Tedd, amit tenned kell… Kinek mit mond? Nekem egy olyan mondatot, ami végigkíséri Sophie legcsodálatosabb (eddig) regényét. Ez a története is amolyan „emésztős”, mint ahogy az egész elkezdődik…

/Rossz döntések. Rossz szavak. Visszavonnánk őket. Visszaforgatnánk az időt. Annyi mindent máshogy tennénk. De nem lehet. Már nem./

Mindenki, aki olvasta már a TATK-ot, az tudja, hogy az elején vannak ezek a /…/ részek, és én újra meg újra bele tudom élni magam ezekbe… :)

Talán, ha kivennénk ezeket a /…/-ket, már nem lenne TATK, már hiányozna belőle valami, és én nagyon örülök, hogy minden fejezet elején van egy ilyen :)

Egyébként a szerelmi szál azért is érdekes, mert nem az a hagyományos tekergős-lávsztoríí ~ oké, ki nem örülne, ha Med és Sirius örök hűséget fogadva elszökne a világ túlsó felére, DE ez nem olyan. Itt van egy David és van egy Regulus. David makacs, Regulus aranyos. David a jó oldalán áll jelenleg, Regulus a rossz küszöbén. És még csak nem is sejthetjük, hogy a szerelmi háromszögből ki kerül ki vesztesként.

… és az egésznek az alap sztorija, hogy Caitlin, a kishúg, eltűnik… Igazából soha nem kérdeztem Sophie-t, hogy előkerül-e még, de minden porcikámmal érzem, hogy elő kell kerülnie. Valaminek történnie kell. Mindeközben pedig Meredith Field előtt végig lebeg az a mondat, hogy tedd, amit tenned kell. És ő teszi is.