|
27. fejezet ~ Félelem csillan a szememben
Közeleg a RÁ vége, és újabban felvetődött az ötlet a trilógiával kapcsolatban ~ alias, JPM3. Mit szóltok? :)
Ezzel a fejezettel szeretnék boldog születésnapot kívánni előre Meának és Sophie-nak :)
- Stupor! – kiáltotta valaki, a következő pillanatban pedig elborított a sötétség, és ekkor még nem is sejthettem, hogy hol fogok ébredni…!
A teljes sötétségből kábán próbáltam ébredezni, főként akkor, mikor az oldalamba éles fájdalom hasított. Többet is pislogtam, hogy egyre tisztábban lássak, de eleinte csak foltokban láttam, majd a következő pillanatban Sirius fejét pillantottam, szájából vér folyt ki.
- Úristen! Sirius… - suttogtam, de nem bírtam odamenni, és felemelni, mert a kezeim össze voltak kötözve.
Egy alak állt maximum egy méterrel mellettem, és ahogy felnéztem rá, beláttam a csuklyájába, az arcán pedig egy seb virított. De hiszen ez volt az a halálfaló, akit megsebesítettem Brightonba!
Próbáltam felismerni, de csak egy kis borostát láttam az állán, illetve annyiban voltam biztos, hogy fekete haja van. Többet nem engedett látni, mert a következő minutumban újra belerúgott az oldalamba, de összeszorított szájjal tűrtem a fájdalmat.
- James… - sírt fel egy hang az egyik sarokból, és rögtön tudtam, hogy Lily itt van…
Itt van… istenem, miért? Csak őt hagynád ki ebből az egészből… Lehet, hogy… hogy Dumbledore nem csak kedvességből mondta Lilynek, hogy vigyázzon?
A francba, Dumbledore! Ha tudta… ha tudta, akkor miért nem mondta, hogy egy kicsit se hagyjam magára Lilyt?
Vén bolond…
- Hagyja már abba! – hallottam Lily hangját újra, de az a halálfaló, aki mellettem állt, nem szólt semmit.
- Mit művelt Siriusszal? – szegeztem neki a kérdést, azonban most se válaszolt, viszont Lily hangja felől felnevetett egy nő, és kilépett a félhomályból. Bellatrix…
- Az unokaöcsém csak azt kapta, amit megérdemelt – mosolygott elégedetten, és az egyik kezével maga után húzta Lilyt, aztán kíméletlenül a földre lökte.
Lily egy pillanatig végigmért, aztán odakúszott Sirius mellé, és valamilyen ideget, vagy nem tudom, mit megnyomott Sirius nyakán, a homlokán, és Sirius pislogni kezdett, miközben vért öklendezett fel.
- Büdös… kurva – sziszegte Bellatrix felé, aki újra felnevetett.
- Kérsz még, kuzin? Hát nem volt elég?
A mellettem álló halálfaló intett Bellának, aki megvonta a vállát, és a helyiség túlsó felébe nézett, ahonnan több halálfaló lépett elő, többek közt Lucius Malfoy, Rodolphus Lestrange, de Voldemortot nem láttam. Egyelőre.
Ekkor pillantottam meg Remust, aki mögöttem feküdt, de eszméleténél volt. Semmi külső sérülést nem láttam rajta, de a szemében tükröződő fény mindent elárult. Félt. Nem a halálfalóktól, nem is magát… minket féltett. Túlságosan ismerem már ezt a nézést…
A sebhelyes halálfaló lassan lecsúsztatta a csuklyáját, és Lily azon nyomban felpattant, majd nekirohant volna, ha Bellatrix el nem kapja. Én is hasonlót akartam tenni, de egyre jobban fájt a bordám, a kezeim meg továbbra is be voltak kötözve, így tehetetlenül néztem az előttem álló férfira.
- Te szemét… hogy… hogy voltál képes erre? – kérdezte Lily, és az arcán látszott, hogy szó szerint undorodik Danieltől.
Ugyanis a sebhelyes halálfaló nem más volt, mint Daniel White, a nagyszerű „orvos”, aki ott volt Klaudia halála napján… Tudtam, hogy ismerős… ő volt az, aki elmenekült…*
- Hello, Potter. Mi újság? – kérdezte mit sem törődve Lilyvel, és eközben éreztem, hogy meglazul a kötél a kezemen. – Mit szólnál egy párbajhoz?
- Kérem a pálcámat akkor.
- Milyen pálcádat? – nézett rám vigyorogva. – Kisfiúknak nem jár pálca, Jamie… Hát nem mondta anyuci? – gúnyolódott, én pedig legszívesebben ököllel mentem volna neki. De nem tehettem. Túl sokan voltak, és nem akartam még inkább kockáztatni Lily, Remus és Sirius életét. Annyit nem ért volna…
Lassan kihúztam a kezem a kötél alól, és próbáltam úgy tenni, mintha hidegen hagyna az, hogy Daniel halálfaló…
Hogy el akarta venni tőlem Lilyt…
Hogy talán ott volt a saját testvére halálának napján is Glasgowban…
- No és, mióta tanulod a mesterséget, White? – próbáltam csevegni, és valami biztonságos hely után kutattam, de a teremben két széken kívül nem volt más. Talán csak a plafonról lelógó lámpát lehetne másnak nevezni…
- Hmm… talán tavaly nyár óta, de nem hinném, hogy számít valamit – felelte. – Vagy igen?
- Rohadék… - suttogta Sirius. – Ott voltál Kate halálán? Közöd volt hozzá?
- Számítana, ha igen? – mosolyodott el elégedetten. Ez a fajta Daniel számomra nem volt újdonság. Lilynek annál inkább.
Lily újra sírni kezdett, Bellatrix pedig leültette a földre, majd a többi halálfalóhoz sétált, és elvette az egyiktől a pálcáját, aztán felém hajította.
- Az enyém kell – válaszoltam kimérten, mire Daniel ismeretlen átkot suttogott, a lábaim pedig engedelmeskedve kinyújtóztak, és felálltam.
- Ne nyafogj, Potter. Most nincsenek kéréseid, nincsenek itt a szüleid, vagy akár Dumbledore, akik mögé elbújhatsz. Csak te és én…
- Meg egy tucat halálfaló?
- Ne sírdogálj már…
- Actonus**! – kiáltottam, Daniel viszont előbb a döbbenettől esett hanyatt, aztán meg a szájából öklendező akármitől lepődött meg.
Persze nem tartott sokáig, egy pálcamozdulattal elintézte az egészet – nem hiába orvos, nemde?
Különböző átkokat küldözgetett felém, amiket eleinte viszonoztam, de kezdtem fáradni, ráadásul a bordám is szúrt, és az egyik átok végül eltalált. A földre estem, éreztem, hogy a lábamból kiáll egy csont, és baromira hasogatott, de nem akartam vele törődni.
Daniel közel állt már, mikor rám szegezte a pálcáját, szemében furcsa tűz izzott. Lilyre néztem, valahogy éreztem már a véget; a combomat mardosó fájdalom nem jutott el a tudatomig, a szívem viszont majd kiugrott, ahogy Lily könnyáztatta arcát figyeltem. Sirius erőlködött, de már régen ráküldtek egy sóbálvány-átkot, Remus pedig ült, bekötözött kézzel, és szemében könny csillogott. Talán most neki lesz igaza, talán nem féltett hiába…
Lilyt figyeltem végig, nem mozdult, csak ott térdelt Bellatrix mellett, és patakoztak a könnyek az arcáról, mikor Daniel hirtelen leengedte a pálcáját. Furcsa mosollyal az arcán Lilyhez lépett, és felrántotta a földről, aztán kihúzta a teremből, mit sem törődve Lily sikoltásaival…
*
Félóra telt el, én csak dermedten bámultam a semmibe; nem tudtam eldönteni, hogy örüljek, hogy még élek, vagy kapjak dührohamot, amiért Lilyt elvitte a seggfej. Utáltam magamat azért, amiért nem tettem semmit ellene, de egyszerűen képtelen voltam már megmozdulni. Kezdtem szédelegni a vérveszteségtől, mikor egy kart éreztem a vállamon, majd Remust pillantottam meg, ahogy varázsigéket mormol a pálcáját a lábamnak szegezve.
- Honnan… - kezdtem már a jogos kérdést, de közbevágott.
- Halkabban. Két halálfaló az ajtó előtt áll. Amúgy a fal tövében volt a pálca, és fogalmam sincs, hogy kié, de nagyon okosok lehettek azok, akik itt hagyták…
- Lehet, hogy előző foglyok – válaszoltam. Klaudia merengett fel előttem, mint az előző túsz, aztán Kate arca, és végül Lilyé, amint… amint… - Hova vitték Lilyt? – tereltem el a saját gondolataimat.
- Nem tudom. De most sietnünk kell.
És ekkor az ajtó felől két durranást hallottunk, a következő pillanatban pedig már Frank szélesen vigyorgó arcát láthattuk magunk előtt.
- Megjött a megmentő csapat! – kiáltott fel diadalittasan, mire Alice csúnyán nézett rá, és hozzánk sietett.
- Na végre, srácok, aszittem, itt döglünk meg – jajdult fel Sirius, amikor Alice az arcát tanulmányozta.
- Úristen… - nyögött fel, mikor észrevette a körülöttem lévő vérfoltot.
- Semmiség – legyintettem. – Holdsáp már elintézte. De hagyjuk. Hogy találtatok ránk?
- Neked semmit nem mond a Főnix Rendje? – kacsintott Frank, de azért már annyira nem örült, mint mikor ránk nyitott. – Hol van Lily? – nézett körbe kissé ijedten, és a vértócsán állapodott meg a tekintete, bár nem tette szóvá.
- Nem tudjuk. Daniel elvitte őt.
- Daniel? – csuklott el Alice hangja. – Az… az a Daniel?
- Igen – vette át a szót Sirius. – De most mennünk kell. Később elmeséltek mindent. És mi is.
Felpattant, aztán Alice-szal felsegítettek. Egy századmásodperc erejéig fájdalom nyílalt a combomba, de ez el is múlt, amint járni kezdtem. Nem tudom, Holdsáp hol tanult ilyesmiket, de most inkább örülök, hogy egyáltalán anno megtanulta.
Kisiettünk a teremből, és szétváltunk; Sirius, Remus és én, Alice és Frank pedig mentek értesíteni a Rendet, hogy megvagyunk, aztán úgy beszéltük meg, hogy a folyosó végén találkozunk.
Több helyiségbe is, ahova benyitottunk, már megkötözött halálfalók feküdtek, és az egyik Rend-tag állt mellettük elégedett mosollyal az arcán. Tovább masíroztunk, mikor éles puffanást hallottam a szomszédos szobából. Pálcámat magam elé emeltem, és berúgtam az ajtót - természetesen a jobb lábammal, aminek egyelőre semmi baja nincs.
Ebben a teremben éppenséggel a keresett személyek voltak. Daniel a padlón ült, orrából vér folyt le, és ahogy Lilyre siklott a tekintetem, megláttam, hogy az inge ki volt szakadva. Egy pillanat alatt Daniel előtt teremtem, nem is használtam a pálcámat, inkább puszta kézzel vágtam teljes erőből a falnak.
- Hozzáértél? – nyomtam a falnak, és a torkához szegeztem a pálcámat. – Ismétlem, HOZZÁÉRTÉL? – Éreztem, hogy elhomályosodik minden, csakis Danielt láttam, és egy új, furcsa érzés lett úrrá rajtam; hogy most megölöm. Vége. Nincs több játék, nincs több Daniel. Végeztünk.
A földre löktem, és egyetlen egy szó hagyta el a számat, az is tiszta szívből jött:
- Cruciatus!
Ordított, vonaglott, én pedig a szívem mélyén élveztem. Szemét, undorító dolog, de nem tudtam leállni már… Élveztem, hogy végre neki fáj, hogy végre mindent visszakap; Kate-ért, Klaudiáért, Lilyért… de leginkább talán magamért…
- James… - érintette meg a vállam Lily, és ekkor valami hang is megszólalt ott, legbelül. – Állj le. Az aurorok itt vannak. Elkapják és vége. James… Kérlek.
Az átok eltűnt. Ziláltan figyeltem a remegő Danielt, aki most talán visszakapott mindent…
Némán figyeltem, ahogy néhány auror megjelenik, és elviszik Danielt, jó messze innen… Ekkor Lily hozzám bújt, kitört belőle a zokogás, és egyre csak szorított. Minden porcikámba belehasított a tudat, hogy meg is halhattam volna… hogy Daniel nem állt volna meg az ingnél…
Siriusék halkan betették az ajtót maguk mögött, Lily pedig egyenesen a szemembe nézett, miközben patakoztak a könnyek a szeméből.
- James, én… én azt hittem, hogy… - Nem merte folytatni, de talán jobb is, hogy néhány szó kimondatlan maradt. - Én… én nem tudtam volna azt elviselni…
- Nyugalom, szívem. Nincs semmi baj. Élek. Élünk. Minden rendben van.
Remegett az én karom is, ahogy átöleltem, és már az én szemeimet is csípték a könnyek. Ugyanakkor győzködtem magam, hogy tényleg minden rendben van, vége, de… nem volt. Egyáltalán. Igazából még csak most kezdődött az Élet… a piros, nagybetűs Élet…
*24. fejezet
** saját
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
