Az est további része igen kellemesen telt; Lilyvel egy kicsit elidőztünk a kinti szellőben, és próbáltuk felfogni, hogy vége egy évnek, majd kisebb csevegés után csatlakoztunk a kastélyban ünneplő társasághoz. Ez utóbbiból egy vörös hajú lány rögtön kitűnt, ugyanis a szemei szikrákat szórtak, és ha a báli ruhája alól ki tudta volna húzni a pálcáját – már ha ott tartotta volna -, akkor mindenféleképpen ez a pálca Lilyre irányult volna, és követte volna őt az Adava Kedavra zöld színe.

Szerencsémre persze nem így történt, hanem úgy, hogy csak állt, a szemeit az imént leírtam, majd az italos részhez ment, és töltött magának a puncsból. Lily arca viszont sugárzott, és a világért se hagyta volna, hogy ez másként legyen.

Ezután odasétáltunk az ismerősökhöz, és mosolyogva kívántunk mindenkinek boldog új esztendőt, mivel igencsak boldogan indult. Nekünk.

Ezzel ellentétben Remusnak és Nicole-nak nem igazán. Remus persze ott volt a fiúk között, és próbálta elterelni mindenki figyelmét, hogy nincs semmi baj, de láttam rajta. Bizony, a jó öreg Ágas-pajtást nehéz átverni - főleg egy Remusnak.

Így hát megragadtam az alkalmat, és finoman arrébb tessékeltem, Lilyt pedig Siriusra bíztam. Ne is kérdezzétek, miért pont rá. Én sem tudom.

- Mi a helyzet? – kérdeztem tőle, minden kertelés nélkül.
- Mármint hogy értve? Épp szilveszter van, őőő… semmi gyanúsat nem észlelek – nézett körbe. – Ja, mégis. Sirius és Lily normálisan beszélnek, de egyébként mást nem látok. Esetleg Luciusre gondoltál?
- Jaj, Holdsáp, nagyon is jól tudod, hogy most Nicole-ra és rád céloztam.
- Ja, vagy úúúúúgy. – Szerintem ez az alkohol hatása. Na jó, most Remusról van szó, hogy a francba lenne itt alkohol?
- Szóval?
- Nincs semmi – vonta meg a vállát. – Holnap elutazik Amerikába. Ennyi.
- Igen? – lepődtem meg kissé. - És te mész vele?
- Nem hinném. Majd visszajön – mondta unottan. – Most pedig, ha nem bánod, felkérném a barátnődet egy táncra…
- Oké, menj csak – néztem utána elgondolkodva.

Méghozzá annyira elgondolkodva, hogy nem is vettem észre, hogy valaki mellém lépett, és finoman megköszörülte a torkát.
- Táncolunk egyet? – kérdezte halkan, mire odakaptam a tekintetem, ahol az illető állt, és legnagyobb meglepetésemre Klaudiát pillantottam meg.

Meglepődtem azon, hogy ennyire félénk volt, és persze rögtön kerestem a csapdát, de… nem jött. Vagy lehet, hogy csak későbbre tartogatta.

- Nem tudom, hogy jó ötlet-e – válaszoltam, de belementem. Ismertem annyira, hogy tudjam, valamit mondani akar, és talán tartoztam neki ennyivel a régi csalódások miatt.
- Egyetlen tánc, James – húzott magával, majd beálltunk a táncolók közé.

Egy ideig nem beszéltünk, sőt, én tekintetemmel inkább Lilyt kerestem, de valamiért nem találtam, és addig-addig fantáziáltam már, hogy megjelent előttem a kép, amint Lilyt elrabolták vagy hasonló.

- Az az igazság, James, hogy holnaptól elköltözök. Van egy srác, akiről meséltem még régebben. Meg akarja kérni a kezem, és igent mondok. A Nagy Őről már évekkel ezelőtt lemondtam. – Keserű mosoly jelent meg az arcán, szemében pedig több évnyi bánat ült, és egy pillanat erejéig lelkiismeret furdalásom volt.

Csak most néztem meg úgy igazán, mennyit változott. Ő most töltötte a tizennyolcat – decemberben -, nagyon is jól emlékszem… A haját feltűzte, de azért néhány hajtincs a vállára omlott, amit szabadon hagyott a mélyen kivágott ruha. Fűzős ruhája méregzöld színű volt, és mint minden, ez is jól állt rajta. Tipikusan klaudiás öltözék, ami egy kicsit sejtet valamit, ráadásul a legtöbb pasit kábulatba is ejti.

- Szeretlek, James, nagyon is, de elengedlek. Elengedtelek már akkor is, csak mikor megláttalak novemberben, akkor reménykedtem, hogy még nincs vége. Pedig az álompárt kellett volna szétszakítanom, az pedig nem fog menni, nemde? – Elmosolyodtam, és szerényen megrántottam a vállam.
- Akkor visszamész Brightonba… - váltottam inkább témát. - Hogy is hívják a leendő férjed?
- Paul Lestrange. – Az utóbbi név hallatán megrendültem, de próbáltam figyelmen kívül hagyni az esetet. - Igen. Így a helyes, és jobb is lesz mindenkinek… Másoknak is, neked is, és nekem is.
- Főleg neked, Klau.

Nem haragudtam rá egyáltalán. Hogy is haragudhattam volna? Tudtam, milyen üldözni a szerelmet, miközben nem látod a célt, és kezded elveszíteni a reményt, aztán valamilyen csoda folytán sikerül. Klaudiának azonban nem sikerült, és ezért csak sajnálni tudtam. De reménykedtem abban, hogy ez a Paul majd boldoggá teszi, mert igazán megérdemelné.

- Most elbúcsúzom, James. Nem hinném, hogy találkozunk a jövőben, úgyhogy… - Elharapta a mondatot, aztán pedig nagy mosollyal az arcán hozzátette: - Csináljatok egy kviddicscsapatnyi kis-Jamest.

Igen, ő volt az a Klaudia, akibe egykor beleestem - ez a vidám, poénkodó, laza lány…

Miután Klaudia távozott a helyszínről, megkerestem Lilyéket, akik még mindig táncoltak, így nem vette észre, hogy én mit csináltam. Mégis biztos voltam abban, hogy megmondom neki, ugyanis nem akartam se félreértést, se egyebet. Tudjátok, fő a bizalom!

- Elkérhetem a hölgyet, barátom? – léptem Remus mellé, aki mosolyogva engedte át nekem szép szerelmemet.
- Merre jártál? – kérdezte mindjárt, én pedig határozottan közöltem vele, hogy táncoltam Klaudiával, majd egy kis hatásszünet után elmeséltem, mit is mondott.
- Paul Lestrange? Nem gondolod, hogy…?
- Nem tudom, Lily. De őszintén szólva, nem is érdekel. Ő tudja az ő dolgát, én meg az enyémet, ami csak is és kizárólag veled kapcsolatos – csókoltam meg, mire átkarolta a nyakam, és viszonozta.

Nem hittem volna, hogy tényleg száz százalékosan tudunk majd bízni egymásban, de szerintem ez most tökéletes próba volt. Így mindketten tudjuk, mit várjunk a másiktól, és persze azt, hogy mennyire lazíthatjuk meg azt a képzeletbeli pórázt…

Az új év első két hete gyorsan elröppent. Nem is gondoltuk, hogy ennyi dolgunk lesz, de leginkább ebédekkel teltek el a napok – egyik nap Frank szüleinél voltunk, egyszer Alice-nál, egyszer Lilyéknél és még Kate szülei is meghívtak bennünket egy ebédre, illetve Lily születésnapja is január elejére esett.

Mind a négy ebéd kitűnő volt, főleg, hogy ha mi így összeülünk, akkor abból csak jó lehet. Remus próbált feltűnően jókedvű lenni, de mindannyian éreztük, hogy valami baj van. És ez a bizonyos baj épp akkor érkezett meg, mikor egy szürkés bagoly telepedett le az ablakunk szélére Londonban.

Lily lépett elsőként, de láttam, hogy Remus is megindult volna.

- Nicole-tól jött – mondta, és egyből Remusnak nyújtotta, akinek egy pillanatra megremegett a keze, de végül elvette.
- Nem bánjátok, ha ezt odabent olvasom el? – bökött a szobája felé, és mindenki bólintott.

Megvártuk, hogy Remus mögött becsukódjon az ajtó, aztán szinte mindenki egyszerre tette fel azt a kérdést, ami már régóta foglalkoztatott bennünket:

- Mi történt?

A választ persze nem tudtuk, de abban biztosak voltunk, hogy Remus és Nicole között történt valami. Lily azt mondta, hogy Nicole majd értesít minket, csak nem akarta részletezni a szilveszteri bálon, és várjuk ki a végét. Alice is ennyit tudott, mi fiúk pedig még ennyit se, úgyhogy hallgattunk a nőkre.

- Azt hiszem, megnézem Remust – kelt fel Lily, mikor már órák teltek el, és Remus még mindig nem jelent meg.
- Szerintem kutyabaja Holdsápnak. Nem kell őt babusgatni – vonta meg a vállát Sirius, és eközben a Reggeli Prófétát tanulmányozta.
- Azért én még ránézek – válaszolta Lily, és láttam rajta, hogy aggódik Remusért.

Csendesen iszogattunk egy csésze kávét, és eközben túl lassan telt az idő. Csak Sirius lapozása, a tea szürcsölése és a bagoly huhogása törte meg a feszült csendet. Majd egyszer csak Lily jelent meg az asztal mellett, arca talán egy kis csalódottságot tükrözött, és mikor rám nézett, láttam, hogy a szemei megteltek könnyel.

- Nicole azért ment Amerikába, mert a szülei meghaltak – közölte halkan, és leült az ölembe.
- És nekünk miért nem mondta ezt el? – kérdezte Alice, miközben letette a csészéjét az asztalra.
- Nem tudom. Azt írta, hogy sajnál mindent, és… és ő új életet akar kezdeni ott, Amerikában. Állítólag ő már régóta elhatározta ezt, csak nem merte nekünk elmondani, és mivel most az apja ráhagyta az ottani minisztérium egyik kiváló állását, anyagilag nem lesz gondja.
- És Remus? Vele mi lesz? – szóltam közbe most én, miközben aggódva lestem Remus szobája felé.
- Nem tudom… Igazából most is csak csendben ül, és szerintem ő tudta, vagy érezte. Fel volt készülve erre a levélre, és erre a döntésre is… Gondolom, beszéltek már erről, csak aztán valahogy elterelődött a téma.
- Még jó, hogy feltalálták a szexet… - vágta be Sirius, és Frank nekivágta a poháralátétet. – Na!
- Sirius, légy szíves…
- Jól van, na, Evans. Próbáltam elütni ezt a feszült hangulatot… De ti is tudjátok, hogy már sok mindent túléltünk az elmúlt félévben, és ezzel is meg fogunk birkózni, méghozzá együtt. Nic pedig egy agyalágyúlt, ha most elhagyta Remust, mert még egy olyat, mint ő, nem talál! – csapta le az asztalra mérgesen az újságot, aztán beviharzott a saját szobájába.

- Talán még nincs veszve minden – mondta halkan Alice. – Múltkor is visszament Remushoz, pedig azt mondta, vége. Most majd rájön, hogy nem tud nélküle élni, és szép happy end lesz.
- Sajnos, ez nem egy tündér-mese – suttogta Lily, aztán megfogta a kezem, és behúzott a szobámba.

Egy ideig fészkelődtünk az ágyon, aztán hozzám bújt, és én átkaroltam, miközben parfümje illata csiklandozta az orrom.

- Szerinted Remus átvészeli? – kérdezte Lily.
- Biztosan. Sirius is átvészelte… Pedig neki rosszabb volt.
- Nem tudom… Kate nem akarta elhagyni Siriust, neki muszáj volt elmennie. Nic meg dönthetett volna úgyis, hogy Remusszal marad.
- Lehet, de Kate elvesztése nagyobb fájdalom volt. Mindannyiunknak. Remus is rájön majd, hogy találhat olyat, aki megérdemli őt – válaszoltam, és biztos voltam abban, hogy ez így lesz.

Akkor még nem is sejtettem, hogy Remus mennyire meg fogja makacsolni magát…

Január vége felé járt az idő, mikor a Főnix Rendje egyik gyűlésére igyekeztünk. Dumbledore most nem a Roxfortba, hanem Roxmortba hivatott bennünket, ahol néhányan már gyülekeztek, és a Szellemszállás mellett kötöttünk ki. Edgar Bones kezében egy pergamen volt, amin néhány halálfaló neve szerepelt, és a tartózkodásuk pontja.

Ezen a napon az volt a feladatunk, hogy leplezzünk le néhány halálfalót, és ha lehet, küldjük is Azkabanba. El kell kezdenünk felvenni velük a harcot, így minden csoportban volt egy olyan, aki már aurorparancsnok volt, illetve felsőbb hatalommal rendelkezett.

Lily, Sirius, Remus, Edgar és én kerültünk egy csoportba, és a mi célállomásunk Brighton volt.

- Ránézhetek arra a listára, Edgar? – kérdeztem a „csoportvezetőnket”, aki átnyújtotta a pergament, és baljósan méregettem a listát. Amint megláttam Paul Lestrange nevét, a hideg végigfutott a hátamon, és minden ízben dühönghetnékem volt.
- Mi az? – kérdezte Lily, miközben az arcomat fürkészte, mire a névre böktem.
- Gyerünk! – szólt hirtelen, a többiek pedig döbbenten bámultak ránk.

Miközben a zsupszkulcsot szedte elő Edgar a táskájából, addig elmagyaráztuk neki, hogy most miről is van szó, aztán amilyen gyorsan csak tudunk, Brigthon központjába termettünk, és szinte futva kerestük a Posion streetet.

Sajnos félóránkba is telt, mire megtaláltuk azt a bizonyos utcát, mikor az egyik ház felet már ott állt az a bizonyos koponya, aminek szájából egy kígyó siklott ki. Közismert néven ez volt a Sötét Jegy…