Előszó: Azt hiszem, mindannyian ismeritek a Mezítláb című novellámat. Talán szeretitek is... De ha ti nem is, egy ember biztosan. És ő a mi szülinaposunk, Betty :D
Már rengetegen kértétek, hogy folytassam a Mezítlábat, vagy írjak valamit, aminek köze van hozzá, akármit, csak Mezítlábas legyen.
Valamelyik elborult pillanatomban, a Tükör és csönd (by Padfoot) olvasása után elkezdtem egy novellaszerűséget. Nem volt semmi célja, csak írtam. Aztán eszembe jutott, hogy válasz lesz. Arra, hogy Sirius miért is volt meglehetősen csapodár, ha egyáltalán az volt. Akármelyik lány kidobása után kezdetét vehetné a történet, mégis Eternity lesz az a bizonyos lány, a mezítlábas áldozat.
Egyszer majd kisregény lesz a Cipőfűzőből, egy háttértörténet a Mezítláb mellé, hogy értsetek mindent és mindekit. Egyelőre ez a fejezet van meg belőle, de szeretném teljesen megírni. Abszolúte lélektani regény, hangulat kell a megírásához, de annyit megígérek, hogy Betty 17. születésnapjára kész lesz :P
Egyelőre viszont csak 16 éves az én egyetlen Testvérlelkem... Én most ezzel köszöntöm. Boldog születésnapot SS!

1. Sirius

- Tapmancs!
Nehéz, kényszeredett lélegzés a fal tövéből. Higgadt, elüldözni vágyó hang súgta az egyre közeledő alak felé.
- Ne most, Ágas.
James értetlenül állt meg barátja mellett, mellkasa előtt összefont kézzel nézte a Sirius kezében parázsló cigarettát.
- Azt mondtad, leszoktál.
- Azt is mondtam, hogy hagyj békén. – Rövid eszmélés után kimondott, lágy szó: - Kérlek.
- Fordított helyzetben te sem hagynál csak úgy itt – rázta meg a fejét James, majd leült a fiú mellé.
 Lágy szellő borzolta össze amúgy is kócos haját. Sirius megbűvölve követte szemével a táncoló tincseket, s pár perc múlva az aprócska szél felé fordította arcát.
Illékony, alig látható mosoly játszadozott ajkán.
- Igaz. Volt már rá példa.
- Csak én akkor nem a tüdőm elrohasztásán fáradoztam – bökte oldalba a másikat James.
Hangos, szinte élő horkantás.
- Nem, te a májadat ápoltad.
A válaszra James felnevetett. A kacagásba vajúdott vibráló elevenség körbeszaladt az izgatottan lélegző parkban, Sirius elutasító hallgatására azonban lassan elenyészett. Pedig a fiú örült a vidám hangnak, a bensőjében rugdalózó, kitörni készülő igazi mosolynak, mégis küzdött ellene.
Ha valamit, hát harcolni azt tudott. Egész életében, bárhová fordult, falnak ütközött, amit csak elszánt küzdelemmel törhetett át. Harcolt a Tekergők barátságáért. Harcolt a függetlenségéért. Semmit sem kapott ingyen… Egy idő után nem is kérte. Bármivel megbirkózott, ami az útjába került, de… ezúttal túl nagy volt az ellenfél. Fájdalmasan ismeretlen.

Idegesen a hajába túrt.
Sirius Black képtelen volt szembenézni önmagával.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 Kapkodó, éberré lett mozdulat. Sirius összerezzent, majdhogynem vádlón nézett fel kivont pálcával álló, a sötétséget fürkésző barátjára.
Barát. Szélfútta, szőkésbarna hajjal keretezett, sugárzó arc. Persze, barát, de mért nem lehet több?
Kezével dühösen szelte át halványan fodrozódó lélegzetét, mintha a szálakat akarná elvágni, melyek a döntéseit hozzá kötik.

- Merlinre, Tapmancs, a fene se tud kiigazodni rajtad! – fakadt ki James, aki Sirius hirtelen mozdulatára harcra készen fordult a fiú felé. – Az előbb még játszottad itt a füstölgő élőhalottat, most meg kaszálod a nagy semmit.

Zárkózott, szinte megvető csönd.
Puha zörej az avarban.
Bocsánatkérő, sötétlő pillantás.
- Mit láttál?
James értetlenül meredt rá, végül vele szemben foglalt újra helyet. - Csak mintha elsuhant volna valaki a bokrok előtt. Ott. – Sirius nem követte a szépívű kéz vonalát. Az lehanyatlott. – Bocs az előbbiért.
Vállrándítás.
- Na jó – fújta ki a levegőt hangosan James. A sziszegő hang vesztesen koppant a köztük épülő üvegfalon. – Eddig kitűnően tereltél, haver, de addig úgysem megyek el, amíg meg nem tudom, mi a frászt csinálsz itt.

Perzselő, mégis meghunyászkodó pillantás.
- Ráérek – jelentette ki elszántan James. Az egyre sűrűsödő sötétben tompa puffanás jelezte, hogy a fiú hanyatt vágódott a sárga levelekkel tarkított haldokló fűben.

 A beszédes, hezitáló csöndben felerősödtek a Tiltott Rengeteg suhogó zajai.
- Minden erőmmel próbálom magam utálni.
- Tényleg szomorú, hogy nem megy, de nem meglepő – vigyorodott el James, cinkos kacsintással megajándékozva az égboltot.
- Ágas, ez nem az a helyzet, amiben viccelni lehet.
Döbbent szuszogás.
- Mit műveltél, Sirius?
- Szakítottam Eternityvel. – Utolsót szippantott a cigarettából, és egy mozdulattal elnyomta.
Bár a gondolatokat is el lehetne így oltani.
- Szakí… Mi? – James hitetlenül ült fel. – Szakítottál?
- Igen, de mért kell ezt ennyiszer elismételni? – Kitörni készült az elfojtott düh.
Menekülj, Ágas!

Ösztönösen csitító hang.
- Azért, mert érthetetlen – felelte James. - Eternity kedves, okos, szép, egyszerűen tökéletes…
- Ha ennyire bejön neked, miért nem jársz vele? – mordult fel Sirius. – Most már szabad… - Idegesítette, hogy barátja megint a lényegre tapintott, hogy a lány dicséretével pont azok a kétségeket visszhangoznak benne, amik szinte az őrületbe kergetik.
- Ugyan, Tapmancs, ez nem ilyen egyszerű – legyintett türelmetlenül James. – Nem vagyok belé szerelmes, csak tetszik, és becsülöm. Amúgy meg… Röhej, hogy éppen téged mondanak egoistának. Komolyan elhiszed, hogy Eternity csak úgy el tud felejteni? Szeret téged.

Egyszerű tényként közölte, minden mellékzönge nélkül, szavaira Sirius mégis legszívesebben felvonyított volna.
- Igen? – Kényszerű ocsúdás. – Sosem mondta.
James nem tudott válaszolni a pofonként csattanó szavakra. Túl sok minden kavargott benne: harag, szánalom, értetlenség, és a vágy, hogy egy jól irányzott ütéssel felébressze Siriust.
- A vak is látta, Tapmancs – szakadt ki belőle hisztérikusan. – A vak is látta…
- Most már úgyis mindegy. – Sirius nem nézett a másikra, arcát rá nem jellemző félelemmel fordította a felhők mögött felsejlő Hold felé. Sok mindentől félt abban a percben: attól, hogy Holdsáp mumusa megvilágítja James arcát; hogy az arc a belül még keserűnek hangzó, kívül mocskos mondatok óta ellenséges állarccá mosódott; de legfőképpen a bizonyosságtól félt. Sejtette, hogy mindenki őt vigasztalja majd, ha kipattan a szakítás híre, egyedül Ágas áll Eternity mellé, hiába legjobb barátok.

- Csak ezért küldted el? – Élesen visszhangzó, hideg kérdés. – Csak mert nem mondta, hogy szeretlek?
Válasz nélkül maradt.
- Nem értelek, Tapmancs, Merlin a tanúm, mennyire nem értelek. – Húzta az időt, a lehető leglassabban kelt fel.
- Én sem értem saját magamat, hidd el. – Alázatos, bocsánatkérő hangsúly.
James megvonaglott tőle. Érezte, hogy most kellene megszorítania Sirius vállát, de az igazságérzete más felé húzta; ott rekedt a két oldal közt, és nem akaródzott választania. Tehetetlenül zsebre vágta a kezét.
- Tudom, most azt gondolod, megvetlek – kezdte vontatottan, fáradtan megdörzsölve homlokát. Kéz vissza a zsebbe. – De a legjobb barátom vagy, és tisztában vagyok vele, hogy szántszándékkal nem okoztál volna fájdalmat annak a lánynak. Én csak… Engem csak nyomaszt, hogy képtelen vagyok megérteni téged. Én…
- Jobb lesz, ha mész. – Sirius szemében hálakönnyek csillogtak. James zavartan elkapta róla a tekintetét. Bólintott.
- Jó éjt, Tapmancs.
- Jó éjt, Ágas.