Egy február végi napon, a nap épphogy sütögetni próbálta a hasunkat, de mi áthúztuk a számításait, mivel a srácokkal a konyhában telepedtünk le. Lily lelépett vásárolni, és ez jó alkalomnak tűnt egy ún. férfias beszélgetésre, amit már ki tudja, hány hete nem végeztünk el.

Sirius beleszippantott a cigarettájába és lassan, szinte már kínzóan lassan kifújta a füstöt.
- Ha Lily megtudja, hogy a konyhájában füstölögsz, kicsinál – mondtam zavartan, Remus pedig egyetértően bólintott.
- Nehogy azt hidd, hogy te megúszod – pöccintett kettőt, és a hamu az asztalra hullott. – A te házad, és neked kéne megtiltanod…
- Megtiltom.
-… a legjobb barátodnak – folytatta, miközben mosolyra húzódott a szája. – Az pedig nem lesz könnyű.
- Tudod, Tapmancs, én ebben nem lennék olyan biztos – nyújtottam rá a nyelvem, és váratlanul kikaptam a kezéből a cigarettát, majd a hamuval együtt eltüntettem.
- Na szép. Ha a legjobb barátom hátba támad, mit várjak egy halálfalótól?
- Ölelést – vigyorodtam el, mire megforgatta a szemeit.
- Mi ez a nagy csend, Remus-mamusz? – idézte fel Sirius a csodálatos kis becenevet, amit Remus az aranyos, maci mamuszáért kapott.
- Ja, hát megvártam a megfelelő pillanatot, hogy elmondhassam, Lily már két perce mögöttetek áll – bökött Lily irányába, mivel ő ült az ajtóval szemben, mi meg háttal, így fogalmunk se lehetett arról, hogy Lily tényleg ott állt már ki tudja, mióta.

Sirius a menekülési útirányokat nézegette, Lily viszont pillanatok alatt ott termett – már ha annak nevezhetjük egy majdnem öthónapos terhes nő bicegését.
- Tudod, Black, amikor a Roxfortban egy csomó hülyeséget csináltál elnéztem. – Sirius közbe akart szólni, de Lily intett, hogy még nem fejezte be. – Amikor az aurorképzés alatt kitaláltál még újabb dolgokat, azt is elnéztem. De, hogy az én házamban az én konyhámban füstölögsz, mint egy gyárkémény – Sirius meg akarta kérdezni, hogy mi az a gyárkémény, de még erre se adott lehetőséget a menyasszonyom -, azt már nem fogom tűrni! – Végszóra csapott egy asztalra, Sirius pedig felpattant.
- Figyu, Mrs Potter – kezdte Sirius, ami már magában elég silányul hangzott, de hát… Mégiscsak Sirius Black próbálkozik Lily Evansszel szemben -, vagy ha jobban tetszik, Miss Evans – tárta szét színpadiasan a karját -, mentségemre szolgáljon, hogy nem volt, aki megtiltsa.
- Ahogy hallottam, James megtiltotta – intett a fejével felém.
- Kábé húsz perc után? Kemény legényed van – húzódott vigyorra a szája. Ez volt az a mosoly, amitől a lányok fejvesztve csorgatták a nyálukat Sirius után. Akik közé Lily egyébként nem tartozott.
- Tűnés a házamból! – üvöltötte Lily, mire Sirius vágott egy unott fejet, és szimplán hoppanált.

Remusszal összenéztünk, és sejtettük, hogy nem sokáig lesz távol. Ezt Remus nem várta meg, ugyanis szedelőzködni kezdett, és perceken belül elköszönt, majd lelépett. Én Lilyhez léptem, és leültettem, mielőtt még túlságosan felhúzná magát.

- Nyugi, drágám. Semmi baj – mondtam halkan. – Kiszellőzik pár perc alatt.
- Persze! És én meg addig lélegezzem be nyugodtan, mi? – kérdezte ironikusan.
- Nem lesz semmi bajod tőle.
- De lesz! – csattant fel.
- Nem is a füst a bajod… - szólaltam meg. - Tudom, hogy nehéz, és hogy nem túl kényelmes le-fel mászkálni, de…
- Basszus, James, egyáltalán nem tudod, milyen! Kétszáz kilós vagyok, a hátam iszonyúan fáj, a lábam beduzzadt, örülök, ha fel tudok menni tizenöt lépcsőn csak azért, hogy ott újra lefeküdjek.
- Túldramatizálod…
- Na, ide figyelj… - kezdte volna, mikor szerencsére (?) Sirius hoppanált be a házba, méghozzá közvetlen mellettünk.

Lily majdnem infarktust kapott, de hála Merlinnek csak ugrott egyet – már amennyire tudott ugrani -, de mielőtt még kinyithatta volna a száját, hogy üvölteni kezdjen, Sirius előhúzott a háta mögül egy csokor liliomot. Hmm… könnyű Lily gyengepontjával kezdeni.

- Ó, Evans! Miért nem vagy te Potter? – kezdte, engem meg majdnem elkapott a röhögőgörcs.
- Tudod, Black, ehhez a virághoz egy bocsánatkérés illik.
- Minő igazságot beszél, kegyed – hajolt meg. – Fogadja mélyről jövő bocsánatkérésemet.
- Ha eresztesz egy galambot, az lesz ám csak az igazi mélyről jövő! – röhögtem fel, mert már tényleg nem bírtam tovább. Lily és Sirius egyszerre néztek rám csúnyán.
- Köszi, Blöki. Pitizel? – nyújtózkodott egyet Lily.
- Ne vidd túlzásba, szívem – vigyorodott el Sirius.
- Héhé! Maradjál csak az Evansnél! – dörrentem fel, mire mindketten elmosolyodtak.
- Jamie, tedd már a vázába a virágokat – mondta Lily.
- Igen, Jamie – bólogatott bőszen Sirius, nekem meg kezdett elszakadni a cérnám.
- Majd a vázába teszi a virágokat az, aki hozta! – mérgelődtem, és ledobtam magam a legközelebbi székre.

Sirius és Lily elmosolyodtak – kezd idegesíteni, hogy mindent egyszerre csinálnak -, aztán Sirius előhúzott a kabátja zsebéből egy pergament, ami eléggé megsárgult és gyűrött lett. Az előbbi biztosan az idő miatt, az utóbbi pedig Tapmancs miatt.

- Ágas kedvéért, Evans, hoztam neked egy családfát.
- Családfát? – néztem egy nagyot. – Az minek nekünk?
- Azért, kedves Ágas, hogy adhassatok egy szép nevet a keresztfiamnak.
- És mi köze van annak a te családfádhoz? – kérdeztem gyanakodva, mire Lily elmosolyodott.
- Nem ezért, vagy azért, de ez a te családfád – nyújtotta rám a nyelvét. – De elhozhatom a mienket is, ha esetleg a halálfaló-bagázsból akartok nevet választani.
- Blabla – szólt közbe Lily. – Inkább ide vele, és akkor essünk neki!

Körbeültünk és elkezdtünk tanulmányozni a csodálatos családfámat, amiben nagyon jó nevek voltak, szóval nem is értem, miért csak „várólistára” kerültek. Ugyanis Lily kitalálta, hogy írja a jelölteket a várólistára.

- Szerintem – kezdte Sirius a vélemény-kinyilvánítást -, a pasinevek itt elég gázak. Jól van, Ágas – szólt gyorsan Sirius, mikor csúnyán néztem rá -, a James nagyon jó, de a fiadat ne nevezzétek már el Jamesnek.
- De a középső neve James lesz – húztam ki magam. – Egyébként meg szerintem a Quintus tök jó!
- Mondd, hogy viccelsz – képedt el Lily. – Ha a tizennegyedik százados Edward nem tetszik, akkor az ötödik százados Quintus hogy a francba? – Mielőtt még bármit is visszaszólhattam volna, Sirius egy pálcaintéssel elnémított, és mondta Lilynek, hogy szarjon le.
- Ismered Ágas véleményét… Olyan, mint egy rakás…
- Mhmhm!
- Egyébként lánynak szerintem jó az Odette – terelte a témát Sirius, mire Lily igencsak elhallgatott, én meg kihasználva a helyzetet, bosszút álltam Lilyn. Ugyanis vadul elkezdtem csapkodni, és próbáltam mondogatni, amit akarok, de a „mhmn”-ön kívül semmit se lehetett érteni, ezért Sirius segített rajtam, aminek a következménye az lett, hogy csak ennyi hallatszott a szövegelésemből:
-… Kate-et akar.

Sirius lefagyott, Lily pedig rákvörös lett – bár nem a zavartól, hanem sokkal inkább a méregtől. Egy kicsit kínosnak éreztem a csendet, és megköszörültem a torkomat, hogy egy kis magyarázatot adjak.
- Lily úgy gondolta, hogy ha esetleg lány lesz, akkor szeretné a Kate nevet adni.
- Tessék?! Evans, te… te… képes lennél? – Sirius teljes mértékben kiakadt. Ami szerintem nem meglepő, és legszívesebben bevágnám, hogy én előre megmondtam.
- Tudod, Sirius… Szerintem, ez egy szép megemlékezés lenne Kate-ről – kezdte nyugodt hangon Lily.
- Undorító vagy, Evans – fakadt ki Sirius. – Miért nem tudod a halottakat békén hagyni?
- Ezzel senkinek sem ártok – felelte kimért hangon. Látszott rajta, hogy nehéz nem Siriusnak esni. – Én csak azt próbálom megértetni veled, hogy Kate halála nem a világvége. Persze, iszonyatosan megrázott mindenkit, de attól még megy tovább az élet, és lassan már másfél éve, hogy nincs köztünk. Túl kell lépned. Nem élhetsz egy olyan világban, ahol emlékszel rá, aztán olyan világban, ahol kimerültségig kefélsz egy szőke libával. Sirius, nem menekülhetsz az emlékek elől… Egyszerűen együtt kell élned velük.
- Szánalmas vagy – érkezett a válasz a másik féltől.

A következő pillanatokban Sirius belerúgott az asztalba, aztán úgy tűnt el, mint a derült égből érkezett villámcsapás. Ezzel pedig újra napolni kezdtük a névválasztás témáját…

A témát mindössze két napig tudta Lily magában tartani – ráadásul ez idő alatt Sirius színét se láttuk. Próbáltam írni levelet neki, de aztán rájöttem, hogy én nem tettem semmi rosszat, tehát, ha kidühöngte magát, akkor majd szól és minden megy tovább a régi kerékvágásban.

Visszatérve a névadásra; egyik nap, mikor hazaértem, az első dolog, amit megláttam a konyhába érve, egy hatalmas doboz volt. Ez mind nem is volt nagy baj, csak hát a doboz körül mindenféle papírfecnik és könyvek voltak szanaszét – meg egy Lily.

- Mit csinálsz, szívem? – kérdeztem, miközben letérdeltem mellé, és megpillantottam néhány rajzot.
- Keresgélek – válaszolta egyszerűen, és újra kutatni kezdett a papírok között.

Megfogtam én is egy lapot, amin egy vörös hajú kislány volt, mellette egy szőke hajú, és egy szintén szőke hajú férfi és nő. A vörös hajról rögtön felismertem Lilyt, a többiekre pedig tippeltem, hogy Petúnia, illetve Mr és Mrs Evans.

- Ez a te rajzod? – csodálkoztam el.
- Bizony! És ez is…!

A kezembe nyomott egy családfát, amire fel volt írva, hogy házi feladat, Lily családfája, 1966. Tehát ha jól számolok, akkor Lily öt éves lehetett.

- Szépen rajzoltál… Főleg, hogy körülbelül tizennégy év után is olvasható az írásod. Ha nekem lett volna ilyen idősen sajátkezű családfám, az ma már olvashatatlan lenne – vigyorodtam el, mire ő is felnevetett.
- A neveket nézd. Igazából én kinéztem párat, és szerintem, van egy tökéletes…

Mosolyogva forgattam meg a szemeimet – áh, igazi szerény menyasszonyom van, mivel a saját családfáján találta meg a tökéletes nevet és nem az enyémen. Szép-szép…

- Hát, ha a Rogerra vagy a Douglasra gondoltál, akkor én inkább az Edwardot mondom…
- Neeem, egy kicsit jobbra.
- Johnny, Jeffrey, Harry? A Jeffrey nekem egy kicsit nagyapós… Johnny és Harry… Hm, ezek tetszenek. Bár nekem a Johnnyról az egyik hugrabugos jut eszembe, aki olyan ügyetlen volt kviddicsben, hogy Siriusszal mindig fogadtunk, hogy hanyadik percben esik le a seprűről. Ha jól emlékszem – kalandoztam el egy picit -, csak három meccsen esett le és törte el a karját vagy a lábát…

Lily elmosolyodott, majd felállt és hozzám bújt, mire én automatikusan átöleltem.
- És akkor mit szólnál a Harry Potterhez? – nézett fel rám csillogó szemekkel, és már tudtam, hogy az előbb ezt a nevet jellemezte a tökéletessel.
- A-a. Javítani kell még rajta – válaszoltam sunyin, mire felvonta a szemöldökét, de mielőtt még bármit is szólhatott volna, hozzátettem: – Harry James Potter.

A képek megtekinthetők az albumban is, + véleményt ITT hagyhatsz