Január hetedikén a kórházi élet kezdett unalmassá válni, mert ha belegondolok, akkor már egy hete itt vagyok, és szinte semmit se csinálok… Fekszek, néha bejön Lily, és elmeséli az újdonságokat – legyen az jó hír vagy rossz -, és persze hallgatom Sirius kárörvendő megjegyzéseit, ugyanis ő már tegnap kiszabadult.

Nekem meg azt mondták, hogy megőrzés alatt kell maradnom egy-két napig. Igen ám, de az az egy-két nap már letelt, főleg, ha beleszámoljuk, hogy öt napig nem voltam eszméletemnél. Már pedig én beleszámolom.

Ma valamiért a sors úgy döntött, hogy először Sirius látogat meg engem, és elújságolja a legújabb híreket, amitől én a falra mászok.

- Képzeld, Ágas, mit mesélt az egyik nővér! – kezdte nagy örömmel.
- Valami hüvelygombás-dolog, amit elkaptál más verzióban? – sóhajtottam fel, miközben a szememet forgattam, és kinyitottam mit sem sejtve a Reggeli Prófétát.
- Nem, te hülye. Annál sokkal, de sokkkkkal jobb.
- Már meghalok a kíváncsiságtól – ironizáltam, és lapoztam egyet.
- Hát jó, ha nem érdekel, merre járt Evans… - tárta szét színpadiasan a karjait, én pedig egyből elhajítottam a Prófétát.
- Történt vele valami? – kérdeztem aggódva.
- Vele nem – mondta nyugodt hangon, és ledobta magát a legközelebbi ágyra.
- A babával? – Kezdett egyre jobban elfogni a pánik.
- Köze van hozzá.
- MONDJAD MÁR!
- Jól van, nem kell ilyen idegesnek lenni… - Vetettem rá egy nagyon sürgetős pillantást, amitől gyorsan megeredt a nyelve. – Ha így nézel rám, akkor nem is mondom… Vagyis, de… Csak nézz már másképp, lécci! Jó-jó. Szóval, Evans volt nőgyógyásznál, ééééés…
- Ne éééés-ezzél, mert leütlek. Nyögd már ki a lényeget.
- Ééééés – húzta el csak azért is -, nem akarta megtudni, hogy fiú lesz e vagy lány a jövendőbeli kicsi Potter. – Mielőtt még kiakadhattam volna, az ajtó kinyílt és belépett rajta Lily.

Sirius őrült röhögésbe kezdett, Lily pedig hol rá nézett, hol rám, miközben adott egy csókot a számra.
- Én nem kapok? – nyújtotta oda Sirius az arcát, mire Lily adott neki egy kisebb taslit, amin én jót mosolyogtam. Bár igazából erőltetett mosoly volt, mert az eszem valahol máshol járt. Ott, hogy Lily nőgyógyásznál volt…
- Tapmancs, pár percre magunkra hagynál? – Sirius egy pillanatig rám nézett, aztán felállt és szó nélkül kiment.
- Ez nagyon komolyan hangzott… - mondta gyanakodva Lily, és leült az ágyam szélére. – Történt valami?
- Én is pontosan ezt szerettem volna kérdezni. – Felültem, és nekitámasztottam a hátam az ágy támlájának.
- Nem igazán értelek.
- Merre jártál ma? – kérdeztem csak úgy mellékesen, és próbáltam lazán bevágni.
- Itt voltam végig a kórházban.
- A nőgyógyász osztályon? – tértem a lényegre, mert kezdett idegesíteni ez a köntörfalazás.
- Ezt honnan tudod? – Nem válaszoltam, csak várakozóan néztem rá. Gondolom, egyből Sirius jutott neki eszébe. – Igen, voltam.
- És nem is mesélsz semmit? Valami baj van?
- Nem, dehogy! Csak egy szimpla vizsgálatra mentem.
- Igazán? Pedig Sirius abszolút mást mesélt. Miért nem akartad megtudni, hogy fiú lesz e vagy lány?!
- Mert nem – válaszolta nyugodtan.
- Én akarom tudni!
- Majd, ha te leszel terhes, akkor megkérdezed és megtudod – emelte fel egy kicsit a hangját.
- Nem értem a lényegét ennek, Lily. Miért jobb úgy, hogy nem tudjuk?
- Miért lenne jobb úgy, ha tudnánk? – feleselt, és kezdtem egyre jobban bepöcceni.
- Nem tudom megérteni, hogy egy olyan értelmes nő, mint amilyen te vagy, nem képes egy rohadt ultrahangot megcsináltatni!
- Most miért lettél ennyire ideges? – állt fel, én pedig mérgesen ledőltem az ágyra, és hátat fordítottam.

Lily pillanatokon belül összeszedte magát, és kiviharzott a szobából. Nem telt el egy perc se, és Sirius jelent meg, zihálva.
- Összevesztetek?
- Ja.
- Evans úgy viharzott végig a folyosón, mint egy hurrikán…
- Aha.
- Most azon vitáztatok, hogy nem derült ki, hogy a trónörökös milyen nemű lesz? – kérdezte, de én csak vállat vontam. – Mondtam én, hogy a nap híre…

VÉLEMÉNY

Az elkövetkező napon az egyik legjobb hír fogadott: végre hazamehettem. Ez mind nagyon szép és jó volt, főleg, hogy pillanatokon belül összecsomagoltam – mert mintha annyira sok cuccom lett volna -, és aztán kiszabadultam a friss levegőre.

Lily nem jött be a vitatkozás óta, és én hosszú ideig tébláboltam Londonban. Mindenfelé járkáltam, és legtöbbször olyan boltok előtt mentem el, ahol kisbaba holmik voltak. Furcsa érzés fogott el, ahogy rájuk néztem – mintha valami megmarkolta volna a szívem, és a gyomrom is görcsbe rándult. Ezek a pillanatok gyorsan elszálltak, és ideje volt hazatérnem. Csak annyira álltam meg, hogy beugorjak egy üzletbe egy csokor rózsáért, majd hazahoppanáltam.

A bejárat előtt érkeztem – persze szándékosan – és csengettem. Sokáig vártam, de egyszer csak nyílt az ajtó, és Lily már ott állt előttem. Az idilli képet annyi „tette tönkre”, hogy Lily arca lisztes volt.

- Bocsi, csak sütöttem. Azt hittem, később jössz – mondta bocsánatkérően, viszont én ezekkel nem törődtem. Magamhoz húztam, és hosszan megcsókoltam. Jó volt újra a karjaim közt érezni.
- Ne haragudj rám – nyújtottam át a virágokat.
- Jaj, de szépek! – kiáltott fel, és a nyakamba borult.

Sokáig álltunk a küszöbön egymáshoz tapadva, és legszívesebben ott helyben magamévá tettem volna, de az illendőség úgy kívánta, hogy ne teperjem le. Mondjuk, azon még gondolkodnom kell, hogy mióta vagyok én illedelmes?

- Na-na, ezt fent a hálószobában kellene! – szólalt meg egy hang mögöttünk.

Lily a vállát vonogatva nézett rám, és szerintem pontosan arra gondolt, amire én: miért pont most vágódott be Frank és Alice?

- Meghívtam őket, hogy megünnepeljük a hazajöveteled – magyarázta Lily, miközben Alice-szal megölelték egymást. Érdekes látványt nyújtott a két terhes nő…
- James, öregfiú, minden oké?
- Most már igen. Jó újra itthon – vigyorogtam, amint beléptünk a házba, és rögtön a nappaliba vettem az irányt.

Alice és Lily eltűntek a konyhába – biztosan befejezni a kalácsot -, addig mi megvitattuk Frankkel a szilveszter estéjét.

- Sokan meghaltak... De annak nagyon örülök, hogy Sirius és te egészben kijutottatok – veregette meg a vállam.
- Hát, ha egésznek mondható az, hogy tele vagyok heggel… - mosolyodtam el, bár nem volt annyira poénos, hogy olyan, mintha tele lennék lyukakkal.
- A halálfalók elég jól időzítettek… A Prófétában rengeteg cikkről volt szó, de ezt te nem olvashattad. Az az igazság, hogy nem csak a Magic Partyba jöttek, hanem még több más helyre is. Tényleg sok az áldozat, és mindenki a mi oldalunkról…
- Dumbledore?
- Nem mond semmit. Azt mondta, hogy azért értek oda időben az aurorok, mert a kém szólt neki.
- Vajon ki lehet a kém? – kérdeztem bizonytalanul. Egyetlen név se jutott eszembe.
- Nem tudom, de én nem bízok benne. Milyen ember lehet az, aki egyszer áll Voldemort mellett, és mindeközben Dumbledore mellett is? – tette fel a kérdéseket Frank. – Hős? Nem hinném. Áruló? Talán.
- Az is lehet, hogy miközben a kém Dumbledore-nak leadja az információkat, addig Voldemortnak is. És mivel a Nagyúr előbb kapja meg őket, ezért ő mindig egy lépéssel Dumbledore előtt van. És amíg ez így van, mi nem tehetünk semmit. Az a kém… - kezdtem, de ekkor Lilyék léptek be kezükben a friss kalácsokkal.
- Dumbledore bízik benne, és ez a lényeg – mondta Lily, és adott mindkettőnknek egy-egy tányért.
- Nem biztos, hogy jó ötlet – zártam le a témát, és percekkel később már a babákról beszélgettünk.

A beszélgetés közben Lilyvel gyakran összenéztünk. Bennem még mindig élt az a vágy, ami elkapott az ajtóban, mikor Frankék megérkeztek. Lehet, hogy észrevették, az is lehet, hogy nem, de mindössze két órahosszát voltak nálunk, aztán leléptek, mondván, még meg kell látogatniuk Frank anyukáját.

Így, amint Frank és Alice kitették a lábukat a házból, és Lily kulcsra zárta az ajtót utánuk, azon nyomban megcéloztuk az ágyat, és mögöttünk szanaszét hevertek a földön a különböző ruhadarabok…

*

 Lilyvel összebújva feküdtünk az ágyban. A sötétben nem tudtam eldönteni, hogy ébren van-e, és próbáltam hallgatózni, hogy egyenletes-e a szuszogása.

- Lil, alszol?

Egy ideig nem érkezett válasz, aztán mocorgást éreztem az oldalamon, plusz a terebélyes has is hozzám ért, miközben egy puszit nyomott az arcomra. Így már sikerült eldönteni…

- Mi az?
- Miért nem akarod megtudni, hogy fiú-e vagy lány? – Próbáltam kedvesen kérdezni, hogy ne vesszünk össze megint, de természetesen Lily (mint a terhessége alatt az esetek kilencvenkilenc százalékában) ezt is felfújta.
- Ne kezd már megint a veszekedést! Nem igaz, hogy nem nyugodtál le az előbb…
- Nyugi már! Szépen kérdeztem, akkor szépen válaszolj. Egyszerűen csak érdekel. Miért ilyen nagy baj?
- Nem baj, csak nem értem, miért kell rágnod magad ezen…
- Jó, akkor ne válaszolj – feleltem, és betakartam magam, majd újra hátat fordítottam neki.

Csend következett. Hosszú, várakozással teli csend – de tudtam, hogy hamarosan meg fog szólalni, tehát csak ki kellett várni.

- Nem akarok ezen veszekedni… Úgy éreztem, hogy így a helyes. És nem fogom megváltoztatni a döntésem. – Felé fordultam, könnyes volt a szeme, mire én gyorsan magamhoz öleltem. – De ha te ennyire szeretnéd…
- Nem, szívem, a világért se… Azt hiszem, bízhatok a női megérzésben – adtam egy puszit a homlokára, és amennyire csak tudtunk, egymáshoz bújtunk.

Sokáig feküdtünk némán, egymást ölelve, de hogy Lily megerősítse a közismert tényt, hogy nők nem sokáig bírják dumálás nélkül, megszólalt körülbelül két perc elteltével.

- Hogy fogjuk hívni? – kérdezte, miközben mocorogni kezdett mellettem.
- Ha tudnánk a nemét, könnyebb lenne, nem?
- Most mondtad, hogy…! – kezdte rögtön felemelni a hangját, de ügyesen befogtam a száját egy csókkal.
- Csak vicceltem! A középső neve legyen James…
- A kis szerény – mosolygott rám. – Most komolyan kérdeztem…
- Én meg komolyan válaszoltam. Ha fiú lesz, már pedig az eddigi méreteit tekintve az lesz – böktem Lily hasára -, akkor a középső neve James lesz.
- Na jó. Talán. Inkább az első nevét beszéljük meg… Mit szólnál a Patrickhoz?
- Ne már… arról egy manó jut eszembe – vontam meg a vállam, mire Lily megforgatta a szemét.
- Aaron?
- Buzis. Már bocs…
- Nehéz eset vagy. A lány egyébként könnyű lesz. Én arra gondoltam, hogy… - Megakadt a hangja, aztán felnézett rám a gyönyörű zöld szemeivel, és folytatta: - Talán lehetne Kate.
- Kate? Nem gondolod, hogy Siriusnak ez túl sok lenne? – kérdeztem kissé meghökkenve, mivel eléggé meglepett.
- Nem Sirius gyerekét várom. – Közbemorogtam egy szerencsére-t, aztán természetesen mondta tovább: - Figyelj, James. Én nagyon szeretném… Siriusnak nem kell megtudnia… Oké, tudom, hogy még a nemi életünket is kibeszélitek, de ezt most nem mondhatod el neki!
- Először is – kezdtem a felháborodást -, nem beszéljük ki. Másodszor pedig mit szólna, ha végül lány lenne, és aztán meg „nééééézd, Sirius, itt a kicsi Kate”. Hát nem tudom, Lily…
- Igazad van, de… Nekem ez fontos lenne – pislogott rám a szemeivel, aminek nehéz ellenállni.
- Most csak azért egyezek bele, mert tudom, hogy fiú lesz.

Lily nevetve ölelt át, aztán természetesen gyorsan visszatért a fiúnevekre. A Patrick és az Aaron után jött az Edward, amitől nekem egyből hányingerem lett.
- Na ne! Nem a tizennegyedik században élünk!
- Olyan válogatós vagy… Edward Potter. Nem hangzik jól? – pislogott rám édesen, én pedig megforgattam a szemeim.
- Rémes… - motyogtam. – Valami használhatót is tudunk?

Hosszú vitázás következett. Főleg, hogy először jött a Scott és a Samuel – ne is kérdezzétek, mit válaszoltam -, aztán a Dominic, és végül abban egyeztünk meg, hogy nem hozzuk fel hónapokig ezt a témát. Jobb is lesz, nemde?