Pár óra múlva büntetőmunka Siriusszal – ugrott be a felismerés.

Ez az öt szó visszhangzott már órák óta a fejemben. James próbálta elvonni a figyelmem, de ő is nagyon jól tudta, hogy számomra végzetes lehet, ha egy helyiségbe oszt bennünket Frics. James ajánlotta, hogy ellenkezzek, ha mondjuk közös munkára ítél Frics, de tudtam, hogy csak rosszabb lesz.

A Griffendél klubhelyiség szinte hemzsegett a néptől. Érdekes, hogy a hollóhátasok nem szoktak ennyien összegyűlni hat óra felé. „Párommal” elfoglaltunk egy fotelt, és magához ölelt. Evans fél szemmel kilesett a könyve felett, és néha hallani véltem a szitkozódását. James persze vigyorgott, és csak rájátszott, mikor elkapta Evans tekintetét. Csókolt, ölelt, simogatott.

Én végig tartottam vele a lépést, tudtam, hogy neki ez fontos, mégis belülről szenvedtem.

Nem Sirius ölelt, nem az ő ajka csókolt, nem az ő karja érintett. Elviselhetetlen volt a hiánya, pedig nem telt el sok idő, mióta otthagyott.

Könnyek gyűltek a szemembe. Pislogtam, és gyengéden eltoltam magamtól Jamest. Ő is szenvedett, még ha kicsit élvezte is Evans bosszankodását. Elém hajolt, hogy ne lássa senki se, milyen állapotban vagyok.

- James, én nem bírom sokáig. Pár nap, és összeomlok.
- Megértem, de szerintem, Tapmancs nem bírja addig.
- Most elmegyek a könyvtárba, te addig beszélgess a vöröskével – böktem fejemmel Evans felé, és felálltam.
Indulni készültem, de megragadta a karom, és a fülembe súgta:
- Ha netán úgy alakulna a helyzet, akkor hagyd, hogy Tapmancs kitárulkozzon. – Komolyan nézett a szemembe, én pedig otthagytam.

Nem fog. Sirius nem tartozik azok az emberek közé, aki küzdene - csengett még a fejemben.

Pontos akartam lenni, hogy minél előbb túl lehessek az egészen, így már időben elindultam. Ha szerencsém van, Frics ma nem tesz egy helyre Siriusszal. Bár szokott nekem szerencsém lenni?

Mikor a Nagyterem elé értem, egy kis tömeg állt ott. Sirius száznyolcvankét centiméterével eléggé kitűnt, a pár harmadéves meg szinte elveszett mellette.

Alig pár perc telt el, mikor megjelent Frics, McGalagony és… Evans… Az utóbbi gúnyosan elmosolyodott, majd biccentett fejével. Tuti beszélt velük, hogy egy helyen legyek ezzel a döggel.

Csak tudnám, a szívtipróból, hogy lett dög?

A harmadéveseket és a többi kicsit McGalagony az irodájába és pár terembe utasított, míg Frics a „magunkfajta” idősebbeket osztotta ki. Két-három csitrinek a kétszáztizenkilences* vendégszobát kellett kitakarítania. Itt felmerült bennem, hogy hol a rákban van ez, meg egyáltalán minek vendégszoba a Roxfortba?

Siriuson nem tűnt fel semmiféle döbbenet. Úgy néz ki, a hat év alatt csak én vagyok ilyen buta, hogy nem tudom, hogy létezik vendégszoba.

Utoljára Sirius és én maradtunk. Rossz jel. Frics felsőbbrendűen elhúzta a száját.
- Miss Evans szólt az érdekükbe. – TUDTAM! Az az átkozott szarkeverő! Júj, mit kap, ha elkapom!

-… és a Trófeaterem kitakarítása maradt rátok. A pálcátokat kérem, néhány rongyot és a többi szükséges dolgok megtaláljátok ott. Rajtatok áll, meddig fogtok szerencsétlenkedni, de még ma be kell fejeznetek! Kettőkor ellenőrzöm.

Te jó ég! Félnyolc van! Majdnem hét óra vele?! Megölöm Evanst!

Némán baktattunk el a kijelölt helyszínre, és ugyanígy kezdtünk bele a munkába. Néha-néha felé kaptam a tekintetemet, de akkor nem viszonozta, míg olykor éreztem, hogy ő is figyel engem. De hát olyan makacs vagyok, hogy én sem akartam szemezni vele.

- Egy pálcaintéssel megoldhatnánk ezt! – fakadt ki Sirius pár órával később.

Na igen. Izgalmas óráknak néztünk elébe. Rengeteg polc, ráadásul a padlót is sikerült összekoszolnunk. Én fentről kezdtem a polcomat, és már az alsó szinteken tartottam. Leszedegettem a kupákat, érméket meg a többit, törökülésbe ültem, és törölgettem őket.

Most épp térdre ereszkedtem, és pakoltam ki a következő szintről a tárgyakat.
- Tudod, Betty, ha még jobban behajolnál, a kilátás is jobb lenne – pimaszkodott.
- Pofa be, Black. A kezed járjon, ne a szád! – utaltam ezzel a takarításra, amit persze ő egyáltalán nem így értelmezett.
- Ahogy óhajtod… - Már kelt is volna fel, mikor hozzávágtam az egyik rongyomat.
- Ha a tiedet nem tudod használni a törölgetésre, ott az enyém.
- Viccelődni sem szabad, cica? – biggyesztette le száját. Más esetben annyira édes lenne…
- Nekem ne cicázz, oké? Ott van Rachel.
- Velem meg ne beszélj így! Ott van Ágas. – Tömény féltékenység. – Jaj, bocs. Ágassal nem szoktatok beszélgetni. – Az utolsó szavat jól kihangsúlyozta.
- Ugyan édes, nem kell irigykedni – gúnyolódtam. – Meg volt az alkalmad. De VÉ-GE!
- Hihetetlen, milyen jól tudsz színészkedni, és hogy mennyire becsapod magadat.

Közelebb lépett és ő is térdre ereszkedett előttem. Derekamnál fogva a polcnak nyomott.
- Nem hazudok én senkinek, főleg nem magamnak – sziszegtem a képébe.
- Igen? Akkor miért vagy a legjobb barátommal? – Milliméterekre volt az arca az enyémtől. – Nem vagyok vak. Tudom, miért csináljátok! Csak Evans olyan naiv picsa, hogy ezt bevegye.

Két karomat testem mellé szorította.
- Neked fogalmad sincs semmiről! – kezdtem kitérni a hitemből.
- Szóval nincs? Rendben. Mondd a szemembe, hogy semmit nem jelentek már neked, rohadtul nem kívánsz, és csak egy párszor jól esett velem szórakoznod!
- Eressz el, Black! Ez fáj! – próbáltam kitérni a válaszadásból.
- Mondd már ki! – A csuklom már pirosra dagadt, de őt nem érdekelte.
- Hagyjál békén! Mi ez az erőszakoskodás?!

Nem néztem a szemébe, így felemelte fejemet az államnál fogva. A kiszabadult kezemmel le akartam neki keverni egy pofont, de elkapta azt.
- Nem, Redford, nem okozunk testi fájdalmakat egymásnak. Azt hiszem, elég, ha belül szenvedünk.
- Baszd meg, Black! Elég volt már!

Szinte ziláltam, borzasztóan fájtak a szavai, főleg, mert mind igaz volt. Ő is tudja, én is tudom. Hazudunk. Szenvedünk. Játszunk.

Így szép az élet…

Ellöktem, és a terem másik felébe ültem. Nem jött utánam, csak ő is leült, és engem figyelt.
- Nézz rám, Redford, és hallgass meg – szólt egy kicsit megtörten.
Lassan felpillantottam, és közönyösen próbáltam állni a sötétkék szempárt.
- Tudom, hogy hazudsz magadnak, de nem kellene. Egyszerűbb lenne, ha lerendeznénk ezt az ügyet. Ágas és Evans a megtestesült álompár. Ismerem a barátomat, és te csak egy eszköz vagy. És számodra ő is az. De csak, hogy elérd, amit akarsz, bevallom, hogy én is féltékeny voltam, mégis ennek én véget tudok vetni, és nem menekülök, mint egyesek.
- Á, dehogy! Te soha nem menekülsz! – ironizáltam. - Mégis mit csináltál, mikor otthagytál a Szükség Szobájában?! Rohantál Rachelhöz, aki persze, mit sem sejtve visszafogadott! De tudod, Black, én nem tűröm, hogy velem is ezt végigcsináld, és nem érdekel a sok hazugságod!
- Nem hazudok! – csattant fel.
- Persze, Black! Te szoktad egyáltalán érezni azt, amit az aktuális ágyasod, miután kibasztál vele?! Beleláttál már a gondolataiba?! Átélted már az érzéseit?! – Felálltam, és dühösen felé sétáltam. – Hallottad már, ahogy a szíve millió darabokban koppan valahol a végletek padlóján?!

Hatásszünet. Költői kérdések ezrei kavarogtak fejemben.
- Nem, Sirius. És fogalmad sincs ezekről az úgynevezett érzésekről, mert egy önző, hazug, önimádó barom vagy! – keltem ki magamból, és kirohantam a teremből.

Utálom!

Sírva futottam a klubhelyiség felé.

Utálom!

A következő kanyarban nekimentem egy páncélos alaknak, ami hatalmas reccsenéssel földet ért.

Utálom!

Idegesen töröltem le a patakozó könnyeimet.

Gyűlöllek, és soha többé nem akarlak látni!

Ekkor újra beleszaladtam valamibe, ami fel is szisszent. Evans.
- Ó, hello Redford. Ugye tudsz róla, hogy átlépted a megengedett időt?! – Felnéztem rá, és elmosolyodott, amikor az egyik fáklya lángja bevilágította könnyáztatta arcomat. – Hát ilyen jól sikerült a takarítás Blackkel? – kérdezte gúnyosan, én pedig lekevertem egy baromi nagy pofont neki. Ha nem Blacknek, akkor majd Evansnek…
- Tudtam, Evans! Tudtam, hogy a te kezed van benne ebbe az egészbe, és elegem van belőled!
- Prefektus vagyok, te csitri, úgyhogy eressz el! – lökött el magától.
- Én pedig egy diák, akit a prefektusoknak kötelességük segíteni, nem keresztbe tenni, és az idegösszeroppanásig hajszolni! – zokogni kezdtem.

Kisimult az arca, és először éreztem úgy, hogy békesség és megértés árad róla. A hirtelen felindulástól megtörtem, és a fal tövében összecsuklottam. Nem bírtam tovább.
- Figyelj, Lily. Én most elmondok neked mindent. Őszintén. – És a könyvtáros jelenettől kezdve, a Jamesszel való részegeskedésünkön át, egészen a büntetőmunkáig mindent elmeséltem. Nem tudtam tovább tartani magam, és hatalmas megkönnyebbülést éreztem.

Lágyan mosolyogni kezdett, és lehet, hogy kicsit felsőbbrendű is volt, de attól jól esett, hogy ott van, és meghallgat.
- Hát, Betty, gondoltam, hogy ez a helyzet. Vagyis Sirius hívta fel a figyelmemet erre, és sokat beszélgettünk erről, így elterveztük, hogy találunk majd egy okot, hogy téged és őt egyszerre küldjünk büntetőmunkára. Sajnálom – nézett bűnbánóan. – És azt is sajnálom, hogy rosszul sült el.
- Én is.
- De azt tudnod kell, még ha néha hazudik is – felvontam szemöldököm -, attól még nagyon fontos vagy neki. És lehet, hogy egy óriási nőcsábász, de akkor is érted él.
- Rachelért – javítottam ki.
- Nem-nem. Érted. – Megráztam a fejem.

Felnéztem rá, aztán egy váratlan ötlettől vezérelve felpattantam.
- Gyere, Lily! Gyorsan!

Megragadtam a karját, és a Griffendél klubhelyiség felé futottunk, azaz én húztam Lilyt, ő meg zilálva próbálta tartani a tempómat.

A klubhelyiségben nem volt senki, így a fiúk hálókörlete felé vettem az irányt. Csak hogy újdonsült barátnőcském megtorpant.
- Mi van már? – néztem rá döbbenten.
- Mi nem mehetünk oda! – mutatott a „tiltott” részleg felé.
- Jaj, Lily! – megforgattam a szemeimet.
- A lépcső át fog változni és…
- Dehogy fog! – vágtam közbe. – Csak a lányoknál változik át – kacsintottam rá.
- Ezt honnan tudod?
- Hollóhátas vagyok, vagy mi a szösz!


*219 – annyit segítek, hogy ezek betűket rejtenek, és van köze a történethez. Sőt. Lesz még köze! :D kíváncsian várom a tippeket :)