|
10. fejezet ~ A mardekáros talár
Betty 2009.07.26. 13:19
Egy kicsit megkésve itt az újabb fejezet :) egy kicsit elkapott a nyár, de azért behoztam a lemaradást, mivel felpörgettem az eseményeket ;)
A történetben már csak egy hónap és születik az újabb Potter ;)
Ajánlva Vickynek Az a pár nap életem legszebb napjai közé tartozott, amit Lilyvel tölthettem teljesen kettesben. Eddig is igen jól ismertem, de azokban a napokban még közelebb kerültünk egymáshoz, és most úgy éreztem, hogy egy újabb oldalát ismertem meg azzal, hogy a feleségemmé vált.
De az örömünknek véget vetett a hazaérkezés, mivel a nappalinkban nem más várt, mint Caroline Evans. Ahogy beléptünk, abban a pillanatban tudtuk, hogy most nagy bajban vagyunk, és Mrs Evans nem csak kitekeri a nyakunkat, hanem egyenesen leadaváz bennünket.
Még jó, hogy nem varázsló…
- Mégis… mégis, hogy merészeltétek… - kezdte Mrs Evans paprikázó fejjel, miközben Lily épp odafutott volna hozzá, de meggondolta magát, ahogy anyja szikrázó tekintetével találta szemben magát.
- Anya… ez, ez most váratlanul jött. Nem gondoltuk végig mi se, egyszerűen csak…
- Nem érdekel a magyarázatod, Lily Evans. Nem elég, hogy Petúnia titokban szervezte meg az esküvőjét, hanem még te is! Nem tudom felfogni…
A kandallónknál megpillantottam egy levelet. Odamentem, miközben a háttérben a feleségem és az anyósom vitatkoztak – új szavak voltak még a szótáramban, de talán idővel hozzászokik az ember. Hogy is van a mondás? Aki legény volt éjszaka, az legyen legény nappal is…
A levélben az állt, hogy George bácsi nászajándékul megcsináltatta a hopp-hálózatot, így most már teljes mértékben használható.
Épp bekapcsolódni készültem a vitába, amikor Mrs Evans hirtelen szédülni kezdett, én pedig ott termettem mellette, és elkaptam a karját, mielőtt még összeesett volna.
- Mrs Evans… jól van? Hívjunk orvost?
- Nem, semmi… Csak mostanában nem érzem olyan jól magam.
- Hazakísérlek. Elég erősnek érzed magad egy hoppanáláshoz? – kérdezte Lily aggódva, miközben ő a másik oldalról tartotta édesanyját. Én pedig sikeresen ledöbbentem azon, hogy egy terhes nő elkezd itt hoppanálgatni.
- Nem kell. A kandalló működik, szóval egyenesen mehettek haza. Kényelmesebb – hadartam gyorsan, és Lilyék pillanatokon belül eltűntek.
Lily egy órával később ért haza, méghozzá eléggé feldúlt állapotban. Leültettem, és a kezébe nyomtam egy pohár vizet, hátha attól megnyugszik.
- Nem kellett volna megtennünk…
- Tessék? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Anyu miattunk lett rosszul!
- Lily, ez akkora hülyeség! Te sem gondolod komolyan, amit mondasz. Figyelj… anyukád is mondta, hogy mostanában nem érzi jól magát, ergo nem egy ok váltotta ki nála ezt. Nem hibáztathatjuk se Petúniát, se téged, se senki mást. Nyugodj meg. - Nem válaszolt, hanem átkarolta a nyakamat, és magához húzott; amennyire közel tudott.
*A napok és a hetek aztán elrepültek. Mrs Evans állapota stagnált, mivel a hirtelen szédüléseken kívül más nem történt. Az orvos azt mondta, hogy mostanság sokat stresszelt, és Lilynek megadta az egyik pszichiáter számát, mire Lily pumpája rögtön hatszázra ugrott, és leüvöltötte az idős ember fejéről a maradék őszhajszálat is. A doktorúr természetesen csak elmosolyodott, főleg, hogy ő is tudta, mitől ilyen ideges az ifjú terhes nejem – a terhesen szón van a hangsúly.
Ezután pedig nem történt semmi érdemleges. Egyszerűen csak múlt az idő azzal, hogy az emberek még mindig tünedeztek el és a kérdés az, hogy még mennyien vannak? Még hánynak kell eltűrnie az ilyen megpróbáltatást, és még hánynak kell véglegesen eltűnnie a Föld felszínéről?
Aztán egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már június van, és hamarosan beteljesedik az apa szerepem. Lázasan készülődtünk Harry szobájával, és én szinte minden héten hazahoztam valamilyen játékszert vagy kisruhát, ami megtetszett. Lily eleinte azt mondta, hogy felesleges költekezés, de ahogy meghallottam, úgy el is felejtettem.
A George bácsi által helyreállított hopp-hálózat is tökéletesen működött. Sirius most már nem váratlanul hoppanált a konyhába úgy, hogy Lilyt az infarktus kerülgette, hanem a nappaliba jelent meg, és természetesen mindent jól összekoszolt.
Pontosan ilyen eset volt a mostani is – vagy rosszabb -, merthogy Lilyvel a kanapén ültünk, én átkaroltam, és csókolóztunk, mikor Sirius Supermant játszva berepült a nappali közepébe, ezzel maga alá söpörte az asztalunkat. Az áldozat persze rögtön megadta magát, és nagyot reccsenve tudtunkra is adta ezt.
- Hupsz. Elnézést, Mr és Mrs Potter, nem gondoltam, hogy itt lesz az asztaluk, és azt sem, hogy épp turbékolni készültek – kezdte nyájasan Sirius, mikor mögötte felizzott a zöld fény, és Remust pillantottuk meg.
- SIRIUS BLACK! – emelte fel a hangját Lily, Remus pedig értetlenkedve nézte a jelenetet.
- Rosszkor jöttem? – kérdezte, mire intettem, hogy üljön mellém, és nézzük együtt a kitörni készülő háborút.
Remus meglegyintette Sirius fejét, aki a szemét forgatva előkapta a pálcáját és egy Reparo kíséretében helyet foglalt.
- Így ni! Ezért kellett idegesnek lennie, Mrs Potter? – nézett Lilyre Tapmancs a jól betanult bociszemeivel.
- Nem, de azért leszek mindjárt ideges, mert Mrs Potterezel!
- Miért, nem tetszik annak lenni? – vetette be Sirius az ártatlan nézését is, de az a nagy helyzet, hogy ha Lily lenne az egyetlen nő a Földön, akkor se dőlne be ennek.
- Esküszöm, hogy… - kezdte Lily, de én felálltam, majd kihúztam a konyhába.
Sirius elégedetten dőlt hátra a kanapén, ezzel azt jelezve, hogy ezt a csatát ő nyerte, de Lily tekintete inkább azt sugallta, hogy ez csak a csata, a háború még koránt sincs vége.
- Nem főznél valami finomat? – kérdeztem, miközben az órára siklott a tekintetem. – A srácok úgyis itt vacsoráznak most már…
- Oké, csak nem tudom, hogy van-e itt valahol egy méreg… - keresgélt az egyik szekrényben, mire felhördültem.
- Lily!
- Jó-jó, csak vicceltem. De altató biztosan van a háznál…
- Meg ne pró…
- Nyugi, semmi vész. Azt hittem, vevő vagy a poénra – mondta mosolyogva, aztán adott egy csókot, és szimplán kitessékelt a konyhából.
- Megőrjít ez a nő… - ültem le egy sóhaj kíséretében Remus mellé, aki megveregette a vállam.
- Nem cseszegetésből, de te választottad ezt az utat… - mosolygott rám, mire rányújtottam a nyelvem.
- Ha téged megőrjít, akkor mit szóljak én? – kotyogott közbe Sirius. – De téged legalább kiengesztel az ágyban…
A válaszom erre egy jól irányzott párna volt, ami az arcában landolt.
- Kösz, Potter… Jut eszembe!
- Szerintem nem is kell megvennünk mostantól a Prófétát. Sirius olyan, mint egy piaci kofa, első kézből tudhatjuk meg tőle a napi híreket… - vigyorodtam el, mire Remus jóízűen felnevetett.
- Haha, gúnyolódj csak!
- Mondd inkább, hogy mi jutott eszedbe – mondta Remus, és úgy tett, mintha érdekelné, de persze mindhárman tudtuk, hogy most sokkal inkább azon töri a fejét, hogy a napokban holdtölte lesz.
- Találkoztam ma egy ősrégi haverunkkal, aki imádta a Potter nevet használni. És roxfortos korunkban elég sűrűn is hallottuk a szájából, ami nála egyenlő volt egy káromkodással.
- Piton? – hökkentem meg, és nem csak azért, mert erre Sirius bólintott, hanem azért is, mert már nagyon régóta nem találkoztunk.
- Nocsak – szólt Remus. – Mi dolga Londonban?
- Az anyjának itt van a háza. Piton Londonban élt vele egy ideig, de aztán különköltözött – magyaráztam. Túl jól ismertem a londoni varázslócsaládokat.
- Nem csodálom, hogy Mrs Piton nem tudta elviselni az ifjabbik Pitont. Vagy fordítva? – gúnyolódott Sirius, de aztán egy intéssel elnémította a nevetésünket. – Én Godric’s Hollowban láttam.
- Tessék? – csaptam az asztalra mérgemben, mire az újra megrezzent, de szerencsére nem dőlt össze.
*
Attól a pillanattól kezdve, hogy Perselus Piton neve elhangzott, Godric’s Hollowt megbélyegeztem az „ellenség a környéken” táblával. Lilynek nem szóltam róla, ne idegesítse magát azon, hogy egy halálfaló járkál a faluban, és Sirius is sűrűbben járt hozzánk.
Remus azt mondta, hogy gyerekes, amit csinálunk, mivel ő is egy ember a Földön, és ő is ugyanúgy járkálhat arra, amerre akar. Az én véleményem az volt, hogy nem arra amerre ő akar, hanem arra, amerre utasítják. És ez az utasítás csak is Voldemorttól jöhet.
Napokon át járkáltam fel-alá Godric’s Hollowban, hátha összefutok vele, de ez soha nem történt meg. Aztán mégiscsak rátaláltam, de nem ott, ahol gondoltam.
Ugyanis az történt, hogy egyik nap épp a Mágiaügyi Minisztériumban voltunk Siriusszal, mivel kaptunk egy megbízást ott, amikor is Sirius megtorpant és sejtelmesen nézett rám.
- Én most nem kísérlek haza, mert fontos dolgom akadt – mondta, és rám vigyorgott.
- Csaj van a dologban? – kérdeztem szintén mosolyogva.
- Mondhatjuk – vonta meg a vállát, aztán folytatta: - Az ikertükrön még majd beszélünk, ma már nem ugrok be hozzátok.
Bólintottam, majd Sirius hoppanált, én pedig odasétáltam az egyik kandallóhoz, és pillanatokon belül hazaértem.
- Li… - szólítottam volna meg, de a kanapén megláttam egy fekete talárt, amin egy zöld kígyó volt. Mardekáros talár?
Előhúztam a mahagóni pálcámat, és azon morfondíroztam, hogy ha halálfaló lenne, akkor biztosan nem hagyta volna ott a talárját. Tehát ismerős lehet csak, és nekem egyetlen ember se jutott eszembe a Mardekárból, akit szívesen láttam volna egy teára a házamban.
Közelebb léptem az ajtóhoz, és sikerült kiosonnom a folyosóra, amikor hangokra lettem figyelmes.
- Nem volt jó ötlet, hogy itt találkoztunk, Perselus.
A felismerés, hogy Perselus Piton az én házamban tartózkodott, villámként hasított belém, és szinte kettémetszette a gyomromat.
- El kellett jönnöm… Azt hittem, még megakadályozhatom, hogy feleségül menj ahhoz a… a…
- Ne merd mocskolni Jamest, különben többet nem találkozunk! – felelte harciasan Lily.
- De nem tudom elfogadni, hogy annak a beképzelt hólyagnak a felesége vagy, ráadásul a gyerekét várod! – Piton szeme szinte szikrázott a dühtől, aztán hirtelen ellágyultak az arcvonásai. - Lily, én szeretlek… mindig szerettelek. Nem teheted ezt velem… - fogta meg Lily kezét az a szemét, és épp magához húzta volna, amikor úgy döntöttem, hogy ideje előbújni a rejtekhelyről…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
