Egy pillanat alatt lejátszódott egy egész háború a fejemben; mi van, ha Klaudia meghalt? Mi van, ha még él? De miért van ott a Sötét Jegy? Paul ölte meg? Halálfalók vannak ott? Mi lett volna, ha nem hagyom, hogy elmenjen?

- James… nyugalom – zökkentett vissza a valóságba egy hang; Lilyé.

Tenyerembe csúsztatta kezét, és finoman megszorította kezemet.

- Nyugodt vagyok, csak…
- Nem lesz semmi baj – próbálkozott, de hangján érezhető volt a kétely.

Mindannyian tudtuk, mit is jelent az a bizonyos jegy a ház felett, de sietve tettük meg azt a pár lépést, azzal a tudattal, hogy még nincs minden veszve...

- Várjatok! – szólt hirtelen Edgar, mi pedig megtorpantunk. – És ha még halálfalók tanyáznak bent? Meg kell lepnünk őket… Nem rohanhatunk csak úgy be, terv nélkül.
- Edgar, most nincs időnk ilyesmire… - mondtam. – Egy lány élete forog kockán, és…
- Pontosan ezért kellene a terv, Potter – sziszegte sértetten. Oké, ő az idősebb, a tapasztalt, miegyéb, de most már gyerünk be! – Nos, van valakinek ötlete?
- Valaki hátul támadjon, valaki a bejárati ajtón, valaki pedig az ablak mellett álljon – hadarta el Sirius, mire meglepetten néztünk rá.
- Rendben – bólintott Edgar. – Enyém a hátsó járat.
- Kettesével menjünk – szóltam bele a tervbe.
- Igaz. Velem jön Remus, Potter és Lily a bejárati ajtóhoz, Sirius pedig…
- Héhé! Enyém volt az ötlet, akkor miért én menjek az ablakhoz? – hisztizett Sirius. – Én hátul akarok támadni!
- Jó-jó, legyen úgy. Remus?
- Ablak.
- Mindenki halkan beoson. Remus, te fedezel minket – magyarázta Edgar.

Megindultunk. Remus a fal mellett odacsusszant az ablakhoz, és kezével hatot mutatott, azaz hat halálfaló. Király…

Edgar és Sirius eltűnt hátul, Lily és én pedig a bejárati ajtóhoz mentünk.
- Én megyek elől – tisztáztam a helyzetet.
- Miért is?
- Mert én vagyok a férfi – nyújtottam rá a nyelvem, ő meg sértetten húzódott hátra.
- Oké, Mr „Férfi vagyok, előre megyek”, siessen már.
- Alohomora - suttogtam, és az ajtó halkan kitárult.

Beszédfoszlányok ütötték meg a fülünket, előttünk egyelőre senki nem volt, de mintha Edgar és Sirius alakját véltem volna felfedezni. Eközben próbáltunk nagyon csendesen eljutni az ajtóig, ahol a halálfalók voltak, miközben füleltünk a beszélgetésre.

- Rendben, Miss Redford. Utoljára tesszük fel a kérdést… - hallottam meg maga Voldemort hangját, és éreztem, hogy Lily megremegett mögöttem.
- A válaszom pedig továbbra is nem – sziszegte Klaudia, és egy pillanatra megállt a szívverésem. Él…
- Lestrange – intett egyet Voldemort, és ahogy kilestem a nappaliba, megláttam, amint egy sötétbarna hajú férfi feláll, kezében a pálcája, a következő pillanatban pedig elsuttogja a halálos átkot. Klaudia még utoljára a szemembe néz, mélyen, csontig hatoló pillantással, majd holtan esik össze…
- NEM! – üvöltöttem fel, és egy Stuport kiáltottam Lestrange-ra, de sajnos nem talált.

Lily utánam akart kapni, de már késő volt, megláttak, és a bal kezemmel, amit nem láthattak, hátrébb löktem egy kicsit Lilyt. Legalább neki ne essen bántódása.

Voldemort az egyik fotelba süppedt, és láthatóan jól szórakozott; Paul remegve nézett hol Klaudiára, hol rám; egy halálfaló nem messze állt tőlem, és nekidőlt a falnak, a maradék három pedig Voldemort utasítását várta.

Ekkor jelent meg Edgar és Sirius egy másik ajtón, majd minden pillanatok alatt történt; a három halálfalót lefegyverezték, majd elkábították – egyik Remus jóvoltából esett össze -, Voldemort abban a minutumban elhoppanált, mikor meglátta Edgart, a negyedik csuklyás alak felém indult, de küldtem neki egy átkot, ami eltalálta az arcát, és megsebesítette, majd nyomban elhoppanált. És akkor egyenesen nekimentem Paulnak.

- Te… te rohadék… - ugrottam rá, majd ököllel kezdtem ütni. – Megölted…

Ütöttem könyékkel is már, vertem az öklömmel, az orrából patakzott a vér, de én továbbra is fájdalmat akartam okozni, mikor elveszítette eszméletét, és én akkor sem hagytam már abba, csak vártam, hogy történjen valami, hogy megfizessen mindenért, amit ő tett… és ekkor két kar fonódott mindkét karomra, aztán lerántottak Lestrange-ról.

- Potter, elég volt – hallottam Edgar száraz hangját. – Ha megölöd, te húzod a rövidebbet…
- Ez a rohadék megölte Klaudiát!
- Tudom, de legalább elkaptuk… Már ha nem verted holtra – térdelt le Paul mellé, és megvizsgálta.
- Nem érdekel. Azt is megérdemelte volna…

Lily jelent meg mellettem, karomnál fogva elhúzott onnan, miközben Edgar küldött egy patrónust az auroroknak.

- James…
- Megmenthettem volna… Basszus, meghalt… és… és ez az én hibám. Ha nem állok ott, mint egy leszart szobor, akkor nem halt volna meg!
- James… Nyugalom…
- Hát nem érted, Lily? Szinte ÉN öltem meg… Láttam, hogy rám nézett… LÁTTAM!
- Nyughass már! – emelte fel a hangját Lily, és egy kicsit észhez tértem.

Leültem a lépcsőre, majd tenyerembe temettem az arcom. Meghalt… Az én hibám. Én voltam… Én…

- James, állítsd már le magad. Lehet, hogy te elfelejtetted, de a mágikus kapocs bennem még megvan, és elég szar, elhiheted.
- Jól van már! – kiabáltam vissza, és láttam, hogy hátrált egyet, majd abban a pillanatban Remus is belépett.
- A hatból négyet elkaptunk. Szerintem szép…
- És egy nő meghalt, plusz Voldemort és a másik halálfaló elmenekült.
- Sajnálom Klaudiát… - motyogta.
- Én is.
- Hé, skacok – lépett ki Edgar a nappaliból. – Ideje eltűnnötök. Az aurorok hamarosan itt lesznek. Mégis hogy magyaráznánk meg, hogy ifjoncok itt tartják a teadélutánt?
- Igaza van – szólt Sirius bentről.
- Majd azt mondom, hogy itt lakik a közelben a rokonom, és épp vittem neki harapnivalót – emelt fel Edgar egy zacskó narancsot, mi pedig bólintottunk.
- A következő gyűlésen találkozunk…

Klaudia halála furcsa változásokat hozott az életembe; bosszút akartam állni Paulon, de tudtam, hogy ezen nem segíthetek. Majd a Wizengamoton eldöntik a sorsát, én pedig nem tehetek semmit. Az ég világon SEMMIT nem tehetek azért, hogy visszaadjam. De azt tudom, hogy Voldemort és a csatlósai megbánják… Bármi áron.

- James? Kérsz valamit? – lépett be a szobám ajtaján Lily.
- Kösz, nem.

Ez olyan válasz volt, ami általában arra utalt, hogy „húzz a francba, egyedül akarok lenni”. Azonban Lily ezt a két szót sohasem értette, vagy csak nem akarta megérteni. Én pedig az utalásomat nem akartam szó szerint kimondani, mert szándékosan sosem bántanám Lilyt.

- Jól vagy? – kérdezte, és becsukta maga mögött az ajtót, majd leült az ágyam szélére.
- Tökéletesen – válaszoltam, de persze ő is tudta az igazságot.
- Nem jössz egyet sétálni?
- Most nem.
- Oké, akkor elmegyek Daniellel.
- MI? – ültem fel.
- Csak vicceltem, nyugi… Legalább így figyelsz rám.
- Eddig is figyeltem – húztam össze a szemöldökömet.
- Na most már felültél, akkor jöhetsz – fogta meg a karomat, én meg engedelmesen felálltam.

A világért se árultam el neki, de jól esett a séta. Nagyon is. Talán pont ez volt az orvosság arra, hogy végre megszabaduljak az önmarcangoló gondolatoktól. Mert nagyon is szenvedtem még Klaudia miatt. Tudom, hogy az én hibám, mégis… a fejszellőztetés után már nem emésztettem magam az a bizonyos nap miatt. Annyira…

Az Aurorképzőben teltek, s múltak a napok, mi pedig próbáltuk élvezni az egészet. Néhány napig itt is volt gyásznap, temetésre azonban nem jutottunk el, mert Brigthonban volt. Igazából személy szerint én ezt nem bántam, mégis marcangolt a lelkiismeret-furdalás emiatt is.

Klaudia egy különleges lány volt az életemben; oké, pótlónak használtam hatodévben, de mindvégig kötődtem hozzá, még ha nem is voltam belé szerelmes. Ő is tudta, én is tudtam. Nem változtattunk ezen, csak együtt voltunk, élveztük az együtt töltött napokat, amik néha tele voltak veszekedéssel – nem meglepő, ha azt mondom, hogy ez mind Lily miatt volt.

Szóval szép időszak volt, de a mostani, mióta Lilyvel vagyok együtt, az sokkal szebb. Természetesen.

Azonban, ha nem a kapcsolatot nézem, csak simán ezt a sötét időszakot, akkor rájövök, hogy az élet egyáltalán nem kegyes. Nap, mint nap teszik közé a Reggeli Prófétában a halottak listáját, és én majdnem minden nap meglepődök. Több aranyvérű családból haltak meg, és persze a mugliszármazásúakat sem kímélték.

Ez miatt nagyon is féltettem Lilyt, amit ő is észrevett, és mindig mosolyogva legyintett, hogy ő megvédi magát. De mi lesz, ha újra megtámadják a nővérképzőt, és most Lilyt kapják el? Ha… Annyira sok „ha” volt… annyi kétely a világban, és mi próbáltunk biztosra menni…

Talán az egyik legjobb „ha” Sirius volt. Ugyanis a fogadása Shadow professzorral egyre inkább kezdett eldurvulni. Jake járt órákra, próbált felkészülni, mi is segítettünk neki, de Shadow professzor akarattal szemétkedett Jake-kel.

Többször is kihívta előre, hogy mutasson be egy-egy gyakorlatot, és a legtöbbje lehet, hogy sikerült, de mindig akad kivétel. Ennél az eseteknél pedig a prof mindig gúnyosan elmosolyodott, Sirius reakcióiról nem is beszélve…

Borton prof mostanság igencsak szorosra vette a pórázunkat, és egyre többet követelt, de mi egyáltalán nem bántuk, ugyanis mindig érdekes feladatokat kaptunk, és élvezettel gyakoroltuk a különböző átkokat, illetve a növények szedegetése az esőerdőben is kellemes volt…

Egészen addig, míg megint nem láttam meg a Megtévesztés tavát. Teljesen elbizonytalanodtam, de Remus állandóan ott sündörgött mellettem, hogy még véletlen se jusson eszembe odamenni. Márpedig eszembe jutott, nem is egyszer… de ekkora felügyelet mellett esélyem se lett volna.

Azonban egyszer Sirius elvonta Remus figyelmét azzal, hogy belenyúlt valami tövises növénybe, és elkezdett ordítani, Remus pedig ott termett. Én meg kihasználva az alkalmat, elrohantam a tóhoz. Kissé úgy éreztem, hogy olyan, mint a tudatmódosító szerek, és én teljes mértékben rá vagyok kattanva. Egyszerűen nem tudok leállni vele. Pedig egyáltalán nem tett jót… pszichikailag.

De ahogy a tó széléhez értem, és amint belelestem, nem Lilyt pillantottam meg. Még csak Daniel se szerepelt benne, hanem maga Klaudia lebegett a tó közepén. Hátából szárnyak nőttek, és boldogan, mosolyogva integetett, puszikat dobált, mellette pedig… ott állt Kate White. Ugyanúgy, mint Klaunak, szárnyai voltak, és ő is boldog volt – mint mindig.

És akkor, abban a pillanatban sikerült megbékélnem azzal a tudattal, hogy Klaudia elment, és most már egy sokkal jobb és békésebb helyen van…