Lily automatikusan az oldalához kapott, ahol egykor egy seb virított, amit Linda Fox okozott. A heg a mai napig látszott, de Lilyt ez nem érdekelte; sokkal inkább megviselte lélekben. Látszott rajta, még ha túlesett is rajta már egyszer, hogy az emlékek visszajöttek, és már nem tehetett ellene.

- Mi van, rosszat mondtam? – kérdezte Sirius ártatlanul. Talán neki le se esett, hogy mekkora fájdalom Lilynek ez a név.
- N… nem – válaszolta Lily, aztán lehuppant az ágyam szélére, én pedig odacsúsztam mellé, és átkaroltam.
- Na jól van, megkeresem én Miss Bombanőt – legyintett egyet Sirius, aztán felszívódott.
- Jól vagy? – kérdeztem Lilyt, aki csak bólintott egyet. – Ne zaklasd fel magad… jó?
- Nem zaklatom. Egyszerűen csak… hirtelen jött. Tudom, hogy vége van annak a szörnyűségnek, de… nem jó erre emlékezni.
- Tudom, és pontosan ezért mondom, hogy ne zaklasd fel magad. Minden oké. Itt van a Mungóban, a zárt osztályon, ennyi. Ő éli az ő életét, mi meg a miénket. Világos? – Bólintott. – Nekem se esik jól, de legalább tudjuk, hogy többet nem árthat nekünk, mert itt van bent, biztonságos helyen.
- Igazad van – mosolyodott el. – Örülök, hogy nem lett semmi bajod… - ölelt meg, én meg ösztönösen végigsimítottam hátán.
- Szeretlek.
- Én is.

Pár órán belül elhagyhattam végre a kórházat, és Lily végig ott maradt mellettem. Egyetlen egyszer sem panaszkodott, még este sem, amikor kikísértem a King’s Crossra, és búcsúcsókot adtam neki, miközben suttogtam egy szeretleket.

- Én is, James. És… vigyázz magadra, jó? – ölelt meg. Tudtam, nagyon is tudtam, hogy most Lindán rágja magát, de én teljes biztonságban éreztem magam. Ahogy már mondtam, Linda a mungóban van, éli a saját életét, én meg az enyémet, és nem fogok idegeskedni épp miatta.
- Nem kell aggódnod. Inkább te vigyázz magadra!

Még egyszer megcsókoltam, aztán kibontakozott az ölelésből, vetett egy szomorú pillantást rám, majd megindult a vonat felé, én pedig a kijáratot céloztam meg.

Úgy döntöttem, hogy gyalog teszem meg az utam hazafelé, csak hogy kicsit kiürítsem a fejem, és akkor még nem is sejtettem, hogy abban a pillanatban is szemmel tartott néhány beépített halálfaló…

Jake mostanság egyre többet sündörgött körülöttünk, és soha nem maradhattunk hatszemközt Remusszal meg Siriusszal. Valahogy mindig volt valami oka arra, hogy velünk legyen. Eleinte ezt nem furcsálltam, de mikor már a negyedik nap végén is azt mondta, hogy ma is a kanapénkon alszik, akkor egy kicsit kiakadtam.

- Mégis minek hagyta rád a tatád azt a házat, hogy ha nem is használod? – kérdeztem tőle, mire megvonta a vállát, és indulta volna tovább, de elkaptam a karját.

Sirius és Remus az asztaltól figyelték az eseményeket, és mikor Jake megfordult, szemei villámokat szórtak, akkor egyszerre álltak fel.

- Nos?
- Az a ház egy romhalmaz. Az emeleti szobákban több deszkadarab van már a földön, mint a helyén. – A fiúkkal váltottunk egy futópillantást, mikor Jake keresztbe fonta a karjait, és ironikusan folytatta: – De ha már a kérdezgetésnél tartunk… akkor mit műveltek a házamban? – vette át a kérdező szerepét Jake, nekem meg padlón koppant az állam.
- Nem hinném, hogy sok közöd van hozzá – feleltem kissé gúnyosan.
- Igenis van! Az ÉN házam. És… - felelte elgondolkodva -, ha így nézzük, akkor én bármikor eltűnhetek – nézett jelentőségteljesen Siriusra.
- Na idefigyelj, te kis… - dühödött be Sirius, és egyenesen neki ment Jake-nek, akit egyúttal felnyomott a falra is.
- Sirius, tedd le. Joga van tudni – vette át a szót Remus egy lemondó sóhajjal. – Az az igazság, Jake… hogy mi ott szoktunk gyakorolni. – Kigúvadt szemekkel néztünk Remusra. – Nem valami könnyűek ezek az átkok meg védőpajzsok… Talán neked is velünk kellene tartanod néhanapján. Biztosan nem ártana meg.
- Kihagyom – vonta meg egykedvűen a vállát Jake. Látszólag elhitte, amit Remus behazudott, de volt a szemében valami, ami nyugtalanító volt. – Biztos erről van szó? – Ezt a kérdést Siriushoz és hozzám intézte.
- Természetesen – feleltük kísértetiesen egyszerre, amit még Lily is elhitt volna. Ami nagy szó!

Ezután nem esett több szó arról, hogy a kiruccanásaink alkalmával mit csinálunk, inkább mindenki ment a maga dolgára.

Vasárnap reggel, két héttel Lilyvel való találkozásom után, épp a Reggeli Prófétát olvastam, mikor megcsörrent a telefon. A többiek a szobájukban tartózkodtak, én pedig nem igazán óhajtottam felkelni a kényelmes fotelból, egyik kezemben a gőzölgő kávé, a másikban az újság.

- Vegyétek már fel – ordítottam ki a konyhából, de válasz nem érkezett. – Hé! – Semmi. - Hahó!

Mérgesen csaptam le az újságot, és az orrom alá morogtam, hogy miért mindig nekem kell mindent megcsinálnom?

- Halló – szóltam bele a telefonba.
- Á, Jamie! Hála istennek, azt hittem, már nem vagy otthon – hadarta el Lily, és egyből tudtam, hogy van valami, ugyanis a hangja elég furcsa volt.
- Igen? Miért nem kellene itthon lennem? – vontam fel a szemöldököm, amit természetesen ő nem láthatott.
- Mit szólnál, ha tizenöt perc múlva találkoznánk a parkban?
- Oké, de…
- Jó. Szeretlek. - És egyéb megjegyzés nélkül letette, én meg csak álltam ott az előszoba közepén, a kagylóval a kezemben, miközben azon gondolkoztam, hogy ez most átverés?

Na már most…:
- Lily közbevágott, és nem kért bocsánatot
- hadart
- valamit mutatni akar
- az előzőből következtethetjük, hogy titkol valamit
- amiből következtethetjük, hogy az valami fontos
- szövegelés helyett pedig most HOPPANÁLÁS!

Lilyt a park egyik félreeső padján találtam meg, de nem egyedül volt. Két személy is vele volt; az egyik egy ápolónő kinézetű valaki, a másik pedig egy félhosszú, szőke hajú nő volt. Ismerős volt messziről, és ahogy egyre csak közeledtem, kezdtem teljesen felismerni. A gondolataim össze-vissza cikáztak, és legszívesebben felkiáltottam volna, hogy „na ne” és elrohantam volna, de Lily miatt nem tettem. Idehívott, biztosan volt rá oka is.

- Linda? Linda Fox? – kérdeztem nagy szemeket meresztve, mire az említett lassan felnézett rám.
- Elnézést kérek. Egy pillanat és jövünk – ragadott karon Lily és hallótávolságon kívülre húzott.
- Neked elment a józan eszed, Lily? Egyáltalán te vagy, Lily, vagy megint Százfűlé-főzetet…?
- Maradj már csendben. Jóhogy én vagyok! Honnan tudná Linda a számotokat, főleg, ha a zárt osztályon kezelik?
- Nem tudom, de… Várjunk csak. Akkor mit keres itt kint?
- Linda a szüleit látogatta meg, és az ápolóval kijöttek sétálni… Lényegtelen. James, ma reggel kaptam egy levelet tőlük, hogy szeretnének találkozni velem, mert Linda… szóval… Halálos beteg.
- Csapda – vágtam rá határozottan, de egyből láttam rajta, hogy viszket a tenyere.
- Ne szólj közbe, főleg ne hülyeségekkel! Láttam a diagnózist múltkor, de nem figyeltem a nevet, ma pedig elkértem a nővértől újra. Egyik szaktanárom és – egy pillanatra megállt -, Daniel írta alá…
- Miért nem lep meg Daniel neve? – ironizáltam.
- Mondtam már, hogy ne szólj közbe – csattant fel egy picit Lily. – Lindának hetei vannak csak hátra, hát nem érted?
- Biztos, hogy nem csapda?
- Igen, James. Ez száz százalék. De majd, ha a koporsóban látod, úgyis elhiszed – tajtékozott a méregtől.
- Nem is tudtam, hogy ilyen morbid humorod van, édesem – vigyorodtam el.
- James, az ég szerelmére! Most visszamegyünk, meghallgatod te is Lindát, és elfogadod egy haldokló lány kérését…
- Ugye nem hagytad jóvá, hogy lefeküdjünk? - estem kétségbe. - Ugye nem?
- James!
- Ez halálosan komoly! Mi van, ha megerőszakol vagy…
- JAMES, elég volt! Linda pár napon belül elkezd gyengülni, nem tud majd beszélni, se enni, se járni, nem hogy megerőszakoljon! Nem fog fájdalmakat átélni egyáltalán. Az utolsó napjaiban olyan lesz, mintha kómában lenne, de csak nem bírja majd nyitva tartani a szemét a gyengeségtől. Az egyetlen életre utaló jel a remegése lesz, ami egyszer csak eláll, és… Ő is meghal.

Tudtam, hogy Kate-re gondolt, amikor az „is”-t hozzátette, és azt is, hogy át kellene éreznem Linda helyzetét. De annyira rosszat tett ellenünk… Aztán felrémlett Klaudia utolsó pillantása, az a csontig hatoló tekintet, amikor ő is bocsánatért esedezett.
És én akkor megbocsátottam. Mi a különbség?
Az, hogy Klaudia nem szúrta hasba Lilyt, nem folyamodott drasztikus módszerekhez.

- James, felejtsd el a múltat. Meg tudsz bocsátani neki. Ugye?

Magamhoz öleltem, és halkan a fülébe súgtam, hogy talán.

- Talán?! James, ez most komoly! Itt nem talánokra van szükségünk, hanem egy igenre.
- Oké, akkor igen – forgattam meg a szemeimet. – De te hogy voltál képes megbocsátani?
- Az elmúlt hónapokra kellett csak visszagondolnom. Annyi szörnyűségen mentünk keresztül, és ez még csak a kezdet. Óriási háború lesz még itt, a halálfalók biztosan nem állnak meg, ha csak a vezér meg nem hal. Az pedig lehetetlen. A legjobb példa a szörnyűségekre pedig elsősorban Kate. Meg azért Klaudiát se kellene kihagyni…
- E három személy közt nagy különbség van. Kate elvesztése olyan nagy tragédia volt, ami nem hasonlítható össze Lindával.
- De nem lenne lelkiismeret furdalásod? Nem gondolnál arra, hogy lett volna esélyed megbocsátani?
- Biztos lenne, de azért vagyok itt, hogy ez ne következzen be, nemde? – mosolyogtam rá, mire hirtelen megölelt.
- Köszönöm.
- Szerintem most nekem kellett volna téged győzködnöm, de ebből is látszik, hogy te egy angyal vagy – adtam egy puszit a feje búbjára.

Visszamentünk Lindához és az ápolónőhöz; az előbbi lehajtott fejjel ült a tolószékben, az utóbbi pedig hol Lindára pillantott, hol a park többi részét tanulmányozta. Mikor odaértünk, Linda felpillantott, és szemeiben egyáltalán nem láttam olyan fájdalmakat, vagy féltékenységet, mint hetedévben.

- Hello. Bocsi az előbbiért – mondtam, mire reménykedve felnézett rám. – Hogy vagy?
- Egész jól – válaszolta. Néhány betű kissé szaggatott volt, és látszott rajta, hogy már ezért is erőlködnie kellett. – És te?
- Éldegélek. Csak úgy repül az idő a Roxfort után. Holnap már vén tata leszek tíz unokával… - viccelődtem, és szerencsére a hatás is megvolt, ugyanis ő is elmosolyodott, akárcsak Lily és az ápolónő.
- Úgy gondolom, hogy Miss Foxnak igen megerőltető volt már ez a séta is, úgyhogy ideje lesz távoznunk – szólt közbe az ápolónő.
- Rendben. Linda… csak hogy tudd – kezdtem, és egy pillanatra elakadtam. Mit mondhatnék egy haldokló lánynak? – Nem haragszom rád, és nagyon remélem, hogy meggyógyulsz. Légy erős, jó?
- Jó. Ti pedig legyetek boldogok.

Fölé hajoltam, és adtam egy puszit az arcára, majd Lily is követte a példámat, az ápolónő pedig elindult a kerekes székkel, miközben Linda még mosolyogva intett egyet.

- Ugye, hogy könnyebb már? – bújt hozzám Lily, és én elgondolkodva bólintottam.

Lily azt mondta, hogy még beugrik valahova, és majd csak később száll fel a vonatra, ezért nem kísértem el, inkább egyedül indultam meg a szokásos úton. Miközben hazafelé ballagtam, elkapott az az érzés, hogy követnek, de gyorsan elhessegettem a gondolatot, és ehelyett gyorsan hoppanáltam pontosan az ajtó elé.

- Stupor! – kiáltotta valaki, a következő pillanatban pedig elborított a sötétség, és ekkor még nem is sejthettem, hogy hol fogok ébredni…!