|
25. fejezet ~ Jóban, s rosszban
Hú, itt a következő fejezet, kissé megkésve, de hát a fő az, hogy Lily és James halálának napján meglett [okt.31]. Amúgy a cím sok dologra utal. Azt hiszem, kétszer is szerepel a szövegben, de ha a cselekményt nézzük, akkor háromszor XD
Ajánlott szám: Children of dist Emlékezz rám
Az élet továbbra sem bánt kesztyűs kézzel se velünk, se a többi embertársunkkal. A Reggeli Próféta egyre több eltűnt és halott személy nevét tette közzé az újságba, és mi hol elborzadtunk az ismerős nevek hallatán, hol némán szidtuk a halálfalókat, és esküdöztünk, hogy egyszer megkapják a magukét… Csak sajnos ez még nagyon is váratott magára.
Lilyvel beszéltem telefonon, ugyanis ezen a hétvégén nem tudtunk elmenni az otthonunkba, mert neki egy fontos előadáson kellett ott lennie. Vasárnap pedig hülyeség lett volna ezért felülni a vonatra, így úgy döntöttünk, hogy majd jövő héten…!
- James… - lépett be az ajtón Sirius, miközben sikeresen visszazöttyentem a saját gondolataimból a jelenbe. Hangja furán csendült, tudtam már, hogy valami baj van. – Eljönnél velem a temetőbe…? Kate-hez?
- P… persze – nyögtem ki. Váratlanul jött, és egy pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy helyesen cselekedtem-e.
Sirius bólintott és kiment. Nem tudtam, mi ütött belé, de egyre biztosabbá vált az, hogy vele mennem kell. Felkeltem az ágyról, felvettem egy fekete nadrágot, majd az előszobába lépve a kabátomat is magamra húztam. Néhány percen belül Sirius is hasonló öltözékben lépett ki, szemében hála mutatkozott, és ezután elhoppanáltunk a temetőbe.
Sirius egy csokor rózsát tartott a kezében, amit észre sem vettem, hogy magával hozott. Vett egy mély levegőt, aztán megindult a sírok között, én pedig némán mentem utána. Nem akartam megzavarni; úgy gondoltam, hogy most csak kísérő szerepét játszom, jobban mondva, én tartom benne a lelket. Amit egyáltalán nem bántam. Ugyanis ezért vannak a barátok. Jóban, s rosszban.
Megálltunk a kis kőoszlop előtt, miközben a szél óvatosan felébredt, és körbejárta a temetőt, majd csalóka játékot folytatva maradt köztünk.
Emlékezz rám, mikor fúj a szél
Emlékezz, mikor minden véget ér
Nézz rám, fogd meg a kezem
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem.
Emlékezz, mennyire szerettél
Mennyire fájt, mikor elmentél.
Nézz rám, fogd meg a kezem
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem.*
A sors nem adja meg könnyen magát. Mindenkivel játszik, és mi belemegyünk a játékba, egészen addig, amíg meg nem égetjük magunkat. Sirius talán soha nem felejti el ezt a lányt, ahogyan mi sem; a szülei, Lily, Alice, Remus, Frank és én sem.
Az életünk része volt. Mindig az lesz…
Ahogy a tekintetem a kőoszlopba vésett szövegre siklott, megjelent a szemem előtt Kate és szomorú mosollyal vettem tudomásul, hogy még ma is úgy él az emlékeimbe, hogy a lány, aki mindig mosolyog.
„Születtem hatvan, éltem halálomig
De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.”*
Talán épp ez miatt emlékszünk rá ennyire; mert megtanított minket álmodni. Megtanította, hogy a valóságból elmenekülve kell átvészelnünk a sors idióta játékait…
*
A legutóbbi esemény óta a Főnix Rendje egy kicsit meghunyászkodott, és egy kicsit próbáltunk elméletben utolérni a halálfalókat.
Pault elítélte a Wizengamot, és persze a másik három halálfaló is dementorcsók-sorsra jutott. Azonban még így is rengeteg csatlósa volt Voldemortnak, ugyanis az ereje egyre jobban nőtt, és akik eddig kitartóan küzdöttek elvei ellen, most félelemből pártoltak hozzá. Féltették családjukat, szeretteiket, jövendőbeli nemzedékük sarjait, és nem tehettek mást. Valakik nem voltak olyan bátrak, mint Klaudia Redford.
A Főnix Rendje tagjai természetesen mind megtették volna ugyanezt, amit Klaudia, de egyelőre nekünk nem kellett ilyen lépést tennünk. Még nem. De a pletykák terjedtek, és hallottam egyik gyűlésen, hogy Dumbledore figyelmezteti Lilyt.
Nem tulajdonítottam nagyobb jelenséget neki, ugyanis azt hittem, hogy azért figyelmeztette, mert már egyszer megtámadták a nővérképzőt – bár ennek megismétlődésére elég kis esély volt. Mekkora idiótának jutna eszébe újra megtámadni egy olyan épületet, amit most már aurorok őriznek?
*
A mai napon telihold volt. Siriusszal előre elterveztük, mit és hogyan fogunk tenni, és az egyre romosabb ház újjáépítésén is elmélkedtünk. Ám az utóbbira se pénzünk, se igényünk nem volt, ugyanis amint befejezzük az aurorképzőt, már nem lesz szükség a házra. Vajon akkor hogy fogunk boldogulni? Ez is a jövő zenéje…
Mikor a nap kezdett lemenni, már akkor szép lassan elindultunk Jake házához. Sokáig filóztunk azon, miért nem lakik ott Jake, és a hét öt napján miért van nálunk, de Remus azzal magyarázta ezt, hogy Jake-nek szüksége van társaságra.
Miután odaértünk, Remus újból elmondta a szokásos felesleges dumáját. A feleslegesen volt a hangsúly, mivel mi egyáltalán nem hallgattunk arra, hogy ő nem akar minket veszélybe sodorni és még mindig fenn áll a lehetőség arra, hogy elkapjuk a kórt.
- Holdsáp, az istenért, már vagy ezerszer elmondtad ezt a szöveget. Hatvan éves tataként is hallgathatjuk majd ezt az ócska nyálas szöveget? – fakadt ki Sirius, én pedig bólogattam.
- De akkor is veszélyes!
- Ágas, ez a veszélyes már új verzió? – nézett rám tetetett döbbenettel Sirius.
- Nem, pajtás. Ugyanaz a régi nóta. Tudod, hetedévben is ezzel próbált elijeszteni minket…
- Pedig még Féregfark se tojt be… - vigyorodott el.
Féregfark? A patkányarcú kis kövér fiú, akit mindenki csak a negyedik Tekergőként tartott számon? Hol van? Mit csinál? Mi van vele? Vajon ha ő is bekerült volna az aurorképzőbe, most velünk lenne? Biztosan.
Miközben én Féregfarkon gondolkoztam, Sirius és Remus majdnem egymásnak esett, amiért Sirius cukkolta a szokásos beszéd miatt.
- Figyelj, Sirius. Nem érdekel, hányszor hallottad már. VESZÉLYES vagyok. Bármikor bajotok eshet. Bármikor elkaphatjátok ezt a rohadt kórt. Leszarom, hogy ti hőst akartok játszani. EL KELL MENNETEK.
- Trálálálá – énekelt Sirius, miközben rám kacsintott. – Te is hallod ezt a gyönyörű… farkaséneket?
- Sajnos – vigyorodtam el, mire Remus nekem vágott egy fadarabot. – Hé! Na ettől lehet bajom! – mutattam a mellettem elsuhanó tárgyra, Remus pedig csak idegesen toporzékolt.
- Ágas, láttad már Remust hisztizni?
- Igen. Most.
- Kikészülök tőletek. Elegem van. Utállak benneteket.
- Mi is imádunk, Remus-mamusz – gúnyolódott Sirius.
- Argh!
- Remus… mi jót akarunk. Mindig melletted állunk, és nem csak jóban. Ott voltunk, amikor kineveztek prefektusnak, mikor az évfolyam tanulója lettél, mikor átváltoztatástanból különdiplomát kaptál, de még akkor is, mikor a szüleid meghaltak, vagy Nic elhagyott. Most meg azért leszünk itt, mert átváltozol, és a barátaid vagyunk – mondtam, miközben Remus hálásan megölelt, Sirius pedig kitörölt egy nemlétező könnycseppet a szeméből.
- Ez annyira szép volt… - színészkedett Sirius.
- Fogd be – rivalltunk rá egyszerre és egy lemondó sóhajjal jelezte, hogy érti a célzást.
Néhány órával később Remus már annyira fáradt volt, hogy le kellett ülnie. A fal felé fordult és nem tudtuk, milyen okból, de elkezdte püfölte azt. A deszkák beleremegtek az ütésekbe. A telihold fénye pillanatokra bevilágított a szobába, Remus hátán pedig szakadozni kezdett az ing. Siriusszal egyszerre indultunk volna meg, de előbb mi is felvettük az alakunkat. Biztos, ami biztos.
Remus dühös volt valamiért nagyon. Nem tudtuk, mi játszódott le a fejében emberalakjában, és azt még annyira se, hogy így farkasként mi. Néhány óra alatt majd’ szétverte az egész házat, és mi még csodálkoztunk, hogy még nem dőlt össze.
Ahogy újra nekiment a falnak, egy deszka rezdült meg felettem. Felnéztem, és mire eljutott a tudatomig, hogy mozdulni kéne, már késő volt. Telibe talált. A fájdalom kígyóként siklott végig testemben és kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Utolsó ereimmel felvettem emberalakomat, és egy kanapé mögé estem.
Egy elmosódó fekete folt volt az utolsó emlékképem.
*
Pislogni kezdtem, és valami vakító fehérség vett körül. Tovább pislogtam, hogy ne csak homályosan lássak, mikor tisztult a kép és maga Lily Evans ült az ágyam szélén.
- Álmodom? Vagy képzelődöm? Úristen… Sirius mit etetett meg velem?
- Nagyon súlyos a fejsérülése? – fordult az ápolónőhöz, aki megtapogatta a homlokom.
- Nem hiszem – felelte. – Délután már haza mehet. – Belevilágított a szemembe, és aztán már teljesen képbe voltam.
- Hol vagyok?
- És valamilyen gyógyszert kell szednie? – folytatta tovább Lily, mit sem törődve velem.
- Maximum, ha erősebb fejfájás jelentkezne.
- És… - kezdte volna Lily, de hát kissé hangosabban fellázadtam.
- Hahó! Itt vagyok én is!
- Tudom. Pontosan ezért vagyok én is itt. Mit műveltetek? Sirius azt mondta, hogy rád esett egy deszka, és azonnal elájultál. Miután Remus…
- Csss – tapasztottam a tenyerem a szájára, mielőtt még az eljárt volna az ápolónő előtt. – Nem fontos. Hol vagyok? Hány óra? És mióta vagy itt? És hol vannak Siriusék?
- A Szent Mungóban vagy. Lassan dél lesz, és már hajnalok hajnalán behoztak. Az első vonattal jöttem, amint megkaptam a levelet. Sirius pedig hazaugrott ránézni Remusra, kicsit lenyugtatja, aztán meg gondolom, továbbfűzi ezt az ápolónőt – bökött a háta mögé.
- Nem lep meg. És miért jöttél? Hiszen előadásod volt!
- Igen, de… mondom, hogy elértem az első vonatot. A többi nem fontos. Inkább az a fontos, hogy te most jobban legyél és nem történt semmi súlyosabb – hajolt hozzám, és már megcsókolt volna, mikor Sirius tört ránk, és persze most is a legjobbkor érkezett.
- Júúúj, tudjátok kivel találkoztam? – kezdte, majd rögtön egy vigyor terült el az arcán. – Megzavartam volna valamit? – tetette az ártatlant.
- Biztos tudni akarod? – kérdezte pimaszul Lily, én meg felnevettem.
- Nem, Tapmancs, épp rám akarta vetni magát, és hát ezt sikeresen megakadályoztad.
- Akkor forduljak vissza?
- Ne, inkább áruld el, hogy kivel is találkoztál, mert megöl minket a kíváncsiság! – ironizált Lily.
- Kapaszkodjatok meg. Egymásba. Vagy… akárhova. Nekem tök mindegy, csak ne Ágas barátocskáját fogd, mert akkor megint csak nem bírom nektek megmondani, hogy…
- Sirius, mondd már!
- Épp azt akartam, csak állandóan közbeszólsz, Evans, és…
- Lilynek hívják! – javítottam ki.
- Meg te is, Ágas. Áhh, elegem van… - adta fel Sirius, én meg a homlokomra csaptam.
- Kibököd végre?
- Igen. A drága és egyetlen Linda Foxszal!
*Children of dist Emlékezz rám számából származik ez a részlet. (http://www.dalszoveg.hu/d1305455/children_of_distance/emlekezz_ram-dalszoveg.html)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
