélyes vizekre evezett.
- De TE tudod! Csak éppen nem mondod el. Sőt, szerintem még a drága kicsi fiadat is beavattad!
- Ebben tévedsz. És neked is megmondom, ha már a megfelelő oldalon állsz – megköszörülte a torkát. Elisabeth felhorkant. Még, hogy megfelelő! – ahonnan nincs visszaút.
- Ennyit a szabad akaratról! – lázadozott a lány.
- Bellatrix olyan helyzetbe hozott minket, pontosabban engem, ahol nincs más választásom.
- Nem mintha te máshogy döntenél – szúrta közbe Elisabeth.
- Nos… valóban. De csodálkozom. A sötét oldalra, a sötét oldalnak nevelünk. Honnan van benned…? Hát persze – mondta elgondolkodva Narcissa. – Van, amit neveléssel nem lehet kiirtani.
- Tessék? – Elisabeth Narcissát fürkészte.
- Semmi – eszmélt fel a nő. – Folytassuk, ahol abbahagytuk.
- Várj! A kivel érdemes és hogyan emberkéket hagyjuk. Abban majd segít a többi mardekáros. Egyébként is, te tudod a legjobban, hogy csak a saját tapasztalatomra hagyatkozom. – Narcissa bólintott. – Azt is elfelejted, hogy nem vagyok olyan, mint te meg Draco.
- Te, meg az a sajátos személyiséged! – sóhajtott Cissy. – Akkor, a kerülendők?
- Igen. De azt is csak nagy vonalakban. Mint mondtam, én döntöm el, kivel barátkozom.
- Akkor kezdjük a Weasleykkel. Belőlük már kaptál egy kis ízelítőt, tegnap, az állomáson.
- Az a sok vörös? – kérdezte szemöldök ráncolva Elisabeth.
- Igen. A gyerekről fogok beszélni. Kettővel már csak a balsors hozhat össze. Ők már kijárták a Roxfortot. Van viszont egy, három idősebb fiú, aki csak pár éven belül végeznek, és egy Dracóval egyidős. Eddig mind fiúk. Az egyetlen lány, aki egyben hála Merlinnek az utolsó Weasley ivadék, veled egykorú.
- Ugye nem az a hisztis liba, aki ott bőgött meg cirkuszolt a pályaudvaron? – fintorodott el Lisa.
- De, tartok tőle, hogy az.
- Mondd, hogy még egy Weasley sem volt mardekáros!
- Ilyesmi még soha nem fordult elő.
- Huh… akkor ezt megúsztam. – Megkönnyebbülve hátradőlt. – Mehet tovább…

***

- Merlinre! Lucius mindjárt hazaér! Már majdnem sötét van odakint – szörnyülködött Narcissa.
- Ugyan már! – legyintett Elisabeth, elnyomva egy ásítást. – Még legalább fél óra. Eddig végig azokról az aranyvérűekről meséltél, akivel együtt leszek roxfortos. De mi van a többi családdal? Például… a Blackekkel? Hiszen te is az vagy!
- Miért pont ők érdekelnek? – kérdezte Narcissa fáradtan.
- Azért, mert a sötét „arany” családokból itt fordult elő a legtöbb normális ember. Ott a testvéred, Andromeda, meg az unokatestvéred, Sirius… meg…
- A következő én lennék, ugye?
- Azt hittem, nem szereted, ha egy lapon említenek vérünk árulóival- vont vállat Elisabeth.
- Főleg, mert a családból csak számodra normálisak.
Elisabethnek hirtelen felcsillant a szeme.
- Tényleg… ! Most jut eszembe. Nem lehet, hogy Sirius Black lánya vagyok? – arcán mohó izgatottság tükröződött.
Narcissa felkacagott.
- Törvénytelen gyereke éppen lehetnél, mert abból szerintem van egy tucat! De ha Black lennél, akkor valami hangzatosabb neved lenne…
- Jupe szerint az Elisabeth elegáns név! – csattant fel a kislány.
- Persze, mert őt Jupiteressának hívják! – vágott vissza Narcissa.
- Nem tehet róla, hogy a Mingwayek mindig hülye neveket adnak a gyerekeiknek!
- Anyám is Mingway volt! – mondta dühösen nevelőanyja.
- És? Könyörgöm, Narcissának hívnak…
- Egyébként honnan veszed, hogy az apja adta Jupe-nak ezt a nevet? – fordult el Narcissa.
- Ugyan már! – méltatlankodott Lisa. – Nistressa Wettern a legokosabb az egész aranyvérű bagázsban! Csak a család anyagi helyzete kényszerítette Gellus bácsihoz!
- Ezt meg honnan tudod? – csodálkozott Cissy.
- Jupe mesélte. Szerencsére őt Tressa neveli, így nincsenek téveszméi!
- És téged is ő gyógyított ki belőlük.
- Egy részükből – bólintott a kislány. – Kár, hogy Beuxbatons-ön… ő a legjobb barátnőm.
- Én örülök neki, hogy elmegy. Rossz hatással van rád.
- Úgy érted, hogy jó hatással – pontosított gúnyosan Elisabeth.
Narcissa figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
- Lucius nem Jupe-ot akarja Draco feleségének? – kérdezte Lisa, megtörve a kínos csendet.
- Nem avat be az ilyesféle terveibe.
- Értem.
Feszült csönd.
- Sirius Blackre visszatérve… - kezdte Elisabeth.
- Nincs kedvem a család feketebárányáról beszélni.
- Rövid életem során elég sokszor megtetted.
- Nocsak – nézett rá a nő. – Mit mondtam róla?
- Akkor került szóba, amikor Belláról beszéltél. Hogy várod, hogy egyszer elengedjék. És akkor, hogy bezzeg Sirius ártatlansága előbb-utóbb kiderül, és ő majd szabadon mászkálhat.
- Ha megkérhetlek, ne hangoztasd a kuzinom ártatlanságát társaságban.
- Miért?
- Mert mi is csak azért tudjuk, hogy nem halálfaló, mert…
-… Lucius az. Megértettem. – Csönd. – De halálfalónak számít még? Úgy értem…
- Bella hitt benne, hogy a Sötét Nagyúr egyszer majd visszatér. Ezért áldozta fel a szabadságát. Még ma is hisz benne. Én pedig neki hiszek. Tehát igen, Lucius halálfalónak számít. Ahogy a többiek is.
- Aha.
- Jut eszembe, tegnap kaptam tőle egy levelet – húzott ki egy fiókot Narcissa.
- Bella?
- Igen. Most már csak félévente egy levelet küldhet és azt még szigorúbban ellenőrzik, mint eddig. Most nekem írt. Pá hónap múlva majd neked fog.
- Mi van a levélben? – érdeklődött Elisabeth.
- Csak a szokásos. Hosszú káromkodások, amikkel a dementorokat szidja. Főként ez. A többiben meg leírja, hogy mi mindent lát, kit és milyen állapotban vittek be mostanában.
Csönd.
- Hiányzik.
- Nem is ismerted – mondta Narcissa csodálkozva.
- De abban az időszakban, amikor minden szabad percét velem töltötte, tőle kaptam a legtöbb szeretetet. És a tettei ellenére is jóként emlékszem rá.
Narcissa felhorkantott. – Bellatrix, meg a jóság!
- Nézd, Narcissa! Az egyetlen kép, amin mosolyog, az az, ami velem készült. Azon olyan szép! – A nőre nézett. – Velem mindig kedves volt. Már amennyire a csecsemőkori emlékeimből, meg abból, amit meséltél, következtetni tudok. És te is mindig jó vagy velem. Az lehetséges, hogy én valahogy mindenkiből kihozom a jót?
Összenéztek. Egyszerre nevették el magukat.
- Lucius – mondták.
- De benne nincs jó, amit előhozzak! – mutatott rá Elisabeth. Narcissa bólintott.
Ajtócsapódás.
- Emlegetett szamár… - motyogta Narcissa. – Menj, mielőtt ideér.
Elisabeth felpattant.
- Köszi a mesélést! – mosolygott a nőre. Az visszamosolygott.
A kislány még visszafordult az ajtóból.
- Alig, várom, hogy kamatoztathassam, amit tanultam és végre mardekáros legyek! – sóhajtott. Mielőtt kiért, nevelőanyja utána szólt.
- Ne éld bele magad, Lisa!
- Mert?
- A szüleid miatt – hangzott a válasz.
Elisabeth egy utolsó ’Miért kellett elrontanod’ pillantás kíséretében becsapta maga után az ajtót.