(Pilinszky János: Vesztőhely télen)

/Ha elkövetsz valami szörnyűséget egy embertársad ellen – legyen az bármilyen gonosz, romlott és eltévelyedett -, előbb-utóbb bűnhődnöd kell érte, hiszen nincs annál rosszabb, mint amikor rosszra rosszal felelsz. Tudom, hogy senki nem volt melletted azokban az években, mikor ezt meg kellett volna tanulnod, de őszintén… mentség ez? A megbocsátást nem lehet tanulni, veled születik, és akármilyen mocsokban, akármilyen gyorsan is nősz fel, ott kell szunnyadnia legalább a lelked mélyén egész életedben, hogy a megfelelő pillanatban felbukkanhasson. 
A mugli igazságszolgáltatásnak része a szembesítés – ez egy helyzet, egy illanó másodperc, összevillanó tekintetek kusza kapcsolata csupán, mégis, a legtöbb esetben alkalmazzák, hogy a valóság birtokába juthassanak. Szembesítéskor azt az embert tuszkolják eléd, akivel rosszat tettél, vagy aki veled tett rosszat, hogy egyetlen utolsó találkozásban a felszínre küszködhesd a benned felgyülemlett mocskot. 
Persze nem csak ijesztő, hivatalos eljárás lehet, egész egyszerűen azt is jelentheti: késő, eljött a perc, amikor szembe kell nézned a dolgokkal, mert azok már az ajtóban állnak, roggyanó térdeiden kopogtatnak. 

Amikor kimondják a kimondhatatlant.
Amikor megérinted azt, akit bántottál. 
Amikor megérint az, akivel fájdalmat okoztatok egymásnak, mert képtelenek voltatok felismerni a szerelmet. 
Amikor muszáj elfogadnod, tudnod, akarnod, érezned, látnod, hallanod, ízlelned, tenned – tenned, amit tenned kell./ 



A csillagtalan téli égen sötét felhők úsztak át, fenyegető homályba vonva a dagadó Holdat. Nagyapa pálcájának fénye meg-megcsillant a havon, s bevilágította az ősi szekérutat, melyen jobbára csak az haladt végig manapság, aki az idős Field-házaspárt szerette volna meglátogatni. 
Az elszántan kerülgető álom ellenére is észrevettem, hogy Nagyapa fokozott figyelemmel kémleli a sötétséget, pedig tudtommal semmilyen konkrét veszély nem leselkedett ránk; Voldemort hosszú hónapok óta nem mutatkozott, nyilván a színfalak mögött növelte tovább erejét. Tulajdonképpen az utóbbi fél évben egyetlen látványos húzása volt – elraboltatta Caitlint, az aurorok helyettes vezetőjének lányát; egyébként néhány, hozzá képest kisstílű, de a muglik számára annál borzalmasabb bűntényen kívül semmi más nem történt. 

Nekem ennyi is elég volt.

A Prófétában a nyomozás lezárta után egyre-másra jelentek meg különböző kis cikkek, amik félve célozgattak „háborgó lelkemre”, és a „megrázó események” rám gyakorolt hatására, vagyis kétségbe vonták a vallomásom, és szinte megkönnyebbülten mentették fel a Sötét Nagyurat a vádak alól, mondván, biztosan más, valaki jelentéktelen tette, hiszen Mr Field pozíciója éppen elég ellenséget vonz...

Nem nagyon érdekelt a közélet, de megijesztett, hogy a társadalom egyre nyugodtabban tesped a vihar előtti csendben és, bár a Minisztérium csupán tehetetlen volt, de minden további nélkül hitt nekem, úgy éreztem, én fogom fel egyedül az eltelt idő baljós ígéretét. Hát senki más nem kíváncsi rá, mi oka van Voldemortnak magánál tartani egy hat éves kislányt? Miért nem kér végre valamit, cserébe Caitlin életéért? Senki sem aggódik? Milyen világban élünk, hogy senki sem teszi fel ezeket a kérdéseket? 

Fázósan összébb húztam magamon a kabátomat. Hajnali fél kettő körül járhatott az idő; az éjféli miséről baktattunk haza nagyapámmal. 

Le-leragadó szemhéjakkal gépiesen kapkodtam a lábam. Gyorsan kibújtattam a kezemet a puha irhakesztyűből, és nem törődve a metsző hideggel, megdörzsöltem a szemem, mert beszélni akartam Nagyapával ezekről a dolgokról, amíg ketten vagyunk, és nincs velünk Nagyi, aki kétségbeesetten próbál óvni engem a fájdalmas emlékektől. Már csak azért is ez az alkalmas pillanat, mert ma este már említettem Caitlint, Nagyapát nem lepné meg, ha róla kezdenénk beszélgetni. 

Elpirultam, ahogy akaratlanul is felidéztem azt a néhány kínos percet a templomban. 

Jóleső melegséggel töltött el, hogy valaki ennyi hittel beszél Istenről. Szerettem volna odafigyelni Aodhfin* atyára, de az agyam kényszeresen újrapörgette a szüleimnél történteket, talán vigaszt keresve, miközben a valódi vigasz épp hogy csak súrolta a fülemet. 
- … mint Sámuelt, úgy szólít minket. „Sámuel! Sámuel! - Itt vagyok – felelte” és nekünk is így kell tennünk...
- Néha hallom Caitlin hangját. A fejemben – mondtam halkan Nagyapához hajolva. - Van, mikor majdhogynem önállóak a gondolatai...
Döbbenten fordult felém, kissé megzavarodva a váratlan sokktól, amit a megszólalásom okozott.
Nem ő volt az egyetlen; Aodhfin atya kővé dermedve meredt rám a szószék mögül, szájával szabályos „ó” betűt formálva. 
A gyomrom haragosa szúrt a szégyentől, villámgyorsan lesütöttem a tekintetem. Csak megkétszerezte a bűntudatomat, hogy már azelőtt is sokszor nézett felénk prédikáció közben, mintha egyenesen hozzánk, esetleg hozzám intézné szavait, erre én nem csak, hogy nem figyeltem, még félhangosan hangoztattam az őrültségemet is. 
A mise folytatódott, én pedig erőnek erejével a jelenbe rángattam a gondolataimat, és onnantól kezdve bűnbánóan csüngtem a pap minden egyes szaván. 

Megráztam a fejem, hátha ezzel ki tudom verni a fejemből az emlékképeket is. Fiatalság, bolondság... Gyerekes elképzelések a fizika törvényeiről, a lélek és az elme megfoghatatlanságáról. Az erőlködéstől tágra nyílt szemeim elém vetítve vajúdták a tudatomba a nevet: Caitlin. Róla akarok diskurálni, nem irracionális, félálomszerű állapotban bolyongani az mellett, aki sok mindent segíthet megérteni. 

Kinyújtózkodtam, majd kihúztam a vállam; az új testhelyzet egyaránt volt támadó pozíció és élénkítő esemény az ébenfa színű éjszakában. 

Nagy sajnálatomra azonban elkéstem mindezzel, Nagyapa – kétségkívül kevesebb gyötrődés után – szintén most döntött úgy, hogy társalgást kezdeményez, s a szándékaimmal merőben ellentétes témát vetett fel, amit nem csak, hogy halaszthatónak véltem, de felért egy friss sérülésre mért ökölcsapással is. 
- Szóval átlógtál apádékhoz. – Nem repült az ég felé a hangsúly, rekedtes szavai egyértelműen kijelentéssé álltak össze. 

Nem lepődtem meg. Londonból való visszatérésem után az este visszás mondókaként folyt tovább: tudtam, hogy tudják, ahogy ők is tudták, hogy én tudom, hogy tudják, mégis úgy tettünk, mintha árulóként potyogó könnyeim nem változtatnák sótól száraz tényekké a sejtésüket. 

Persze nem ők lennének, ha ennyiben hagynák. 

Nem reagáltam, igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy a jéggé fagyott vékony hóréteg túl nagy kihívást jelent a fáradtságtól esetlen lábaimnak. 
- Beszéltél velük? – tapogatózott tovább. 
Ráharaptam az alsó ajkamra. Kitartó biztatással nézett engem, úgyhogy egy mély, szaggatott sóhaj után muszáj volt felelnem neki. 
- Flame-mel. 
- Azt hallottam, ott lesz a barátnője is. Nagyanyád szerint az eddigi leghosszabb kapcsolata, mégsem mutatja be nekünk. Ethelberta meg már réges-rég ismeri… Miriam sértve érzi magát – kacsintott rám. 
- Semmi oka rá, anyuéknak is csak most… Különben sem…
- Láttad? Milyen? – Ilyen mohósággal csak Ínagyi felesketett kémje csaphatott le, semmiképp sem az én pletykáktól elhatárolódott nagyapám. 
- Csak a hátát láttam – csóváltam hitetlen mosollyal a fejem. – Viszont ott volt a húga is; ellenszenves kis fruska, ha a nővére is ilyen, vagy csak hasonló, nem sok jóra számíthatunk. 
- Miből vontad le ezt a következtetést? – Pálcáját egy bokorra szegezte, mire az megremegett. Már elhagytuk a növényt, de én még visszapillantottam a vállam felett. Mi történhetett? Nagyapa magát Voldemortot sejtette a csenevész ágak mögött? 
- Meredith!
- Ja… Hmm. El kellett bújnom. Hallottam Flame-mel beszélgetni, ennyi. Mi volt ez z előbb a bokorral?
- Semmi – vágta rá gyanúsan gyorsan. – Miért kellett elrejtőznöd? 
Elfintorodtam. Úgysem ússza meg ennyivel, teljesen felesleges ez az időhúzás. 
- Flame nem akarta, hogy találkozzam anyáékkal. De az is lehet, hogy a puccos vendégeit féltette tőlem, vagy csak tényleg nem akart balhét… Nem tudom. Valószínűleg nem is érdekes. – De még mennyire, hogy az! Minél többet agyaltam rajta, annál háborzongatóbb volt az egész. – Na de kanyarodjunk vissza az előbbi dologhoz. Mit jelentsen ez a fokozott figyelem? Azt hitted, annyira kómás vagyok, hogy nem veszem észre, milyen feszült vagy? 
- Könnyebb lenne veled, ha az lennél… - dörmögte. – És nem csak most, hanem úgy általában is. Túl éles az eszed.
- Hollóhát, tisztelettel – hajoltam meg vigyorogva. – Szóval?
- Koromsötét van, mi pedig itt lófrálunk a pusztaságban, egy nyugdíjas varázsló és egy koránál fogva korlátozott boszorkány, egyedül – felelte tartózkodva, és akaratlanul is gyorsított a tempóján. Még hogy nyugdíjas… alig tudtam lépést tartani vele. – Megjegyzem, sosem értettem, Miriam miért ragaszkodott hozzá annak idején, hogy megépítsük ezt a házat a semmi közepén. Azóta persze az otthonunk lett, nincs is okom a panaszra, csak hát…
- Nagyapa…!
- Vedd úgy, hogy szükséges óvintézkedés, Meredith. Érd most be ennyivel, nem szeretnék foltot ejteni a karácsonyodon.
- Oké, bízom benned – bólintottam. Úgy értelmeztem a dolgot, hogy később majd mindent a tudomásomra hoznak, ahogyan az is nyilvánvaló volt, hogy a híreknek nem fogok örülni. Így hát hagytam, hogy a nagy és okos felnőttek, akiket rajongva szeretek, vezetgessenek. Lubickoltam a gyerekkorban. 
- Azt viszont még mindig nem értem, mire kellenénk Tudodkinek, ha most ránk támadna. – A baljóslatú éjszakában természetesnek tűnt, hogy nem mondom ki a Nevet. 
- Miért, a húgod mire kell neki?

Elállt a lélegzetem. 
- Sajnálom, kincsem, nem akartalak megbántani. – nagyapa egy, az arcomra vetett pillantás után riadtan visszakozott. 
- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem vagyunk… kis emberek? 
- Fogalmazzunk úgy, hogy a családunk a toplistán van. Ezen nem szabadna meglepődnöd. Az apád auror, potenciális céltábla vagy. Mindazonáltal… ott van az a másik dolog is. A tiszta véredre gondolok, amin csak én ejtek csorbát. – Keserűen felnevetett. – Az egyik nagyanyád egy Lestrange-lány, a másik egy ősi ír máguscsalád sarja… ez erősíti a társadalmi rangod, s egyúttal nemzetközi csomóponttá is tesz téged. Nem véletlen, hogy a csuklyások annyira körülrajongják Flame-et: a Minisztériumban dolgozik és a családja fele külföldi.
- Te tudod, hogy ő…? – Elképedten torpantam meg. 
- Shirley elárulta. Nem mintha magamtól nem sejtettem volna már előbb is… Nekem és nagyanyádnak megvannak a kapcsolataink. 
- De hát akkor… - Abszurd módon a düh kezdte fojtogatni a torkom, a világ egyszeriben kifordult önmagából. Miért nem tesznek semmit? Ha tudták, miért nem álltak mellém, miért hagyták, hogy az utóbbi években egyes-egyedül hirdessem Flame gonoszságát? 

Nagyapa megragadta a vállam, és szembefordított magával. Kővé dermedt marionett-bábuként hagytam, hogy irányítson, a döbbenet és a csalódottság megbénított. 
- Nézz rám, Meredith!
Kelletlenül feljebb emeltem a tekintetem. Szarukeretes szemüvegén át apám szeme villogott rám. 
- Nagyon fontos, hogy ezt most megértsd! Emiatt nem szabad megtagadnod a bátyád…! Minket is bánt, hogy ezzé lett, de ettől még nem szeretjük kevésbé, és neked sem lenne szabad gyűlölnöd őt, mert benne még mindig ott szunnyad az a kisfiú, aki kiállt érted, és megvédett, amikor kicsi voltál, aki eltörte a karját, mikor felmászott a fára, hogy sárgabarackot szedjen neked, és leesett. Meredith, Flame előbb volt a te bátyád, mint a halálfalók testvére, és a vére ellen semmit sem tehet, őket viszont megtagadhatja!

Észre sem vettem, hogy sírok, csak mikor már Nagyapa keze is remegett a testemet rázó zokogástól.
- Ő rabolta el Caityt! – üvöltöttem az arcába.
- Ha nem teszi, meghalt volna, és talán Caitlin is. De amit ma érted tett, a szüleid házában… Gondold végig, az Istenért! Miért bújtatott volna el, ha csak nem akarta, hogy apádék elé kerülj? Hagytad volna magad? A bátyád ugyanúgy megvédett, mint régen; hisz’ te magad mondtad, hogy a barátnője is halálfaló lehet! Csak gondolj bele: Tudodkinél ott van Caitlin, Flame az ő szolgája, és ha a testvéred ma nem küldött volna időben vissza, mér a harmadik Field-gyerek is a kezében lenne, hála Flame vendégeinek! El sem tudod képzelni, hogy ez mekkora politikai adu lenne a kezében, azon kívül az egész családodat a markában tartaná. A rokonságunkat nézve ez befolyásos, jóhiszemű családok sora! Hát még mindig nem érted, mekkora veszélyben vagy?

Ha más nem is, a térdeim már felfogták; ha Nagyapa nem fogta volna a vállam, összecsuklottak volna az információtenger súlya alatt. 
- Imperius-átok – suttogtam kiszáradt szájjal. 
- Pontosan. A hátteretek miatt mindenki bízik bennetek, senki sem gyanakodna rá, hogy te vagy Flame ilyesmit használtok. A saját példádon tapasztalhattad, hogy a Minisztérium minden szavadat elhiszi… Egyébként is megnyerő személyiségetek van, az emberek szeretnek titeket. Tökéletes eszközök vagytok. Olyanok, mint mondjuk Narcissa Black, csakhogy az ő nővére gyakran megbotránkoztatja a közvéleményt. 
- Regulus… - Szinte önkívületben bukott ki belőlem a neve. Ugyanabban a csónakban evezünk mindketten, amitől eddig csak őt féltettem. 
- Hm, vele is van egy kis probléma.
- Ja, igen, Sirius. De… a Blackek, meg ezek a családok már mind Mellette állnak.
- Igen.
- A mi családunk viszont…
Meglepő dolgot tett: elmosolyodott. 
- Ha figyelembe vesszük, hogy Miriam Dumbledore barátja… Ettől persze csak még hasznosabbak lennénk. Addig pedig kihívások vagyunk. 
Vettem pár mély levegőt, hogy újra ura lehessek az izmaimnak, aztán engedtem, hogy Nagyapa tovább vezessen hazafelé. 
- Halálfalót akarnak belőlünk csinálni.
- Igazából Albus, én és még néhány elszánt ember úgy gondoljuk, hogy elsősorban te vagy a célpont – mondta ki a rémisztő igazságot. – A többi, ahogy már említettem, jönne magától. Egy esetleges hatalomátvételnél jó fogást találnának az aurorokon, aztán valószínűleg afféle minisztériumi reklámfigura lennél, hogy lenyugtasd a kételkedőket, és ne kelljen feleslegesen varázslóvért ontani. Tudodki csak muglikat és mugliivadékokat akar ölni – tette hozzá komoran. 
- Várjunk csak… De hát… - Lepergett előttem egy beszélgetés Dumbledore-ral, ami most váratlanul értelmet nyert. – Flame nem akarja, hogy halálfaló legyek, mást akar, mint a Nagyúr. 
- Örülök, hogy végre felfogtad, ahogy ezek után már nyilván azt is, hogy Noble nagyanyád sem. Dumbledore-tól tudom – válaszolt kérdő pillantásomra. 
- Pedig ő nem is szeret. – Bárhogyan igyekeztem, egy csipetnyi szomorúság keveredett a hangomba, holott ezzel a ténnyel már réges-rég megbirkóztam. 
- Na igen, nem is ez az oka. Vannak olyan emberek az aranyvérűek közt, közéjük tartozik Ethelberta is, akik szerint Tudodki, legyen akármilyen jó mágus, mégis csupán egy félvér, és nem érdemli meg, hogy a varázsvilág élére álljon. Flame-nek hála Mrs Noble is beláthatta, mekkora jelentősége lenne, ha Tudodki megszerezne téged magának. 

Az út végén kirajzolódott a ház sziluettje. Megkönnyebbüléssel gondoltam a bögre forró teára, és a puha ágyra, ami odabent majd biztos pontot nyújt a fejemben dúló zűrzavarban. Semmi másra nem volt szükségem, csak arra, hogy kapjak pár nyugodt órát, ami alatt átrághatom magam mindezen.

De volt még egy fontos kérdésem.
- Nagyapa, szerinted is helytelen, hogy Regulus Blackkel barátkozom?
- Én…
Ekkora kinyílt a bejárati ajtó, s Nagyi robbant ki rajta suhogó talárban, márvány fehér ujjaival egy vörösen izzó főnixtollat markolva. 
- Meredith, Joseph, csak hogy megjöttetek! – zihálta. – Ez az előbb hullott a konyhaasztalra, be kell jönnötök, mielőtt megérkezik a patrónusa!

Nagyapa pánikszerűen rohant be mellette az előszobába, én engedelmesen tűrtem, hogy Nagyi behúzzon utána.
Alighogy becsukódott mögöttem az ajtó, egy ezüstös főnix jelent meg a szőnyegen, és kisvártatva Dumbledore hangja töltötte be a szobát.

- Thorntonék halottak. A gyerekek jól vannak, pár perc múlva átküldöm őket hozzátok. Biztosítsátok a házat.