"/Hol volt, hol nem volt… Halványan emlékszem rá, hogy így kezdődnek a mesék. Ha ennek a mondatnak az igazságtartalmát kellene vizsgálnom, azt mondanám, egyedül a ’nem volt’ igaz. Mert nekünk sosem volt. Se mesénk, se lehetőségünk… /

Tedd, amit tenned kell.

Olyan könnyű kimondani, nem? Azonban mikor már valóban tennünk kell azt, amit a szívünk vezérel, elbizonytalanodunk. Hisz nem tudjuk, mely lépésünk, döntésünk okozza majd a vesztünket, hogy mikor baltázzuk el örökre az életünket. Valahol bennünk ott az állandó széthúzás…

"Ketté akartam szakadni, de millió darabban feküdtem így is a nedves földön, s romjaimat megülte a kegyetlen, számító félhomály."

Azért szeretem ezt a történetet, mert valós. Nem érzem úgy, hogy ilyen csak a mesében van… mert a háború bizony halállal jár, olyannal, amivel képtelenség számolni, és nem feltétlen csupán a közvetlen környezetünkből halnak meg emberek, hanem vadidegen emberekre, egyszervolt arcokra is döbbenten tekintünk, mert mikor az ő halálukról értesülünk, akkor döbbenünk csak rá, hogy ilyen velünk is megtörténhet.

„Kitört a háború, Meredith. Innen nincs visszaút.”

A háború is egy bizalomjáték. Valaki kezébe belehelyezed az életed, de legbelül mindig ott lebeghet benned az érzés, hogy vajon jól tetted-e? És ha megbízol benne és a karjaiba dőlsz, elkap, vagy hagy elesni? Hisz az élet hiába szép - olykor könyörtelen és kegyetlen is tud lenni. De ilyesmire csak akkor tudsz rájönni, mikor Rabastan Lestrange eltöri a csuklód… aztán a belsődet is szilánkokra zúzza, a hitedet önmagadban.

„Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk.”

A fő szál Caitlin elrablása köré épül, és valahol minden sor mögött ott bújik meg az ártatlan kislány, mégis olyan, mintha nem is létezne, mintha csak egy újabb bizonytalanság volna, egy angyal… és bár tudjuk, hogy él, Meredith fejében is megfordulhat olykor, mi van, ha már nem. És ez a legrosszabb - a sok kérdés, ami nyomasztja a lelkünket, és amire senki sem adhat választ.

„Minden ember szeretne hős lenni, legalább egyszer az életében. Én sosem a világot akartam megmenteni. Csak Regulust és Caitlint.”

Én nem tudok mást tenni, mint amit nekem is kell, repesve várni az újabb fejezeteket, és szorgalmasan véleményezni. És nagyon remélem, hogy végül Meredith körül is helyreáll a rend, hisz az is csak káoszból születhet… 

Köszönöm neked, Sophie, hogy írod ezt a csodálatos történetet, hogy ihletet adsz, és megvilágítod az emberek szeme előtt avaló-ságot. Bízom benne, hogy egyszer majd a könyvesboltokban is rám kacsint a neved… Addig meg integetek szorgosan. (L)(L)

Puszi, Lelle"