| KPV : 1. pályázat - Hópehely |
1. pályázat - Hópehely
2009.01.22. 21:50
Én a Nicole/Remus párosítást választottam. (:
Próbálom megmagyarázni Nicole döntését. Nem tudom, hogy sikerült-e, ezt döntsétek el ti! A történetről inkább nem árulok el semmit, a körülményeket tudjátok, bár azokat is belefoglaltam a történetbe.
Ajánlott szám: Avril Lavigne – When you’re gone (én ezt hallgattam…) Hópehely
- Szeretlek!
- Én is - mondtam, majd csókot leheltem kiszáradt ajkaira. Fáj minden egyes perc, amit vele tölthetek, mert tudom, hogy... Nem, erre nem gondolok többet. - Remus, figyelj... A szüleim nagyon betegek, lehet el kell utaznom Amerikába hozzájuk. De lehet velük kell maradnom - hazudtam. Igaz volt, amit elmondtam, de nem ez volt a valódi ok. Erről az okról senkinek sem szabad tudnia, hiszen még én sem veszek róla tudomást. Meg nem történtté, nem létezővé teszem. Muszáj, különben nem tudnék itt maradni. De már nem bírom ezt. Nem tudok szemet hunyni felette. Muszáj lesz cselekednem.
- Veled megyek - jelentette ki határozottan Remus. Bárcsak lehetne... De akkor nem lenne értelme ott maradnom. De, ha Remus... Nem, nem bizonytalanodhatok el! Nem szabad! Már csak egy kicsit kell ki tartanom.
- Rendben - mondtam, de már most eldöntöttem, hogy nem, ő nem fog velem jönni. Viszont, ha most nemet mondtam volna, tudom, hogy erősködni kezdett volna, s végül tényleg megengedtem volna, hogy velem jöjjön. Ezt nem szabad.
Rám mosolygott. Én visszamosolyogtam. Szeretem! Mindennél jobban, de azt akarom, hogy én így maradjak meg az emlékezetébe! Talán majd egyszer megtudja, hogy miért hagytam el, de az még ráér. Tudom, hogy sokat fog szenvedni, de ezt talán kiheveri majd. De, ha velem jönne, akkor megtudná rólam az igazságot és az még fájdalmasabb lenne neki. De már nem várhatok tovább! Muszáj lesz nem sokára indulnom. Nem tehetek mást.
A napok teltek, de én még mindig nem tudtam elszakadni a mostani világomtól. Nem tudtam itt hagyni Jamest, Siriust, Frank-et, Alice-t, Lilyt, de legfőképp Remust. A napok lassan összeálltak egy hétté, majd kettővé. Még mindig nem tudtam dönteni, pedig nem sokára itt a szilveszter. Kinéztem az ablakon.
Esett a hó. A hópelyhek nyugodtan, édes tánccal szállingóztak, mintha nem tudnák mi lesz a sorsuk. De tudták a sorsukat, mégsem vettek róla tudomást. Tudták, hogy lehullnak és jéggé vagy vízzé válnak. Mindenképp elolvadnak, de nem feltétlenül kerülnek újra körforgásba. Meg kell érte küzdeniük. Próbálni kell, minél tovább szilárd maradni, nehogy a még vízre éhező növények felszippantsák őket, hogy életben tudjanak maradni, hiszen nekik is küzdeniük kell. Ha sikerül addig jégnek, vagy hónak maradniuk, míg a növények kellőképpen teleszívjak magukat, keresniük kell egy utat, egy ösvényt, amely egy olyan tóhoz, folyóhoz vezeti őket, ahonnan nem tűnnek el, kibírják ott tavaszig. Egy pocsolya nem lehet megfelelő rejtekhely, hiszen vagy egy autó hajt át rajta, vagy egy játékos kedvű kisgyermek ugrik bele, vagy csak egy földdel borított részen van ez a pocsolya. Ha tavaszig kibírták az immár vízcseppek, akkor újra harcot kell vívniuk, hogy a nap őket szívja fel, hogy újra bekerüljenek a körforgásba, hogy újra leeshessenek, és újra megküzdhessenek a létezésükért. Ez az ő sorsuk, amin nem változtathatnak, bárhogy akarnak. A Sors ezt rótta ki nekik. Az örök küzdelmet az életért, amit ha feladnak, halálukkal lakolnak érte. Ilyen a Sors, aki nemes egyszerűséggel bánik az élettel és a halállal egyaránt. Nem érdeklik őt a siralmak, nem érdekli őt semmi, csak az, hogy ő az Úr, mert ő átlépte az élet korlátait, neki sikerült.
Elléptem az ablaktól, majd ráborultam az ágyamra. Miért kell az életnek ilyen nehéznek lennie? Miért nem lehet, könnyű és gondtalan? Amikor így is minden rossz, miért jönnek újabb problémák? Vagy ha minden épp rendbe jönne, akkor miért? Miért vannak megválaszolhatatlan kérdések, amire hiába keresi valaki a választ? Egyáltalán miért nincs válasz? Hogy lehet az? Nem lehet, hogy valamire ne lehetne válaszolni. Vagy igen?
Kopogás. Honnan jön? Nem vártam mára senkit... Lehet, hogy levelet kaptam? Igen. Biztos Remus írt. Tuti, más nem lehet. Semmiképp sem lehet. Érted, Nicole?! Nem lehet!
Az ablakhoz léptem és beengedtem rajt a madarat; az pár lágy, rövid szárnycsapással az ágyamra szállt. Bárcsak én is ilyen nyugodt lennék, mint a madár. Én tudom, hogy mi van a borítékban, de még magamnak sem ismerem be. Tudom, hogy mi fog állni benne. Amint megláttam a címzettet, meg is bizonyosodtam róla...
- Nem lehet! Nem lehet! Az lehetetlen! Nem lehet - motyogtam magam elé és még vagy fél órán keresztül ezeket a szavakat ismételgettem. Megkövülten ültem az ágyamon, az arcomról semmit nem lehetett leolvasni. Semmit.
Kedves Nicole Swanson!
Őszinte sajnálattal közlöm, hogy szülei életüket vesztették egy autóbalesetben.
A végrendeletet felolvasásához, kérem feltétlenül jelenjen meg Amerikában,
az Apple Street 59-es című irodámban január 1-jén 15 órakor.
Részvéttel, a szülei ügyvédje:
Paul Jegger
- Ez csak egy ostoba hazugság! Valaki csak meg akart viccelni! Mert ez nem lehet! H-A-Z-U-G-S-Á-G! - kiabáltam kétségbeesetten. Nem bírtam felfogni, nem akartam elhinni. Nem voltam rá képes. Tudtam, hogy ez lesz, hogy nem sokára, meg jön a levél, de... Lehet, hogy még élhettek volna, talán még fel is gyógyulhattak volna, ha nincs ez a baleset! Még volt remény a gyógyulásukra...
Nem tudtam sírni, nem éreztem semmit, csak óriási ürességet. Vagy két órán át, ültem az ágyamon és meredtem magam elé. Nem tudtam gondolkozni. Magamon kívül voltam, de valahogy mégis sikerült elhoppanálnom Remushoz.
- Mi a baj, kicsim? - kérdezte, mikor sírva magamhoz szorítottam. Sokáig álltunk így, egyszerűen nem akartam elengedni. Nem szóltam semmit, ő sem. Lassan lenyugodtam, a karom szorítása is gyengült. Végül csak ennyit mondtam:
- Mennem kell, holnap indulok. Majd, ha végeztem ott, jövök - buta ígéret volt, ezt tudtam. Remus is sejtette, de láttam rajta, hogy elhiszi, azért még reménykedik. Tudtam, velem szeretne jönni, de nem tette szóvá. Ezért hálás voltam neki. Megcsókoltam, majd szó nélkül távoztam. Mindketten tudtuk, hogy ez volt a búcsú perce. Szavak nélkül búcsúztunk el egymástól.
~ ~ ~
Repülőre ültem. Kellett egy kis idő, hogy ki tudjam szellőztetni a fejem, hogy nyugodtan végig gondolhassam, hogy "Igen? Biztos ezt akarom? Ez a megoldás?".
Arra jutottam, hogy így lesz helyes, ezt kell tennem. A szívem hiába tiltakozott, ezúttal, mint mostanában mindig, az eszemre hallgattam. Nem tehetek mást! Ezzel hitegettem magam. Tudtam, hogy igenis, tehetnék még jó pár dolgot, de... Ez volt a legkönnyebb út. A tűrés és a felejtés. Úgy cselekedtem, mint egy gyenge hópehely. Nem küzdöttem, hiába tudtam, hogy kellene...
Most voltam az ügyvédnél. Kedves volt, nem kérdezett semmit, igyekezett gyorsan lebonyolítani az egészet. Látta, hogy némán szenvedek. Nem szóltam semmit, nem tettem semmit, csak szavak nélkül könnyeztem. Kiderült, hogy a szüleim rám hagyták a házukat, a bankszámlájukat és apám állását. Valamint megkértek, hogy legyek boldog és ne csináljak hülyeséget, kövessem a szívemet.
Persze, hogy ezt mondták, nem tudták, hogy bajom van. Hogy beteg vagyok. Igen, mondjuk ki beteg. Súlyos beteg. Limfómás.
Ezért kellett elhagynom Remust, hiszen azt akartam, hogy ne lásson legyengülve. Ugyanis úgy döntöttem, nem veszek róla tudomást, vagyis nem vetem magam kemoterápiás kezelések alá. Mikor hazaértem, tollat fogtam és leültem az asztalhoz.
Drága Remus!
Gondolom, számítasz a levelemre. Láttam rajtad, túlságosan ismerlek.
A szüleim életüket vesztették, és rám hagyták mindenüket, beleértve apám jól fizető állását a Minisztériumban, így anyagi gondom nem akadhat.
Minden összejött, ez egy égi jel, hogy ide költöznöm, új életet kell kezdenem.
Ezt már réges-régen elhatároztam, de eddig nem tettem érte semmit. De most jött el az az idő, hogy lépjek.
Van más okom is, amiért itt kell, hogy maradjak. Tudom, hogy ezzel neked fájdalmat okozok, de hidd el, ha velem maradnál, sokkal rosszabb lenne neked is és nekem is.
Remus, én nagyon sajnálom, kérlek, bocsásd ezt meg nekem! Tudd, hogy én szerettelek, szeretlek és szeretni is foglak, ameddig csak tehetem! Örökkön örökké...
Nem miattad van ez az egész, nehogy azt hidd. Ez érted van. Te nem rontottál el semmit.
Kérlek, ne emészd magad, mert nem te vagy a hibás!
Lépj túl rajtam és emlékezz rám úgy, mint arra a lányra, akit nagyon szerettél, de el kellett engedned. Emlékezz rám úgy, hogy nevetek. Azok az emlékeid maradjanak csak meg rólam, amik szeretetet ébresztenek benned.
Kérlek a többiektől is kérj bocsánatot a nevemben és mond meg nekik, hogy sohasem fogom őket elfelejteni.
Lilynek külön mondd el, hogy örökké ő lesz a legjobb barátnőm, bármi történjék is! Szeretem őt! Talán utánad őt szeretem a legjobban. Lily, ha olvasod ezt a levelet, kérlek, ne haragudj rám, amiért neked nem szóltam. Tudtam, hogy ott tartanál és nem tudnék eljönni.
Tényleg sajnálom, de új életet szeretnék kezdeni, amit ott nem tehetek meg...
Szeretek mindenkit, örökké:
Nicole Swanson.
Feladtam a levelet, majd elhatároztam valamit. Nem adom fel! Fel fogok épülni! Ha kell kemoterápiával, ha kell a nélkül. Hópehely maradok, de nem olyan, mint eddig. Olyan hópehely, aki küzd az életéért. Aki nem adja fel. Ha mégis elbukna, nem szégyenben hal meg, így bekerülök az örök körforgásba. Igen, újjá fogok születni! Így újra Remusszal lehetek majd!
Ilyen hópehely leszek. Aki küzd magáért az életért, és aki a végén győzedelmeskedik, mert átlépi az élet korlátait, újjá születik. Ilyen leszek én! Egy büszke hópehely!
The End
Egy évvel később Nicole életét vesztette. Még akkor is hitt az újjá születésben, hitte, hogy a következő életében is Remusszal lesz.
Halála napján egy kislány látott napvilágot. A lelke előző életében szomorú halált halt, ezért a Sors úgy döntött, hogy megajándékozza valamivel és teljesíti a lélek kívánságát.
Ezt a kislányt Nymphadora Tonksnak nevezték el...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
