Azok a pillanatok, amik akkor peregtek le, örökre az emlékezetemben maradnak. Nem sok kellett ahhoz, hogy ne kerüljek hisztérikus állapotba, úgyhogy inkább kipattantam az ágyból, és elkezdtem eszelősen ordítani. 

- NŐVÉR! Doktorúr! Valaki…!

Nem jött senki, és Lily sem mozdult, csak dermedten nézte a körülötte levő tócsát. Megálltam mellette, és elkezdtem magyarázni azt, ami eszembe jutott a könyvből, amit még anno olvasgattam, és persze tudom, hogy sok dolgot átugrottam, de az is valami volt, amit egyáltalán elolvastam.

- Lily, lélegezz! Gyerünk… fájások? – Nem válaszolt, de az arcáról mindent le tudtam olvasni. - Ki-be, ki-be, gyerünk, Lily. Szedd össze magad! Ki-be! Folytasd, én addig keresek valakit…!

Végszóra ki más libbent volna be az ajtón, ha nem Sirius? Ám egy másodpercre még ő is lefagyott, aztán sarkon fordult, és elrohant egy orvoshoz.

A sors fintora volt, hogy Robert Faith-tel tért vissza, és az is, hogy Robert megjegyezte halkan, hogy az eredeti szakmája szülész, illetve nőgyógyász, csak átspecializálódott néhány éve.
Igazság szerint nem nagyon tudott érdekelni, hogy Robert mikor, hol és milyen indokkal specializálódott át, vagy nem, ugyanis most a legnagyobb problémám az éppen szülni készülő nejem volt!

Néhány pillanattal később két nővér sietett be a kórterembe. Az egyik egy tolószéket tolt Lilyhez, és leültette, a másik egyenesen nekem jött, és szimplán visszatessékelt az ágyba. Nem sok kellett, hogy elkezdjek még inkább üvöltözni, de Robert tekintete elnémított. Most nem nekem kell pattognom…

- Igen, Ágas, jobb lesz, ha csendben maradsz – jelent meg a nővérke mellett Sirius feje, a keze pedig a nővér derekán állapodott meg.

A kettes számú nővér – aki ugyebár az én ágyam mellett állt -, nem tűrte Sirius próbálkozását, hanem egy egyszerű erélyes mozdulattal arrébb lökte, mire Sirius a másik nővér „karjaiba omlott”. Ez se tartott sokáig, bár nem azért, mert Sirius nem akarta, hanem mert Lily elkapta a karját, és maga elé rántotta.

- Ha nem fogod be most rögtön a pofádat, Black, én megkereslek, ha ezt befejeztem, és neked annyi lesz.

Ennyit mondott, se többet, se kevesebbet, és kivételesen Sirius sem kommentálta. A nővérek eltűntek, Robert pedig csak legyintett, és azt mondta, hogy hamarosan beszélünk. Ez a hamarosan több órányit jelentett doktor Fatih-nek – nagy örömömre. Természetesen, hiába ültetett le a nővér engem, én rá se hederítettem se a nővérre, se Sirius dumájára, csak sétálgattam le-fel a helyiségben. Egészen addig, amíg azt a szót nem hallottam meg, hogy „megszült”.

- Tessék? – torpantam meg hirtelen. – Hogy mit mondtál? Ki szült meg?
- Azt mondtam, hogy Frank azért tűnt el délután, mert Alice szült.
- Tényleg? Nahát… és ezt nevezik véletlennek – motyogtam az orrom elé, inkább magamnak, mint Siriusnak.

Nem is válaszolt, hanem ő is csatlakozott hozzám – a járkálásban. Nem tudom, hogy ő min gondolkodott, de akármennyiben és akármiben mertem volna fogadni, hogy nem Lilyn, és nem is Alice-on. Sokkal inkább a saját gyerekén. Ezt azonban nem tudhattam meg, mivel a „kettes számú” nővér rontott be a szobába, kezében egy csomaggal.

A csomag pedig egy babát takart. Egy fiút. Az én fiamat. 
Mert kétséget kizáróan csakis fiú lehetett.

Éreztem, hogy kiszáradt a torkom, a szívverésem is felgyorsult, és levegőt is elfelejtettem venni.
- Itt a kisfia, Mr Potter – mosolygott a nővér, és a kezembe nyomta a babát.
- Na, mit mondtam? – húztam ki magam, ahogy Sirius pillantottam, aki válaszképp csak megveregette a vállam.
- Gratulálok, apuka – válaszolta Sirius, de én csak gyönyörködni tudtam a fiamban.

Az újszülöttekhez képest elég sűrű fekete haja volt, és amikor rám nézett, egy pillanatra elállt a szavam. Azokat a gyönyörű smaragdzöld szemeket örökölte Lilytől, amikért bolondulok, és mikor ez tudatosult bennem, akkor már tudtam, hogy a fiamért is fogok bolondulni.

- A felesége mondott valamilyen nevet, de nem igazán értettük… Igencsak kimerült.
- De jól van? – néztem fel aggodalmasan, még mindig elérzékenyülve.
- Igen, Mr Potter, jól, csak szeretné látni magát.

Bólintottam, és nem is törődtem a fájdalmakkal, hanem egyenesen Lily kórtermébe iparkodtam – nyomomba Siriusszal és a nővérrel. Kivételesen pedig nem is hallottam semmiféle csajozós szöveget, ugyanis Sirius ráfókuszált a fiamra, akitől még neki is elállt a szava.

Amikor beléptünk a FSZO-ba, azaz a Frissen Szült Osztályra, a legnagyobb meglepetésemre Frankbe botlottam.

- Ó, James! Gratulálok! – vigyorgott Frank, ahogy a fiamra nézett, és ő is büszkén húzta ki magát, miközben az egyik ágyra bökött a fejével, ahol Alice feküdt a karjában egy babával.
- Köszönöm. Én is nektek – mosolyodtam el, majd az Alice melletti ágyon állapodott meg a tekintetem.

Ott aludt Lily békésen, és nyugodtan, én pedig közelebb léptem az ágyhoz. A külvilág megszűnt létezni, amikor a feleségemre néztem, és ahogy arra gondoltam, hogy mekkora fájdalmakat élhetett át, hogy megszülessen a Csodánk.
Mert ő a Mi Csodánk.

Lily ekkor nyitotta ki a szemét, és a szája rögtön mosolyra húzódott, mikor ránk nézett. A karjaiba adtam a fiúnkat, és leültem az ágy szélére.

- Annyira szeretlek… - suttogtam a fülébe, ő pedig adott egy csókot a számra. Magamhoz szorítottam néhány másodpercre, miközben a szívem ki akart ugrani a bordáim közül.
- Hát nem gyönyörű? – nézett Lily a csöppségre, mire bólintottam.
- A szemei… a tied – válaszoltam halkan, és erre felragyogott az arca.

És ez a ragyogás valami új volt… Nem egy lány arca volt már, és nem is egy nőé, hanem már egy asszonyé… egy anyáé.

- Még mindig nem mondták meg a kisfiú nevét – lépett közbe a nővér kezében egy kartonlappal.

Összenéztünk Lilyvel egy pillanatra, aztán egyszerre mondtuk:

- Harry James Potter. – Hangunkban mind az a büszkeség csengett, ami e név feltalálása óta felhalmozódott, egészen a mai napig.

A nővér feljegyezte az adatokat, majd közölte velünk, hogy Harry 1980. július 31-én tizenkilenc ötvennyolckor született három kilo huszonkét dekával és ötvenegy centivel. Ezek a számok életünk végéig fognak kísérni.

- Még egyszer gratulálok maguknak – mondta a nővér, majd Sirius tekintetét keresve kiment a kórteremből, ám Sirius ügyet sem vetett rá.
- A mienk Neville – kotyogott közbe Frank, akinek a szája ugyancsak a füléig ért, akárcsak nekem.

Felnevettünk, és olyan öröm járta be a kórtermet, amit mi eddig sosem éreztünk, de talán már ideje volt…

Néhány órával később az örömünk már nem volt tapintható a levegőben. Remus és Rémszem is bejött a Mungóba, hogy megnézze az új trónörökös(öke)t, illetve a büszke szülőket. Lilyt és Alice-t hagytuk pihenni, és inkább elmentünk az inkubátorokhoz, ahol sokáig beszélgettünk és gyönyörködtünk a babákba, amikor is rájöttem, hogy valami nem stimmel. Mindketten többször is az ajtó felé pillantottak, mintha azt várták volna, hogy történjen valami. Mintha valakinek be kellene futnia, és azt ordítania, hogy világvége van.

- Na, jól van. Remus, történt valami? – tértem a lényegre, mert már kezdett elegem lenni.

Az óra mutató kattogása szakította meg egyedül a csendet. Négyünk közül senki nem vett levegőt abban a pillanatban, de végül Remus és Mordon összenéztek, majd Remus elkezdte a meséjét.

- Miután eljöttetek a Szent Mungóba, a csata persze nem állt le. Mintha egyre többen lettek volna a halálfalók, és mintha a mi embereink elfogytak volna. Aztán egyszer csak a miniszterasszony is előkerült, de persze a halálfalók különböző átkokat próbáltak ki rajta.
- De ugye…? – kezdtem volna, mire leintettek. Abban a pillanatban magam előtt láttam a végkifejletet.
- Az élet nem túl kegyes mostanában hozzánk, James – vette át a szót Mordon, és az jutott eszembe, hogy soha nem hívott még a keresztnevemen. – Millicentet lelökték a vízesés pereméről, és a szemünk előtt zúzódott szét egy kövön.
- A miniszterasszony halott? – kérdezte hirtelen Frank, én pedig levegő után kaptam, és éreztem, hogy összecsuklok, ha nem ülök le azonnal.

Az ajtó melletti padot választottam, hogy egy kicsit magamba merüljek. Ha Bagnold halott, akkor itt elszabadul a pokol. Az újságok hamarosan tele lesznek a hírrel, és még ha eddig is nyilvánvaló volt, hogy a gonoszé a hatalom, most már végérvényesen ki kell nyitnunk a szemünket és felfogni, hogy ez már a valóság, és tényleg Voldemort győzedelmeskedik.

És ha Voldemort győzedelmeskedik, akkor Lily is veszélyben van…

- Tennünk kell valamit. Nem ülhetünk csak itt! – pattantam fel, és ha lett volna egy asztal, akkor rá is csaptam volna.
- Na és mit tudunk tenni, Ágas? – szólt a sarokból Sirius, aki eddig csendben figyelte az eseményeket, de most elrugaszkodott a faltól, és odasétált Remus és Frank közé.
- Nekünk is toboroznunk kell embereket… gyűjteni a Jókat, és nem hagyni, hogy az a mugligyűlölő kis mitugrász uralkodjon!
- Az a mugligyűlölő kis mitugrász most ölte meg a miniszterasszonyt. És ha ő meghalt, akkor az emberek már nem lesznek elég erősek, hogy védekezzenek! - csattant fel Sirius. – Ez olyan, mintha Dumbledore halna meg… Az emberek elvesztették a hitüket már, és nem is várhatjuk el, hogy bízzanak abban, hogy jobb idők következnek!
- Lehet, hogy elvesztették a hitüket, de… valahogy mi visszahozzuk – szólalt meg Remus is.
- Igen, és hogyan? – vágott vissza Sirius egy kissé gúnyos hangnemben. – Lökjünk le mi is Voldemortot, csak mi, mondjuk, egy hegyről?

Lüktetni kezdett a koponyám, és a világ is mintha forgott volna velem, ahogy Harryhez léptem. A fiam… a fiam egy olyan világba csöppent, ahol háború van, és a rossz elnyomja a jót. 
Ezt nem hagyhatom. 
Nem hagyhatjuk!

Ahogy Harry zöld szemébe néztem, összerándultam egy pillanatra a gyomromba villámló idegességtől. Érzések és gondolatok ezrei kavarogtak a fejembe Harry jövőjéről, de biztos vagyok benne, hogy a valóság ennél sokkal szörnyűbb lesz… A lényeg akkor is az, hogy Lilyt óvni és védelmezni kell mindentől, mert ő is az elsőszámú ellenségei közt van Voldemortnak.

Remus és Sirius lépett mellém, és megveregették a vállam, miközben Harryre néztek. Tanácstalanul figyelték Harryt, aki felém próbálta nyújtani a kezét, és én arra gondoltam, hogy ha kell, akkor halálom napjáig harcolni fogok egy jobb életért, és megfizetnek azért, hogy ma meghalt egy jó lélek, még ha született is helyette egy másik…