KPV : 8. pályázat - Indokok |
8. pályázat - Indokok
2009.01.22. 22:07
Tartalom: Betty JPM-hez és RÁ-hoz kapcsolódó KPV-pályázatára. Remus/Nicole párosítás. Egy lehetséges ok, hogy Nicole miért ment Amerikába, ha nem(csak) a szülők halála miatt. Nos, én nem akartam belekeverni egy másik pasit, csak Betty ajánlotta, idézem: „Biztosan a szülők halála miatt ment el a tengereken túlra, vagy talán egy pasi volt a képben?” (KPV kiírás) Nyomás alatt álltam. Amúgy nem, csak eszembe jutott valami, és elgondolkoztam rajta, és ez lett belőle.
Megjegyzés: Engem aztán semmiféle jog nem illet, csak J. K. Rowlingot és Bettyt. Bettynek pedig megköszönöm a lehetőséget, hogy írhattam!
Indokok
Csak egy sétára jöttek el. Nicole jó ötletnek tartotta, hiszen a téli táj egyszerűen gyönyörű volt akkor a hóborította parkokkal és a szikrázó napsütéssel. Amúgy is jól esett kimozdulnia, vele pedig mindig is szerette eltölteni az idejét, és örült, amikor sétálni hívta őt. Azonnal igent mondott; mint máskor sem, most sem tudott ellenállni neki. Ugyanakkor mindig félt attól, hogy valami olyasmi történik, amiről tudta, hogy nem lenne helyes. De legfőképpen attól félt, hogy majd akkor sem lesz képes ellenállni. És így is lett; a fiú egyszer csak elé lépett, hozzáhajolt, és megcsókolta őt. Ő pedig valóban nem ellenállt. Tudta, hogy kellene, nagyon is, eszébe jutott Remus, de ahogy a fiú szorosan átölelte, ő teljesen megfeledkezett minden és mindenki másról. Csak az számított, hogy ők itt vannak, hogy egymást ölelik, csókolják…
*
Nicole lassan sétált hazafelé. Nem hoppanált, nem szállt buszra sem. Kicsit egyedül szeretett volna lenni, hogy átgondolja a dolgokat. Szerencsére Richardnak vissza kellett mennie a Minisztériumba, így nem is kísérhette el őt.
A fejében száguldoztak a gondolatok. Rettenetes bűntudata volt Remus miatt; ha valaki, akkor ő biztosan nem ezt érdemelte. Elképzelte, mennyire bántaná őt, ha tudná… Nem, eszébe sem volt elmondani neki, hogy mi történt. Főleg úgy, hogy még magában is tisztáznia kellett mindezt.
*
Richarddal idén nyáron jöttek össze, amikor ő édesapja mellett dolgozott a Minisztériumban. Richard is nyár elején végzett egy amerikai varázslóiskolában, és amikor ő a nyári munkáját, Richard akkor kezdte a gyakornokságát. Az édesapja melletti irodában dolgozott, és már az első találkozáskor megtetszettek egymásnak. Nem telt el sok idő, mire randizgatni kezdtek, és nagyon közel kerültek egymáshoz, bár Nicole tudta, és Richarddal is közölte, hogy ez hosszú távon valószínűleg nem fog működni, hiszen ő ősztől visszatér Angliába. Maradhatott volna ugyan, a Minisztériumban főállású munkát is kapott volna, de ahogy akkor sem akart szüleivel Amerikában maradni, amikor odaköltöztek, ez azután sem változott, hogy elhagyta a Roxfortot. Richarddal tehát mindez tipikus nyári szerelem volt; két hónapig szinte minden szabadidejüket együtt töltötték, de az utolsó egy-két hét már más volt. Nicole jobbnak látta, ha lassan hozzászoktatják magukat ahhoz, hogy nem lesznek együtt, Richardnak legalábbis ezt mondta. Eleinte még valóban gondolkozott azon, hogy odaköltözik szüleihez, állandó munkát vállal a Minisztériumban, és Richarddal is együtt marad, de később már kevésbé érdekelte őt a fiú, ráadásul angol barátai is elkezdtek hiányozni neki. Főleg Remus, bár ezt senkinek nem mondta volna el, még magának sem igazán akarta bevallani.
Viszonylag átlagos, mégis boldog életet kezdhetett volna, ahol mindene megvan; családja a közelben, jó állása, párja, aki szereti, mégsem ezt választotta. Szakított Richarddal, ami még annyira nem is fájt neki, és visszament Angliába, hogy ott tanuljon tovább, és a barátaival maradjon, s titkon azért is, hogy Remus közelében is lehessen. Később pedig utóbbi lett a legfontosabb számára. Annak ellenére is, hogy egyszer már szakítottak, ő még mindig érzett valamit iránta. Azt gondolta, Richard által teljesen elfelejtheti őt, de azt később már csak egy fellángolásnak látta. Azt nem tudta, hogy Remus és közte lehet-e még valami, de akart még egy esélyt adni kettőjüknek, mert azt pontosan érezte, hogy nincs lezárva ez az ügy.
Ott senkinek nem mondta el a teljes igazságot arról, hogy miért jött vissza, Richardról mesélt a lányoknak, de a szakításuk okáról csak annyit, hogy már nem érdekelte őt annyira a végén, és ez részben igaz is volt.
Eleinte bánta azt, hogy visszament, a dolgok valahogy nem úgy alakultak, ahogy ő szerette volna, és sokszor Remusra sem szerelemmel gondolt, hanem inkább egy kis haraggal. Sokkal többször jutottak eszébe kettőjükről a rosszabb emlékek – a veszekedések, a szakításuk –, mint a szebb időszakok. Még Richard is hiányozni kezdett neki, eszébe jutott, hogy vele milyen egyszerű volt minden, és milyen boldog volt. Amikor James és Lily a többiekkel együtt titkos „hadjáratot” indítottak azért, hogy ők találkozzanak Remusszal, és kettesben is maradjanak, még mérgesebb lett. Akkor is veszekedtek, bár mindvégig zavarban is volt, és legbelül örült, hogy talán van esélyük… A vitájuk után mondjuk nem úgy tűnt, de később sikerült megbeszélniük mindent, és újra összejöttek.
Akkor igazán örült, biztos volt benne, hogy a legjobb döntést hozta meg nyár végén. Remusszal rengeteget voltak együtt, és minden csodálatos volt.
Egészen addig, amíg néhány héttel később haza nem látogatott. Akkor találkozott Richarddal is, bár nem így tervezte. Édesapja azonban a Minisztériumban megemlítette neki, hogy ő náluk tölt néhány napot, Richard pedig úgy gondolta, ezt ki kell használni, és mindenképpen találkozni akart vele. Nicole lelkiismeret-furdalása miatt is mondott igent (Richard igazán szerette őt, és bízott benne, hogy ott marad, nem megy el nyár végén, ő pedig igazán sajnálta, hogy csalódást okozott neki, ráadásul kapcsolatuk vége felé nem is bánt vele túl szépen), és azért is, mert attól, hogy szakítottak, még kedvelte a fiút, mint barát. Legalábbis ő azt hitte, hogy csak barátként kedvelte őt. Amikor azonban találkoztak, Nicole nagyon összezavarodott. Eszébe jutottak a kedves nyári emlékek, és míg addig csak arra várt, hogy újra visszamenjen Angliába, és láthassa a párját, akkor szinte teljesen meg is feledkezett Remusról. Kicsit beszéltek ugyan róla, és Richardnak már be is vallotta, hogy miatta is szakított vele, és ment el, de a fiú nagyon megértőnek látszott, és Nicole már nem is érezte kényelmetlenül magát. Ellenkezőleg, annyira felszabadult volt Richard mellett, hogy nem is gondolt sem Angliára, sem a barátaira, sem Remusra.
Richard is észrevette ezt, és most is szóbahozta, hogy mi lenne, ha maradna, és elölről kezdenének mindent. Nicole még akarta is, de tudta, hogy nem lehet, megmagyarázta, hogy ez biztosan csak egy fellángolás, és valójában egyikük sem szeretné igazán, hogy így legyen. Mégis szomorú volt, amikor visszatért Angliába, de próbálta nem mutatni. Remusnak mondjuk feltűnt, de amikor rákérdezett, csak annyit mondott, hogy most, hogy újra látta a szüleit, kicsit rossz volt eljönni. Többet nem is beszéltek erről, Nicole megpróbálta a fejéből kiverni Richardot – újra, és pár napon belül sikerült is; ismét csak Remus létezett számára.
Amikor azonban eltelt újabb néhány hét, és ő ismét hazakészült, már ő maga írt Richardnak, megadta a dátumot, amikor érkezik, és azt is leírta neki, hogy reméli, lesz alkalmuk találkozni. Lett…
Akkor is ugyanúgy sétálni mentek, mint aznap. Az egyik parkban töltötték az időt, a tónál kacsákat etettek, később pedig egy hotdogárusnál vettek maguknak ebédet, amit az egyik padon ülve fogyasztottak el. Egész végig beszélgettek, nevettek, és ő, mint előző alkalommal, most is teljesen megfeledkezett mindenről, annyira fantasztikusan érezte magát Richarddal. Aztán hirtelen mindketten egyszerre hallgattak el, és csak nézték egymást. Richard közelebb húzódott hozzá a padon, és megfogta a kezét. Ő néhány pillanatra lebénult, aztán észbe kapott, és felpattant.
– Mennem kell – mondta gyorsan. Richard nem kérdezett semmit. Egy kicsit csalódottnak tűnt először, de aztán már nem látszott szomorúnak.
– Rendben – felelte, és ő is felállt. Nicole meglepődött. Nem mintha sok fiúval lett már volna dolga, de némi tapasztalata volt azért. Néhányukat vissza is utasította, ahogy most Richardot (hiszen egyértelmű volt, hogyha nem áll fel, akkor néhány másodpercen belül Richard megcsókolta volna őt), de még sosem látott senkit úgy reagálni, mint ahogy ő tette. Volt, aki megijedt, volt, aki szabadkozott, hogy félreértette, meg hogy nem akart semmit, amit ő sem, volt, aki megsértődött, volt, aki dühöngött, és őt hibáztatta, hogy akkor miért ment el vele randira, stb., de ilyen beletörődéssel, megértéssel, mint ami most Richardot jellemezte, még soha senkinél nem találkozott. Egyáltalán nem értette, arra gondolt, ez csak egy álarc, csak továbbra is büszkének akar látszani, miközben igenis megbántva érzi magát.
– Ha most úgy érzed, menned kell, akkor menj – mondta a fiú. – Igazán sokat jelenthet neked Remus, gondolom, miatta nem akarod… De szerintem kettőnk között még nincs vége, érzem, és akármennyire is hűséges akarsz maradni, egyszer majd nem leszel képes arra, hogy tovább ellenállj a vágyaidnak.
Aztán Richard átölelte őt, adott neki egy puszit, majd elment, ő pedig a döbbenettől mozdulni sem tudott.
Akkor is gyalog ment haza. Amikor össze tudta már szedni a gondolatait, rájött, hogy Richard teljesen érti őt, talán jobban, mint ő saját magát. Ő mondjuk eddig is félt attól, hogy egyszer majd tényleg nem lesz képes az ellenállásra, de ezt soha nem mondta el senkinek. Richard mégis tisztában volt vele, mit érez pontosan.
Az után a találkozás után, mikor újra visszament Angliába, már kevésbé tudta titkolni Remus előtt, hogy valami bántja, és párja már nem is érdekelte őt annyira, sokkal inkább Richard körül jártak a gondolatai. Bár most nem került szóba, ő mégis egyre többet tűnődött azon, hogy talán tényleg Amerikába kellene költöznie. Amikor nyár elején összejöttek, csak a kalandot látta benne, akivel elszórakozhat egy kicsit, ami elfeledteti vele a múltat, amire majd jó lesz emlékezni. Kicsit beleszeretett, de csak egy kicsit, és még mindig úgy érezte, hogy nem tehet semmit; Remus számára az igazi, és meg kell próbálnia újra kezdeni vele. Ettől kezdve azonban éppen az ellenkezőjét érezte, azt, hogy Richardot szereti, csak elnyomta mindvégig ezt magában, és reménykedett abban, hogy Remusszal majd boldog lehet.
Már akkor teljesen össze volt zavarodva; úgy érezte, kihasználta mindkét fiút. Először Richardot, hogy elfelejtse Remust, majd fordítva. Maga sem tudta biztosan, kit szeret igazán, de miközben próbálta helyretenni a kapcsolatát Remusszal (azaz próbált újra úgy beleszeretni, hogy senki más ne számítson), Richard minden pillanatban hiányzott neki… Annyira, hogy az már szinte fizikailag fájt.
*
„…egyszer majd nem leszel képes arra, hogy tovább ellenállj a vágyaidnak…” – Nicole fejében állandóan visszhangzott a mondat, amit Richard egy hónappal ezelőtt mondott neki. Folyamatosan hallotta a hangját, és egy másik hangot is, ami azt suttogta: „Végül igaza lett…” Az érzései is keveredtek: a szerelem és a boldogság – az előbbi Richard és közte elcsattant csók miatt – a bűntudattal – Remus miatt.
Minden egyre tisztább volt azonban; tudta, hogy Remusszal így már nincs értelme. Hogyha valakit képes volt megcsalni, az már úgysem lehetett szerelem, főleg hogyha ez a valaki Remus volt. Remust nem lehetett csakúgy megbántani, Remust olyannak ismerte meg, aki maga a megtestesült jóság. Aki szándékosan soha, de még véletlenül sem nagyon tudta megbántani azt, akit szeretett. Aki pedig viszont szerette, szintén nem bánthatta őt, mert az nemcsak azt eredményezte, hogy bűntudata lett az illetőnek Remus miatt, hanem amikor a szemébe nézett, és látta a csalódottságot, a szomorúságot a tekintetében, mintha szintén átérezte volna az ő fájdalmát, amit maga okozott neki. Ez pedig elviselhetetlen volt együtt. Olyan volt, mintha valami kapocs lenne közöttük, ami azzal jött létre, hogy megkedvelték egymást.
Remust biztosan egy-egy ilyen kapocs kötötte össze mindenkivel, akivel közel álltak egymáshoz – gondolta Nicole –, és csak az sétálhatott ki az életéből bánatot hagyva maga után, de bűntudat nélkül, aki ezt nem látta. Aki pedig nem látta, annak valami gond volt az érzéseivel.
Ha Remust bántotta meg, mindig erősebb bűntudata volt, mint bárki mással szemben, és ezzel most is így volt. A legkevesebb, amit ezek után tehetett, hogy – annak ellenére, hogy előbb még nem így gondolta – őszintén bevall neki mindent. Igen, mindent, de csak neki. Remus pedig úgysem fogja elmondani a többieknek, ezt tudta. Azért is megtette volna, mert ő kéri, de leginkább azért, mert nem akarta, hogy a barátai túlságosan aggódjanak miatta. Ezt sosem akarta.
Nicole elhatározta, hogy amint hazamegy, beszél Remusszal. Előtte azonban még szüleivel kellett megbeszélnie, hogy hogyan oldják meg a hazaköltözését. Sejtette, hogy örülni fognak a döntésének, és mindenben segítenek majd. Richarddal pedig alig várta a következő találkozást másnap délután. Akármennyire is bűntudata volt, nem hazudhatott már tovább sem magának, sem másnak, csak el kellett rendeznie még egy-két dolgot.
*
Nicole alig aludt aznap éjjel. Először a boldogságtól, utána azonban inkább a bűntudat kerekedett felül érzelmein. Annyira, hogy reggelre már meg is bánta, ami előző nap történt, és miután felkelt, közölte szüleivel, hogy terveivel ellentétben egy nappal korábban megy vissza Angliába. Úgy érezte, Remus mellett a helye, és nem törődve Richarddal, az aznapi találkozásukkal, az elhatározásával arról, hogy hazaköltözik, összecsomagolt, és visszament Angliába.
Richardtól már másnap érkezett levél, szerette volna tudni, mi történt, de ő ügyet sem vetett rá. Még mindig kétségbe esetten kapaszkodott a reménybe, hogy Richardot elfelejtve Remusszal minden rendbe jöhet. Hamar rájött azonban, hogy ezt már csak azért akarja, mert nem szeretné Remust megbántani, és be kellett látnia, hogy ez így nem fog működni…
*
– Gyűlölöm, gyűlölöm magamat! – kiáltozta Nicole, miközben Richard próbálta őt megnyugtatni.
– Nicole, kérlek!
– Hagyj! – A lány ellökte magától Richardot, és a fal mellett a földre csúszva hangosan zokogott. A fiú nem szólt hozzá, és ő örült ennek; nem akart goromba lenni vele, hiszen csak segíteni akart, ő azonban törni-zúzni, tombolni szeretett volna, és kereste, mit vághatna földhöz. Mivel azonban semmit nem talált, még saját maga is félt attól, hogy Richardban tenne kárt. Csak pár perc kellett neki, aztán valamennyire megnyugodott. – Menjünk innen – mondta. – Képtelen vagyok itt maradni.
– Rendben.
– Nem te tehetsz róla, ne ostorozd magad! – szólt szigorúan Richard később, mikor már Nicole-lal az ő lakásán voltak.
– De igen! – makacskodott a lány. – Ha hazajöttem volna… – A sírástól elcsuklott a hangja. – Ha hazajöttem volna, akkor… Hányszor kértek rá…? Mióta ideköltöztek, azóta könyörögtek.
– Ha hazajöttél volna, akkor is megtörtént volna – jelentette ki Richard határozottan. – A kettőnek semmi köze egymáshoz.
Nicole-t aznap reggel értesítették egy amerikai kórházból, hogy szüleit életveszélyes állapotban szállították be hozzájuk egy baleset után. Nicole nem akarta elhinni; azonnal idejött, de már késő volt: szülei annyira súlyosan megsérültek, hogy néhány órán belül mindketten meghaltak. Elvesztette őket, pedig még azt sem fogta fel, hogy kórházban vannak, utána pedig…
Képtelen volt egyedül maradni, és mivel nem ismert itt igazán senkit, Richardot kereste fel. Ő segített neki elintézni a kórházban a legfontosabb dolgokat; ő maga nem is lett volna képes erre. Richard azután hazavitte őt. Akkor tört ki belőle minden. Ő mindig úgy hitte, hogy az embernél ilyen tragédiák után először rögtön kirobbannak az érzelmek, aztán megnyugszik valamennyire, hiszen mindig kell valamit tenni, amihez tiszta fejjel kell gondolkodni, aztán jön még egy-két kiborulás, és már csak a néma szenvedés marad. Nála ez nem így volt. Ő higgadt volt, mikor meghallotta a tragikus hírt, hiszen képtelen volt elhinni. Az orvosok és nővérek azonban folyamatosan zaklatták, hogy ki kell töltenie a papírokat, addig nem engedhetik haza, és ő végül is emiatt szólt Richardnak, hogy segítse ki őt ebből az értelmetlen helyzetből. Amíg a fiú a papírokat intézte, ő továbbra is csak értetlenül nézte, hogy mi folyik körülötte. Végül lassan kezdte felfogni… Amikor Richard végzett, és leült mellé, megkérdezte, minden rendben van-e, akkor tört ki belőle a sírás. Kérte, hogy menjenek haza, és amikor belépett szülei házába már megállíthatatlanul zokogott… Akkor már elhitte…
– De több időt tölthettünk volna együtt – mondta Nicole Richard előbbi megjegyzésére. – Ha akkor nem rohanok úgy el… Ha nem ijedek meg annyira…
– Ne hibáztasd magad! Attól csak rosszabb lesz… – próbálkozott a fiú.
– Már régen el kellett volna jönnöm – folytatta Nicole. – De mindig azt gondoltam, hogy majd egyszer még elég időt tölthetünk együtt, pedig… Soha nem tölthetünk elég időt azokkal, akiket szeretünk.
– Ez sajnos igaz – felelte Richard. – Tényleg jobb lenne, ha minden együtt töltött pillanatot megbecsülnénk, és kihasználnánk minden lehetőséget arra, hogy együtt lehessünk azzal, akit szeretünk.
Nicole felnézett, tekintete találkozott Richardéval, és egy különös érzés fogta el, amit akkor nem tudott megmagyarázni. Egy pillanatra még a szüleiről is megfeledkezett. Csak egy pillanatra, de ez a pillanat örökre beleégett a fejébe és a szívébe is…
*
Nicole a temetésig Amerikában maradt, bár most már biztos volt benne, hogyha vissza is megy Angliába, hamarosan úgyis újra idejön, és akkor már nem megy el soha többet.
Amit Richard mondott aznap, amikor a szülei meghaltak, teljes mértékben biztosította arról, hogy ide kell költöznie, még akkor is, ha a szüleivel már nem lehet együtt soha többet… Ehhez már valóban késő volt, de valamihez még nem. Mikor elmondta Richardnak, a fiú boldog volt, látszólag megszólalni sem tudott az örömtől, de azért megkérdezte, miért döntött így.
„– Néhány nappal ezelőtt – kezdte –, amikor a szüleim meghaltak, rájöttem, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy bármi is megakadályozzon minket abban, hogy együtt legyünk azokkal, akiket szeretünk. És teljesen igaz, amit akkor este mondtál. A szüleimet már elvesztettem, velük már egy másodpercet sem tölthetek el. Éppen azokkal, akiket a legjobban szerettem a világon. Nem akarok egy nap arra ébredni, hogy elpazaroltam az időmet, ahelyett, hogy azzal töltöttem volna, aki a szüleim után a legfontosabb a számomra”
Richard ezután szorosan magához húzta, és megcsókolta őt.
*
– Sajnálom, Remus, igazán – mondta Nicole.
Egy december végi estén végre elmondott Remusnak mindent: a költözésről és Richardról.
– Nem érdemled meg, hogy megbántsanak, és én nem akartam neked soha fájdalmat okozni, de eleinte magamat is csak becsaptam, és azt hittem, minden rendbe jöhet köztünk. A legkevesebb, amit most tenni tudok, hogy őszinte vagyok veled, és szégyellem magamat, hogy csak ennyire vagyok képes.
– Köszönöm, hogy őszinte voltál – felelte Remus.
Nicole azonnal úgy érezte, hogy mennie kell. Még megígérte neki, hogy a szilveszteri bulira elmegy vele, ahogy azt korábban megbeszélték, de január elsején, este már utazik.
Egyébként még talán maradt volna tovább is, de így nem bírta; néha képtelen volt megérteni, hogy lehet Remus ennyire jó. Még ő mondott köszönetet, pedig Nicole tudta, hogy mennyire fájhat neki mindez.
*
Január elseje volt, Nicole nemrég ébredt fel, és máris nekiállt, hogy befejezze a csomagolást. Próbált Richardra gondolni, és arra, hogy milyen jó lesz, hogy már aznap este találkoznak, de most valahogy még Remus kötötte le a gondolatait. Előző este még úgy, ahogy együtt voltak, bár inkább kerülték egymást, ahogy telt az idő. Hajnalban még hazakísérte, akkor búcsúztak el. Utoljára, mikor belenézett a szemébe, pontosan az történt, ami mindig, amikor veszekedtek, vagy megbántotta őt: látta a fájdalmát a tekintetében, és ő is átérezte azt, amit okozott. Szörnyű lehetett neki, mégis úgy köszönt el, hogy boldog életet kívánt neki… Remus valóban maga volt a megtestesült Jóság, sőt talán az önzetlenség is. Nagyon rosszul esett neki is, hogy el kellett hagynia őt, de tudta, hosszú távon így Remusnak is jobb lesz…
A barátaitól nem is volt alkalma elbúcsúzni. Szilveszterkor akart, de gondolta, nem rontja ezzel a hangulatot. Egy levelet már korábban megírt, mert valahogy érezte, hogy nem fogja tudni elmondani nekik csakúgy, hogy mi történt, Remus pedig nem fog beszámolni róla senkinek. Arra gondolt, legalább a levelet odaadhatta volna valakinek, például Lilynek, vagy Remusnak, hogy adja át a többieknek. Most már azonban mindegy volt. Úgy döntött, majd elküldi Amerikából. Talán pár napot vár is, mire körülötte minden rendben jön.
Hálás volt Richardnak, hogy annyi mindent elintézett neki ott, amíg ő itt, Angliában zárta le a dolgait, így neki szinte csak a kipakolással kellett ott törődnie. Nem volt teljesen boldog ettől mégsem, pedig tudta, hogy várja már ott egy saját lakás, szülei házára is biztosan hamarosan jelentkezik egy vevő (egyértelmű volt, hogy eladja, nem lett volna képes ott élni egyedül), édesapjának egykori helyét pedig elfoglalhatta a Minisztériumban, ráadásul az egyetlen szerelme is őrá vár. Mindez szép volt, és örült mindennek, de jelen pillanatban csak azért, mert hogyha Amerikában az élete nem ígérkezett volna olyan szépnek, az elutazás most sokkal elviselhetetlenebb lett volna. Nemcsak Remus miatt volt már lelkiismeret-furdalása, hanem barátai miatt is, és bár ő igazán nem akart mindent ilyen hirtelen maga mögött hagyni, de új életet kellett kezdenie, és ez így volt a legjobb.
Közben befejezte a pakolást. A barátainak szóló levelet is elrakta; most már biztos volt benne, hogy majd Amerikából küldi el. Kiment a lakásból, bezárta az ajtót, és ahogy az utcán lépkedett, elgondolkodott azon, vajon lehetséges-e, hogy egyszer majd nem lesz ilyen erős bűntudata…
<center><b>Vége</b></center>
|