<center<<b>Hazám, házam, váram</b></center>

<center>Alszik a vár, elhagyatott. Kong a terem, fojt a magány.
Porbelepett ó-aranyos oszlopi közt lóg a falán
Sok fekete, ódon, öreg hősi vezér, ősi alak
Képe s a vár elhagyatott. Állnak az ősz, néma falak.

Kincs, arany és drága ezüst. Szellemeké mind e halom
(Szívem e vár.) s alvad a bor, ízzik a Vágy ravatalon.
Mennyezetes, szép nyoszolya, rajt' a selyem csókra terül.
Őrzi merev isteni nő, friss mosolya is merevül.

Nesztelenűl dús, puha, lágy szőnyegek is fekszenek ott,
Mint a mezőn elfeledett, hóbefedett, árva halott.
Udvaron egy mélyvizü kút, rátüz a Nap, habja vakít
S alszik a vár, elhagyatott, mint a halott. Vár valakit.</center>

<p align=right>József Attila: Várakozás</p>

<i>/A középkorban, amikor a boszorkányok szörnyülködve figyelték, hogyan válnak botrányosan öltözött varázslók a mugli főurak bizalmasává, s hogyan emelkednek egy megvetett nép hierarchiájának csúcsára a hatalmat hajszolva, a varázstalan emberek várakat emeltek, hogy megvédjék magukat. A gazdagabb területeken büszke kővárakat építettek, míg a szűkölködő falvakban legfeljebb földvárakra telt az agyonhajszolt jobbágyok bőréből.
Vannak rátarti aranyvérűek, akik gyáván takaróznak a régi mugli társadalom rendszerével, mondván, a mágiát nélkülöző férgek eltaposták a velük azonos képességű, de hátrányos helyzetű társaikat, ők pedig ezt, és ennek a mi világunkra gyakorolt következményeit akarják megbosszulni, amikor muglikat gyilkolnak.
Ha a világ kifordulna sarkaiból, akkor sem jönnének rá, hogy elsősorban nem a képességeink, az odafentről kapott adományaink határoznak meg minket, hanem emberi mivoltunk, és hogy indokaik éppen olyanok, mint a valaha biztonságot szolgáló, később fennhéjázó, vagyont hirdető, tékozló kastélyokká lett várak, melyek mesés pompával rejtik el a rothadó valóságot.
Mindannyiunk életét a döntéseink határozzák meg, és végül is ez az, ami igazán számít./</i>

Sötét volt odakint, a szobában is csak a karácsonyi fények égtek. Túl voltunk Nagyi isteni vacsoráján, és csodával határos módon mosolyogtam; talán az ünnep intenzív hangulata, talán az a képességem tehetett erről, hogy profi módon tudom a szőnyeg alá söpörni azokat a dolgokat, amikkel hirtelenjében nem tudok mit kezdeni.

A fényviszonyok meglehetősen megtévesztőek voltak, hiszen alig múlt el hét óra, és ehhez mérten Nagyi nem volt hajlandó elkezdeni az ajándékosztást. Egy egész órát adott, hogy kipihenjük a nap fáradalmait, na meg hogy kényelmesen megemészthessük a gyomrunkba vándorolt ételeket. Ő és Nagyapa diszkréten visszavonultak a nappaliba, ami számomra a várva várt pillanatig tiltott helyiségnek számított, én pedig úgy döntöttem, túlesek a kicsomagolás szörnyűségein, és halálmegvető bátorsággal kissé rendbe is hozom a szobámat. Esetleg elvégzem az utolsó simításokat az ajándékokon is.

A szoba azonban – minden bizonnyal Nagyinak köszönhetően – otthon<i>osan</i>, melegen üdvözölt, és miután becsuktam magam mögött az ajtót, a semmittevés baljós ígérete teljes súlyában rám szakasztotta a magányt.

A padlóra csúszva engedtem át magam a kettős élménynek; az ismerős bútorok barátságosan cirógattak, a plafon sokszor elemzett repedései cinkosan kacsintgattak felém, de miközben a dolgok a megszokott helyükön voltak, és az egész életem rendes kerékvágásban tört utat magának a világban, nem hagyott nyugodni egy gondolat.

Ez nem az én váram.

Nincsenek átkozott fahéjillatú füstölők, a falakon nem lüktet London belvárosának szeretett szívverése, a folyosón nem táncol karácsonyi dalokat dúdolgatva a kishúgom, a szomszéd szobából nem kopog át incselkedve a bátyám, és ha lemegyek a konyhába, nem rajzol indián jeleket az arcomra az anyukám a sütihez való liszttel, apu pedig véletlenül sem ugrik majd elő évezredes tolldísszel a fején a kanapé mögül. És a párnák! Hol vannak a párnák, melyek majd' minden könnyemet magukban őrzik?

Soha életemben nem kínzott még így a honvágy, mint most, hogy nem mehettem haza.

A következő percben már az erkély korlátján lógva manővereztem, zsebemben egy régi családi fotóval, amit sebtében téptem ki egy kint felejtett albumból. Időm sem volt megérezni a metsző hideget, hiszen rég bent jártam már a házban, tolvajként suhanva el a résnyire nyitott nappaliajtó előtt.

Egy szökkenés volt a konyha, néhány kandallóban elsuttogott szó az otthonom.

Az emésztő zöld lángok közt pörögve tovább tompultak a gondolataim, az ösztönös mozdulatok vették kezükbe a gyeplőt.

Hogy mire számítottam? Nem tudom, és akkor sem tudtam, mikor a meggondolatlanság fojtó izgalmától zihálva kiléptem a könyvtárunk szőnyegére.
Talán azt vártam, hogy megtört, rólam ábrándozó szüleim másodperceken belül a nyakamon csüngnek majd; ehelyett csupán a kínzó csönd nehezedett rám. Pillanatok alatt észhez tértem.

Elesettnek éreztem magam, és csak súlyosbította a helyzetet, hogy egyszeriben tökéletes őrültségnek tűnt az, hogy ide jöttem, olyan emberekhez, akik nem kértek belőlem a szeretet ünnepén. Ráadásul pár órája még én magam is megrémültem a találkozás gondolatától... Miért kellett ezt művelnem, mi vette át a józan eszem felett az irányítást?

A válasz olyan természetes és magától értetődő volt, hogy be kellett látnom, hajlamos vagyok túlbonyolítani a dolgokat.

Valamiképpen emlékezteti akartam Aput és Anyut a létezésemre, arra, hogy szeretnek, és szükségem van rájuk; de nem jutott eszembe semmi. Át kellett gondolnom, hogyan tudnék észrevétlenül nyomot hagyni magam után, így lehuppantam egy puffra.

Ennyi idő után már nem emlékeztem rá, hogy ez az új darab mennyire nyikorog.

A szomszéd szobában, melynek zajait eddig kizárta az izgatottság, most evőeszközök csendültek riadtan, és egy ismeretlen kislányhang hátborzongató kimértséggel tette fel a kérdést.
- Mi volt ez? Flame?
<i>Cseszd meg, Medy, hogy lehettél ekkora idióta? Pont akkor toppansz be, amikor ezek az ebédlőben vacsorázgatnak!? Pedig az Istenért, tudtál róla, hogy ez lesz, megírták neked!</i>

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a ház, amelyben felnőttem, egy auror háza volt; az egyik könyvespolcról a megfelelő kötetek elmozdításával láthatatlanul bekukkanthattam közéjük.
Az étkező elegáns, visszafogott bútorai könnyed ünnepi díszben pompáztak, s a terített asztalon a desszert maradékai hevertek, így semmi kétségem nem volt afelől, hogy megjelenésemmel már csak a vacsora végét szakítottam félbe. Nem is kicsit – míg a jelenlévők többségének arcán vidám mosoly emléke derengett, a kislány, akinek hangját először hallottam meg, szoborrá merevedve szuggerálta a nekem háttal ülő, idegen nőt, a szeméből kipattanó jeges szikrák hótorlaszként zárták el az utat a társalgás folytatása előtt.

Apám ült az asztalfőn, jobbján anyám helyezkedett el. Ellenálltam a kísértésnek, hogy hosszabban elidőzzem alakjukon, mert Flame, aki az imént még egészen biztosan az ismeretlen nő (minden bizonnyal a barátnője) mellett ült, már csak a hiányával tűnt ki a többiek közül. Egy mély levegő után már azt is tudtam, hol van. Évek óta ugyanazt a jellegzetes illatú férfi parfümöt használta, a régi szép időkben cukkoltam is miatta eleget. Az erőteljes illat egy pillanat alatt betöltötte a szobát.

Hagtalanul visszatoltam a könyveket – kicsit talán gondatlanul is, mert minden erőmmel azon voltam, hogy ne legyek bűntudatos, ha semmi okom nincs rá -, majd szembefordultam vele.

Közelebb állt, mint hittem, mellkasa fenyegetően tornyosult az arcom fölé.
- Disaudio! - suttogta, pálcájával a szomszéd szoba felé mutatva.

Az én pálcám több száz kilométerre hevert egy ágyon Skóciában, a nagyszüleim házában. Melegem lett a gondolatra.

Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül megragadta a vállam, és erőteljesen megrázott.
- <i>Mi az istennyilát csinálsz itt?</i>
Szégyenkezve néztem fel rá, ebben az irreális pillanatban nem éreztem mást, csak megalázottságot.
Nem feleltem neki, ajkaimat összeszorítva durcás hallgatásba merültem. Végül is, mi jogon kér számon rajtam bármit is? Évek óta nem lakik már itt, nekem viszont még mindig az otthonom ez a hely. Az ittlétemmel nem szegek meg semmiféle törvényt, csak fittyet hányok a szüleink kérésére, hogy maradjak távol a családi fészektől. Na és aztán. Ezt Flame is megtette már számtalanszor... Nesze neked lázadó korszak.

Nagyot fújtatva elengedett, majd kifürkészhetetlen pillantást vetett az ajtóra.

Mindent összevetve aggódott értem – ezen a héten már másodjára. Először kiderült róla, hogy fél attól, hogy halálfaló leszek (beteg egy ötlet, fémjelezi tartalmas kapcsolatunkat), most meg ez a furcsa viselkedés... Arra számítottam, hogy fennhangon kiparancsol a házból és/vagy eljátssza a nagyjelenetet anyuéknak, hogy ő nem akar balhét karácsonykor, tüntessenek el, mert ez az egész már így is rossz fényt vet rá a barátnője előtt, és a többi.
Ehhez képest elég abszurd helyzet állt elő: az én konok némaságom az ő féltő reakcióival szemben, gyermekkorunk helyszínén. Emlékeim szerint akkor művelt ilyesmit utoljára, amikor öt éves voltam.
- Ennél nagyobb hülyeséget el sem követhettél volna, te szerencsétlen – kezdte fojtott, feszült hangon. - Fogalmad sincs, mekkora veszélybe sodortál mindannyiunkat.
- Szükségem van valamire itthonról. - Hűvös voltam és határozott, pedig belül mindennél jobban elbizonytalanítottak a szavai. Mi folyik itt? - Csak felmegyek érte a szobámba, és megyek is vissza Nagyiékhoz. Anyáéknak nem kell róla tudniuk, ha nem akarod felzaklatni őket, akkor...
- Mindenképpen el kellene menned az étkező előtt, hogy feljuss, az pedig elég komplikált lenne. Kivették az ajtókat, most csak egy boltív van...
- Van másik lehetőség is, nem kell...
- Azt mondtam nekik, hogy bénán tettem vissza egy könyvet, biztosan az esett le, de anya és apa nyilvánvalóan érzik, hogy te vagy itt – gondolkozott tovább hangosan, ügyet sem vetve rám. - Az a lényeg, hogy Daphnéék ne sejtsék meg.
- Daphne a barátnőd? - Automatikusan a földre raktam egy vaskosabb kötetet, ami elég nagy zajt csaphatott volna. A testvéri reflexek valahogy sohasem rozsdásodnak be – nyomasztó volt ezt felismerni.
- Nem, a húga, de semmi közöd ehhez. Azonnal el kell tűnnöd.
- Mondtam már, hogy még van egy kis dolgom.
- Nem számít. Így is lehet, hogy ez a kis húzásod az életembe kerül. - Hát persze, hogy nem értem aggódott. Hálátlan, önző gyilkos; mégis mit gondoltam már megint?
A csalódottság haraggá változott a szívemben, ökölbe szorítottam a kezem, készen akár arra is, hogy megüssem a velem szemben álló, két lábon járó Hazugságot.
- De t<i>te</i> természetesen nem bánnád, ha meghalnék.
Elképedten kaptam levegő után.
- Nem igazán tudom hova tenni ezt a keserű felhangot, <i>bátyus</i>. Te kezdted azzal, hogy magasról tettél a testi épségemre, aztán elraboltad a húgunkat, és Tudodki kezére adtad... soroljam még? És mindezek után neked áll feljebb? - Dühösen közeledtem hozzá, mire felkapta a fejét; mégsem rám nézett, ugrásra készen meredt a semmibe.
- Az előbb említetted, hogy van más módja is, hogy a szobádba juss. Mire gondoltál? - hadarta szinte ijedten.
- Mi? - A döbbenet megállj parancsolt. - Odadobtam a kesztyűt, te meg semmibe veszed? Meg sem próbálsz mentegetőzni? Istenem, ez rosszabb, mintha a szemembe mondanád, hogy „igen, Med, egy aljas szemétláda vagyok, minden okod megvan rá, hogy gyűlölj...”
- Meredith! - sziszegte.
Értetlenkedve az egyik könyvespolc felé böktem. Attól a perctől kezdve, hogy Flame belépett ebbe a szobába, minden a fonákját mutatta nekem, semminek sem találtam a helyét, a hatalmas rendetlenségben nem maradt erőm ellenkezni, én sem voltam már önmagam.
- A titkos lépcső, amit a Tolkien...
- Nyomás!
- Tessék?
Felpattant, és <i>A Gyűrűk ura</i> felé lökött.
- Befelé! <i>Most!</i>
Tehetetlenül oda léptem, és a zsebembe nyúltam, de...
- Nincs nálam a pálcám...! - A hangom érthetetlen módon pánikba fulladt, egy iszonyú pillanatig mintha vizet pumpáltak volna a tüdőmbe.

Összezavarodtam, annyi mozdulatot sűrített egyetlen sorsdöntő másodpercbe. Mire felocsúdtam, már hangtalanul szuszogtam egy keskeny, poros lépcső alján.

A könyvespolc túloldalán, a könyvtárban valaki puha léptekkel körbesétálta a szobát; rejtekhelyem előtt ijesztően sokat téblábolt.
- Mi tart ennyi ideig, Flame? - Számon kérő hangsúlya szinte utasított, nem is kérdezett, és egyáltalán, rendkívül különös volt, egy... <i>főnök</i> hangja egy gyermekébe rejtve.
- Csak elgondolkodtam, Daphne – válaszolt nyugodtan a bátyám, majd kissé önelégülten hozzátette: - Tudod, a színjáték része. Elmélkedem a húgomról, hisz' ez az első karácsonyom nélküle, és a hiánya mindenhonnan felém kiabál ebben a házban...

Az igazság felért egy ökölcsapással az ő szájából. Kétlem, hogy neki bármit is ordítana az otthonunk, de szavakba sem lehet önteni, mit éreztem <i>én</i>, ott, az emlékek sötét kamrájában kuporogva. Hányszor játszottunk itt Caitlinnel... egyszer hajnalban felkeltünk, csak hogy...

Térdemet a mellkasomhoz préselve összegömbölyödtem, fogaimat pedig összeszorítottam, hogy ne törjön elő a torkomból valami vadállatias, szörnyű morgás.

Odaát <i>mindketten</i> nevettek.

Iszonyú önfegyelemre volt szükségem, hogy ne fedjem fel magam, és ne ugorjak valamelyikük torkának.
Egy vadidegen lány a családom nyomorúságán kacag? Ki ő, a halál apró, véreskezű angyala?

Tulajdonképpen nem kellett volna meglepődnöm. A bátyám barátnőjének biztos van köze a halálfalókhoz, talán ő maga is az, ha Flame-mel jár, ez a tizenkét-tizenhárom év körüli kislány pedig kettejükkel jött, adott a környezet, ami rossz hatással lehet rá.

Ez volt a logikus magyarázat.
Nem voltam vele megelégedve. Volt az egészben valami hátborzongatóan ismerős, a fortyogó gyűlölet mellé kúszó érzés szinte a déjá vu-t súrolta, de amint utána nyúltam, beleolvadt a gyomromban gyöngyöző félelembe.

<i>Milyen mélyre süllyedtem.</i>
A gondolat jött és ment, nem tudtam elhelyezni a többi, háborgó és fájdalomtól vonagló elmélkedés között. Azt sem értettem, miért követem a szememmel Daphne lépteinek zaját.
- Mi van azzal a könyvvel, ami leesett?
- Opsz. - Flame a homlokára csapott. - Arról egészen megfeledkeztem. Ott van valahol a földön.
Semmi mozgás.
- Egészen véletlenül – Megborzongtam a szavak fenyegető élétől. - nem a mi drága Medi... - Fülsértő csikorgás. - Meder... Meti...
- Meredith? - segítette ki Flame.
- Igen, ő. - Kis szünet. - Sajnálom, képtelen vagyok leszokni róla.
Micsoda? Kezdett irritálni, hogy nem látom őket, az arcukat, a mozdulataikat, a tekintetüket... Ennek tulajdonítottam az egyes mondatok érthetetlenségét.
- Lehet, hogy nem is kell.
- Mindegy. Szóval nem Meredith járt itt?
- Nem. Szerencsére.
- Ki tudja – töprengett Daphne. - Talán jobban jártunk... jártam volna, ha...
- Fiatal vagy még.
- Állandóan ezt hajtogatjátok... - Ezúttal végre igazán kamaszos képet festett a lány hangja, minden passzolt: a mondanivaló, a hanglejtés, a hangerő, valószínűleg a mimika is. <i>Nem láttam</i>.

Ennél a megnyugtató pillanatnál döntöttem úgy, hogy nem hallgatom tovább őket. A gúnyos nevetésük okozta friss seb még sajgott, s hogy eltereljem róla a figyelmem, emlékeztettem magam, hogy még valóban van egy-két elintéznivalóm. Most már pontosan tudtam azt is, hogy mi az.

Az imént – évezredekkel ezelőtt -, mikor a pálcámat kerestem, egészen másra akadtam a zsebemben; a fényképre, amit kapkodva téptem ki egy albumból Nagyiéknál.

Óvatosan végigkanyarogtam a lépcsőn, melyben iránya miatt több vízszintes szakasz volt, mint emelkedő, és pár perc múlva apuék ruhásszekrényéből bújtam elő. Szüleim ágyára roskadva hálaimát rebegtem, amiért az évek során belém vésődött, melyik lépcső és padlódeszka ereszkedett meg, így nem jártam úgy, mint a könyvtárbeli puffal.

Tudtam, hogy nincs túl sok időm, de muszáj volt egy kicsit nézegetnem a képet, mielőtt visszaosontam a kandallóhoz.
Caitlin születése előtt készült, azokban a boldog időkben, amikor még rajongtam Flame-ért. Ő csinálta a képet is, és éppen ezért volt ez a legmegfelelőbb; csak anyu, apu és én voltunk rajta.

Sietnem kellett. Anyu fésülködőasztalának tükréhez támasztottam a fényképet, anélkül, hogy belepillantottam volna – ebben a szobában újra öt éves voltam, nem akartam látni azt a kíméletlen ringyót, akivé váltam. A szívem minden második dobbanása a képembe vágta David arcát. A furcsa az volt, hogy minden első Regulus nevét kántálta...

Hátra sem pillantva lopakodtam ki a szobából.

A kis folyosón volt még a vendégszoba és néhány kisebb gardrób, de a másik irányban egy tágasabb térbe jutottam, ami egyúttal a könyvtár galériája volt; a korláton áthajolva lekukkanthattam volna, hogy Daphne és Flame ott vannak-e még, de féltem, hogy meglátnak, úgyhogy a falhoz lapulva surrantam a szobám felé, mely egy volt a galériát körülvevő három helyiség – a három gyerekszoba – közül, és a hallásomra hagyatkozva próbáltam fényt deríteni a dologra.
Semmi nem utalt arra, hogy ott lennének, úgy látszott, szabad a terep.

A szobámba lépve kis híján elsírtam magam. Legszívesebben örökre itt maradtam volna, itt, ahol tökéletesen biztonságosnak tűnt minden a sarkaiból kifordult gömbölyű világban, de nem tehettem.

Megragadtam a kispárnát az ágyamon, a virágosat, amit anyám varrt nekem, majd könnyeimmel küszködve, az étkezőben zajló vidám társalgás hangjaival a fülemben visszatértem a nagyszüleim házába.