Pán Péter

„She also said she would give him a kiss if he liked, but Peter did not know what she meant, and he held out his hand expectantly.
- Surely you know what kiss is? – she asked, aghast.
- I shall know when you give it to me.”

„Tink was not all bad: or, rather, she was not all bad just now, but, on the other hand, sometimes she was all good. Fairies have to be one thing or the other, because being so small they unfortunately have room for one feeling only at a time.”

„- See – he said -, the arrow struck against this. It is the kiss I gave her. It has saved her life.”

J.M.Barrie – Peter Pan

/Voltak idők, amikor azt kívántam, bár akkora lennék, mint egy tündér, hogy egyszerre csak egyvalamit érezhessek.
Az emlékeimben úgy élsz, mint az a csöppség, akinek ez hihetetlenül hosszú ideig sikerült is, mert legtöbbször annyira túlcsordult benned a szeretet a világ iránt, hogy abba a gondolatnyi kis szívedbe nem is fért több érzelem. Aztán egyre több embert szerettél meg, és ez éppúgy szétszakított téged is, mint mindenki mást. Mert az élet néha ugyanazzal a mozdulattal simogat meg téged, mint amivel megpofozott valaki mást, aki fontos volt neked.

Én azért mégis szerettem volna tündér lenni, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy mi mindent érzek egyszerre az iránt, aki egy csapásra a legfontosabb lett az életemben. Nem értheted, mert azt hiszem, sohasem voltál szerelmes, de azok közül az érzések közül egytől sem váltam volna meg könnyek nélkül: még a gyűlölettől sem./

 Életem addigi legborzalmasabb karácsonya azzal a fagyos hirtelenséggel múlt el, amivel kegyetlenül belerondított az életünkbe. Nem egy ajándékunk felbontatlanul hevert a ház egy eldugottabb sarkában, türelmesen várva, hogy ki-ki összegyűjtse a megpillantásához szükséges erőt.
 Agatha csendes szomorúsággal bájosan hétköznapi arcán hazautazott, helyébe pedig – mindannyiunk nagy örömére – Jeremy érkezett.

 Mi, gyerekek az idő nagy részét egyedül töltöttük a hatalmas, otthonos házban, mivel a felnőttek, felelősségteljes Rend-tagok lévén szinte huszonnégy órában küldetéseket teljesítettek. Leginkább azzal foglalkoztak, hogy kiűzzék a halálfalókat egy-egy Thornton-házból, és lakhatóvá tegyenek legalább egyet Davidéknek, Dumbledore ugyanis úgy vélte, csak egy-két hónapig lesznek érdekesek Voldemort számára, amíg a diadalmámor tettre késszé teszi; azután a megfelelő védőbűbájok mellett nyugodtan élhetnek ott, ahol szeretnének. David meggyőzte Georgianát, hogy tartson a többiekkel, amikor ezen dolgoznak, és ezzel végre kiszakította nővérét a depresszióból.
- Én büszke vagyok anyáékra, amiért felvették a harcot az ellen a szörnyeteg ellen – mondta David -, és nem hiszem, hogy neked máshogy kellene érezned, csak mert ugyanez tetted, és túlélted.

 Mind megkönnyebbültünk, mikor a lány belevetette magát a munkába, mert világos volt, hogy mindaddig emésztette őt az önvád, amiért szülei halálakor ő lőtte ki az első átkot. A helyzet akkor stabilizálódott végleg, amikor végre kapcsolatba tudott lépni finn vőlegényével, s a fiú úgy döntött, Angliába költözik, hogy Georgie segítségére lehessen.

 Napközben így hát magunkra maradtunk. Igyekeztünk mindig valami hasznosat és érdekeset csinálni, hiszen elég volt egyetlen üres negyedóra, máris ránk telepedtek az emlékek, és a jeges szorongás a távollevőkért.

 Rengeteget énekeltünk. A zenével kézenfogva még a halál árnyékát is könnyebb volt elűzni a fejünk fölül; ilyenkor körém gyűltek – az éneklést eleinte mereven elutasító Benjy is -, én pedig boldogan foglaltam helyet a faragott zongoraszékemen, hogy a születésnapomra kapott gyönyörű zongorán kísérjem magunkat, melyet Nagyapa készített nekem tíz hosszú éven át.

 Az idő fennmaradó részében sok mindent műveltünk, leginkább olyasmiket, amik gyógyító nevetésre fakasztottak minket. Példának okáért ötéveseknek való játékokat játszottunk, főzőcskéztünk, vagy éjszakába nyúlóan néztük a családi videókat, mert az éjjel vált a legnagyobb ellenségünkké kiszámíthatatlan álomképeivel.

 A nagyszüleim házának egyik legszórakoztatóbb tulajdonsága kétségkívül az volt, hogy Nagyapa származásának köszönhetően kellemesen ötvözte a mágia és a mugli technika legjavát.*Alig vártuk, hogy sötétedéskor bekapcsolhassuk a televíziót, és egy pálcaintéssel elindíthassuk az aznapra kiharcolt videót.

*

- Ezen csak annyi áll: James Matthew Barrie – dörmögte Shirley nyakig elmerülve egy poros kartondobozban, ami a kazettákat rejtette. December harmincadika volt, lassan közeledett a szünet vége, ami újabb megoldandó problémák elé állított engem.
 A tető egyik elhúzott cserepe után maradt résen át könnyedén kiláthattunk a lemenő Napra. Közeledett a sötétség; Jeremy türelmetlenül megbökdöste Shirley égnek álló bokáját.
- Jeremy Carter, még egy ilyen, és belezuhanok ebbe a póklakba! – sikoltott fel barátnőm. – A fenébe, csak ezt érem el, másszon be ide valaki, aki magasabb.
- Eszünkben sincs – szögezte le Benjy a haját simogatva. – Elég, ha csak a te fejed lesz poros. Med, van ötleted, mire utalhat Joseph bácsi újabb rejtélyes címkézése?
- Hmm? – David kihasználta, hogy öccse elterelte a figyelmemet, és egy ügyes mozdulattal megnyerte a pirospacsit. 
- Búcsúzz el a bajnoki címedtől, Field – bokszolt a levegőbe diadalmasan.
- Ezer köszönet, Benjamin… – morogtam. – Remélem, legalább jó okod volt rá, hogy így hátba támadj!
- Azt kérdezte – szólt Shirley fensőbbségesen tűrve az előbújó frizurája láttán felcsattanó röhögést -, hogy szerinted mit jelenthet ez itt. – Azzal az orrom elé nyomta a kazettát, majd megsemmisítő pillantást vetett a fiúkra.
- J. M. Barrie… Ő írta a Pán Pétert! – Győzedelmes közlésemtől elszontyolodtak.
- Akkor ez valami színdarab? – fintorgott Benjy.
- Igen, az, de… Hát nem emlékeztek? – Jeremyhez fordultam. – Mi játszottuk el! Te voltál Nana, én meg… én meg Wendy, és…
- Jól értem, Jer? Egy kutyát játszottál? – Benjy újult erővel nevetett fel. – Ide vele, ezt látnom kell. – Se szó, se beszéd kikapta a kezemből a videót, és már rohant is le a lépcsőn.
- Ez égés lesz – foglalta össze fejcsóválva David.
- Az biztos – helyeselt Shirley. – Voltunk vagy nyolc évesek… Jut eszembe, Jeremy, ugye azóta már megszabadultál a bolháidtól?
Jeremy válaszát elnyelte a távolság, barátaim már elhagyták a padlást.
Elszorult szívvel fejeztem be a megkezdett mondatot:
-… és Regulus volt Pán Péter.

*

 Végül feleslegesnek bizonyultak az aggodalmaink. Rengeteget nevettünk amatőr előadásunk gyermeteg hiányosságain, és vitatható színészi tehetségünkön, ami Jeremy szerint még mindig elszántan lappang bennünk. Volt ugyan egy kínos pillanat, amikor Benjy megkérdezte, miért volt velünk Regulus is, de ez szemmel láthatóan csak nekem volt kellemetlen, Shirley vigyorogva indokolta meg helyettem.
- Regulus azon a nyáron rengeteget lógott Meddel, szinte lehetetlen volt úgy meglátogatni a mi kis barátnőnket, hogy ne találjuk őt is vele.
 A felvétel ugyanis a szüleim házában, londoni otthonunkban készült, anya, apa és Flame hathatós közreműködésével. Telibe találtak a kedves emlékek.

 Körül-belül a film felénél jártunk, amikor csörgött a telefon. Ütött-kopott készülék volt, jó nagy hanggal, úgyhogy rögtön felpattantam, és a konyhába szaladtam, hogy felvegyem. A többiek egy hálás, szívmelengető pillantás után visszafordultak a tévéhez, és ezzel elszállt a barátság békés, tökéletes másodperce.
- Halló, itt Wendy – mosolyogtam bele a kagylóba. Biztosra vettem, hogy valamelyik falubeli mugli néni az, aki úgysem emlékszik Miriam Field unokájának nevére, mert más nem tudta a nagyszüleim számát. Kivéve egyvalakit.
- Uhm… Itt meg Pán Péter.

 Igaz, hogy a telefon eltorzítja az emberek hangját, de az övét bárhol, bármikor felismertem volna, ha én nem is, hát a bolond szívem biztosan; most is elfelejtett dobogni egy félelmetes ezredmásodpercre.
- Regulus?
- Igen. Szia, Med.
 Amint kimondta ezt a három aprócska szót, már tudtam, hogy Rabastan Lestrange bemesélt neki valamit. Regulus soha nem beszélne velem ilyen közömbös lenézéssel.
- Te jó ég, ezer éve, hogy utoljára hívtál, nem hittem, hogy még emlékszel, hogyan kell! – Befogtam a telefont, és egy mélyet lélegeztem. Minden rendben lesz, csak úgy kell viselkednem, mintha semmi sem történt volna.
- Semmi gond a memóriámmal. Egyedül az okozott gondot, hogy előkerítsem a mugli pénzeket, amiket még régen kaptam tőled karácsonyra, meg a papírt, amire felírtam a számot. Jut eszembe, köszönöm a cikeszt, és azt az évezredes képet, amin azt a borzalmas ruhát viseljük a nagyanyád teadélutánján, a hajunk pedig… mármint a te bodros frizurád, mert az én fejemen az a lenyalt izé minden csak nem haj… - Rövid, örömtelen nevetés a túloldalról.
- Találtam egy csoportképet is, Luciusszal, Bellatrixszal, meg a többi drágasággal, de Noble nagyi már így is majdnem rajtakapott, mikor kitéptem azt, ami elküldtem.
- Jaj, bogaram, ha nem lennél, ki kellene téged találni… - Hálaimát rebegtem a hangjába surranó melegségét. – Komolyan elloptad?
- Bizony – vágtam rá büszkén. – Amúgy én is köszönöm a nyakláncot, elképesztően gyönyörű az a medál.
- Azt hiszem, megy a szemed színéhez. – Egészen lágyan mondta ezt, úgy éreztem, elvonult a sötét felleg.
- Igen, tökéletesen passzol.
Csend.
- Felvehetnéd holnap.
- Regulus, karácsony óta egyfolytában rajtam van! – Mutatóujjammal végigsimítottam a medálon.
- Örülök neki, de ez igazából egy burkolt meghívás akart lenni, okoskám. – Végre úgy igazán, regulusosan felnevetett.
- Hová hívsz meg? – vigyorodtam el izgatottan.
- Rosier szilveszteri bulijára.
- Ó. – Csalódottan a falnak dőltem, a mosoly lefagyott az arcomról.
- Mi az?
- Reg, tavaly azon a bulin majdnem lefeküdtem egy vadidegennel, akiről ma sem tudok még semmit. – Elővigyázatosan lehalkítottam a hangom; ezt a titkomat még senkivel sem osztottam meg Reguluson és Shirleyn kívül.
- De most velem leszel!
- Akkor is te vittél el, aztán szépen magamra hagytál! – Nem akartam, de szemrehányón csengett a fojtott kiáltás.
- Sirius megígérte, hogy vigyáz rád, amíg visszaérek…
- Egyikőtökről sem tudtam, hogy milyen maszkot visel, úgyhogy nehéz lett volna megtalálnom.
Hallgatott. Fogadni mertem volna, hogy tisztes távolságban a kagylótól halkan szitkozódik – ez örökös vitatéma volt köztünk, míg meg nem egyeztünk, hogy nem ér ennyit a dolog. Végül is, jól éreztem magam…
- Ez nem álarcos buli lesz – törte meg végül a csöndet.
- Nézd, Regulus, én…
- Már tudom, miről van szó, ne szólj egy szót sem. – Megint hidegen csengett a hangja. Beleborzongtam, bántott, hogy nem árulhatom el neki, hogy a legjobb barátja miatt nem találkozhatunk. Furcsamód ez fájt a legjobban ezekben a nehéz napokban.
-  Micsoda?
- Boldog újévet.
- Reg…!

 Üres sípolás volt a válasz, semmi több. Letette.

 Elengedtem a kagylót, hagytam, hadd rugózzon, miközben a fal tövébe csúsztam. Felhúzott térdeimre hajtottam a homlokom, és karjaimat magam köré csavarva amennyire csak tudtam, begubóztam.

 Gondolkodtam. Azokról a dolgokról, amikről azt hittem, ráérek foglalkozni velük, ha visszatértem az iskolába, és amikről most világosan kiderült, tovább már nem halogathatom őket.

 Azok után, amit ebből a telefonbeszélgetésből leszűrtem, nem szabad hagynom, hogy Rabastan megfélemlítsen. Pechére mindkettőnkben folyik Lestrange-vér, szóval emberére akadt ebben az élet-halál játéban.

 Vagyis el kell mennem arra a partira.

 Lendületesen kászálódtam fel, amikor hirtelen megszédültem; ha odamegyek, talán felismerem azt, akivel…

 Rosszul lettem a lehetőségtől.

 Hosszú percekig térdeltem a vécékagyló előtt, oldalamat a hűvös csempének támasztva, mire elmúlt a hányingerem.

 Gyáva voltam, és a jó híremet mentettem a barátságom helyett.

 Pótcselekvésekre volt szükségem, úgyhogy nekiálltam elmosogatni a hegyként tornyosuló mosatlant. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne gondoljak arra a napra, vagy Regulusra, de az agyam akkor áruló módon csak ezt a kettő ismerte.

 Így hát Regulusra gondoltam: a szemére, az arcára, a kezeire, és egy szünidőre alig pár évvel ezelőtt, amikor…
… két erős kar simult viharos hirtelenséggel a derekamra, tulajdonosuk pedig kíméletlenül a fülembe kiabált.
- Bú!
Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy rejtélyes támadómba döföm a kezemben tartott kést, de az végül apró, ám annál hatásosabb placcsanással landolt a habzó mosogatólében, beterítve vele hímzett köténykémet.
 Regulus csukladozva kacagott a hátam mögött. A konyhapult szélébe kapaszkodtam, és nagyokat kortyoltam a konyha meleg levegőjéből, hogy ne vágjam őt orrba. Az ijedtségtől még mindig riadtan kalapált a szívem, ráadásul a lábam is remegett, úgyhogy a verbális támadásnál nem kínálkozott jobb fegyver, amivel megőrizhettem a méltóságom.
- Ki engedett be téged éjnek évadján? – kérdeztem csevegőnek szánt hangon, továbbra is a mosogatóba meredve.
- Anyukád. Épp most fekteti le a húgodat. – Hallottam, ahogy az asztalra rak valamit, majd kihúz egy széket, és leül. – Kár, hogy ilyen korán elaludt, mindig olyan lelkes, ha láthat. Nem úgy, mint te. Hm. Hé, felcsaptál konyhatündérnek? Csinos ez a ruha.
Fújtatva megfordultam, hogy egy szúrós pillantás kíséretében belévájjam mind a tíz körmömet. Haragban váltunk el, erre most csak úgy idejön bájcsevegni…

 A torkomra forrt a dühös sziszegés, ahogy megláttam az arcát. Szaporán pergő könnyek hullottak az ölébe, azok fátylán át vigyorgott rám.
- Jó, hogy végre rám emelted a gyönyörű szemeidet, bogaram.
- Regulus, mi történt? – A már jócskán vizes köténybe töröltem a kezem, és elé térdeltem.
- Meghalt az apám – mondta ki tényszerűen. Követhetetlen sebességgel fonta össze az ujjainkat, most azokat nézte dermedten. – Anyám szörnyen kiborult, el tudod hinni? Soha még csak eszembe sem jutott, hogy szerethették egymást, apám túl öreg és túl elvont volt hozzá, de mégis…
- És te hogy érzed magad?
Gyengéden átfogta a csuklómat, majd a tenyeremmel letörölte a könnyeit. Az ajkamat beharapva fürkésztem vonásait; amikor ezt észrevette, elmosolyodott, és leereszkedett mellém.
- Azt mondod, kényelmes itt lent? – hümmögte. Egy másodpercre sem engedte el a kezem, úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. Végül hosszú, feszült csend után a szemembe nézett, úgy felelt. – Egyedül maradtam anyámmal. Egyedül azzal az emberrel, aki elüldözte az őrületbe hajló szeretetével a bátyámat, egyedül azzal, aki mindeddig semmi jelét nem mutatta, hogy képes normális érzelmeket produkálni. De talán most, hogy már nincs értelme titkolnia… hiszen láttam, ahogy zokogott a ravatalnál… talán most majd jobb lesz minden…
Homlokát az enyémhez támasztotta, összekulcsolt kezeinkkel apró köröket írt le a levegőben.
- Mondd, Med, miért ilyen pokoli nehéz elveszíteni valakit?

 Elfogyott minden edény, tisztán hevertek a csöpögtetőn. Az asztalhoz sétáltam, és leültem a lába mellé a földre, hogy elgondolkozhassam mindazon, amiket az elmúlt években a halállal kapcsolatban átéltem.

 Lehetetlen volt nem észrevennem az ordító különbséget David és Regulus gyásza között.
David kizárt minket a szomorúságából, engem is beleértve; hiába kérte, hogy vigasztaljam meg, hiába csókolt meg teljes szívével, a teste eufóriáját csak felhasználta, és nem fogadta be. Azért volt szüksége olyan intenzív fizikai kontaktusra, hogy ne nyíljon ki, hogy senkit se engedjen be az ő elszigetelt gyötrelemvilágába.

 Regulus ezzel szemben nemes egyszerűséggel, pusztán összefonódott ujjaink segítségével beleolvasztott a fájdalmába. Neki tényleg rám volt szüksége, a lelkemre, nem pedig a testemre. Tudtam, hogy ha ő kerülne ismét hasonló helyzetbe, nem lenne gondom a részvétnyilvánítással. Túl sok minden kapcsolt össze minket.

 Mégsem tudtam rávenni magam, hogy elmenjek egy nyavalyás bulira, és rendbe hozzam ezt a kincset érő barátságot.

~o~

A hatalmas teraszon ültem, hátamat a kecses, kovácsoltvas korlátnak döntöttem. Azon elmélkedtem, hogy ha az ég felé fordítom a fejem, vajon miért látom még mindig a padlót és a térdemnél heverő martinis üveget…?
Vontatott, megkésett hangok másztak a fülembe, és ezúttal egy fölém tornyosuló árny akadályozta meg, hogy a csillagokat bámuljam.
- Hé, nem látom az Andromedát! – méltatlankodtam. – Vagyis… tudod furcsa, mert igazából azt akartam kérdezni, hogy… véletlenül nem láttad, milyen álarcot visel Andromeda Black?
- Nem. Gyere, nagyon hideg van idekint, nehogy megfázz. – A kezét nyújtotta. Ismerős volt a rejtélyes fiú hangja, a tudatom szélére még egy arc körvonalai is betáncoltak, de sehogy sem tudtam őt beazonosítani.
- Nem fázom – vigyorogtam rá.
- Persze, mert túl sokat ittál. – Lábával arrébb lökte az üres üveget, kezét még közelebb nyújtotta. – Na, gyere már.
- Jó, de ha segítesz felkelnem innen, meg kell keresnünk Androt. Ő itt az egyetlen normális ember… Amúgy Regulusszal jöttem, de az a barom Lestrange elhívta valahová, aztán éjfélkor fel kellett raknunk ezeket az átkozott álarcokat, és nem találom. – Birizgálni kezdtem a tenyerét. – De haragszom rá, nem is érdekel, milyen a maszkja. Siriusnak kéne rám vigyáznia, de neki meg muszáj volt rástartolnia arra a csajra, aki meg akarja dugatni magát Jamesszel, mert James totál belezúgott Evansbe, és… - Nagyokat pislogtam rá. – Fogadok, hogy egy szót sem értesz mindebből.
Megelégelhette, hogy szórakozásképpen kegyetlenül karmolászom a mancsát, mert megragadta a karom, és felrántott maga elé.
- Elég ebből, te nem ilyen vagy. Most szépen bekísérlek, és lepihensz valahová. Rád fér egy kiadós alvás vagy valami. – Egy hihetetlenül sötét, lángoló szempár fürkészett a zöld lángnyelvekkel tarkított ezüstös álarc mögül. Tekintete éppúgy végigperzselte az arcom, mint ahogy karomat simogató ujjai, amikor kiengedett szorításukból.
A végtagjaim önállósították magukat: keze után kaptam, majd a derekamra csúsztattam, közelebb léptem hozzá, és a helyzet betetőzéseként másik karommal körbefontam a nyakát.

 Egy világból kiszakadt pillanatig egymásra meredtünk; leheletünk szinte megkristályosodott a levegőben, de én majd’ meggyulladtam az ismeretlen ismerős közelségétől.
Úgy tűnt, évezredek teltek el, mire megcsókolt. Azelőtt volt már barátom, de talán pont azért nem engedélyeztem neki még szájrapuszit sem, mert a most érzett vonzalomnak a szikráját sem éreztem a társaságában.

 Arra eszméltem, hogy belöktük az egyik vendégszobába nyíló teraszajtót. Anélkül, hogy belegondoltam volna, mit teszek, a pálcám után kaptam, és motyogva bezártam minden ajtót.
Amikor kattantak a zárak, a fiú türelmetlenül csapott le újra az ajkaimra.

 Már réges-rég izmos hasát cirógattam a pólója alatt, de akkor mintha ördög bújt volna belém, nem elégedtem meg csupán az érintésével, látni akartam. Titkon, az agyam egy rejtett zugában abban reménykedtem, hogy a fekete pamutszövet lerántja róla a maszkot, ha kibújik belőle; az enyém már az ágy végében hevert, pontosan tudta tehát, hogy ki vagyok.
Csalódnom kellett, bár úgysem láthattam volna az arcát, hiszen a fiú minden csók nélkül eltöltött másodpercet időfecsérlésnek ítélt.

 A következő képkockán az ágyon feküdtünk, rám nehezedő testsúlya a frissen illatozó paplanhoz szegezett. Nem mintha a fiú megnyugtatóan ismerős illatán kívül bármit is érzékelt volna az orrom.

  Végre kigombolta rajtam az inget, de ekkor elhúzódtam tőle, hogy kibújhassak belőle, és ahogy magam mellé dobtam a könnyű ruhadarabot, hosszú idő után újra találkozott a tekintetünk…

 Ő az ágy egyik, én a másik végébe húzódtam.

 Zihálva kapkodtunk a levegő után, hogy bepótoljuk az elmúlt percek elszalasztott oxigénmennyiségét.
- Hű – nevettem el magam. – Túlfűtött kis első csók lett, nem gondolod?
 Nyomát sem éreztem már az alkoholmámornak, a fejem egyetlen adatot kivéve mindent tiszta pontossággal ismételt nekem: még mindig homály fedte lovagom kilétét.
- Az biztos. – Hosszan kifújta a levegőt, majd a fakeretes ágy támlájának támaszkodva törökülésbe helyezkedett. A mosolyától kihagyott a szívem. Mintha nem lett volna elég, hogy a beszűrődő holdfény megvilágította fedetlen mellkasát, és már amúgy is úgy éreztem, bármikor rávethetem magam…
Sóhajtva kihalásztam magam mögül a csípőm alá gyűrődött pólóját, hogy kedveskedve hozzá vágjam, de eszembe jutott valami.
- Megengeded, hogy én adjam rád vissza? Önuralom-teszt – feleltem kérdő pillantására lámpalázasan. Egy közömbös bólintás után felpattant, és megállt az ágy mellett.

Fülig pirultam, mert minden mozdulatomat éber figyelemmel kísérte, de végül nagyobb baleset nélkül sikerült odajutnom hozzá.
- Igazság szerint még mindig időzített bombának érzem magam, úgyhogy állíts le, ha újra rád másznék – torpantam meg tőle tisztes távolságban.
Idegesen felnevetett.
- Szerinted én kevésbé vagyok rád kattanva, mint fordítva?
- Bízom benne, hogy jóval kevesebbet ittál, mint én. – Kíméletlenül a fejébe húztam a pólót.

El-elakadt a lélegzetünk, ahogy néha óvatlanul hozzáértem a bőréhez, a szívem pedig úgy püfölte a bordáimat, mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Nem mertem a fiú szemébe nézni.

Egy lépést hátráltam, hogy elégedettségnek álcázott éhséggel megszemlélhessem a végeredményt.
- Valld be, hogy enélkül jobban tetszettem – sandított rám.
- Pimasz – nyújtottam ki a nyelvem. – Nem láttad a felsőmet?
- Hagyd csak, majd én.
Felvontam a szemöldököm.
- Belehalnék a szégyenbe, ha egy lányban több önkontroll lenne, mint bennem – magyarázta vigyorogva, majd lassan belebújtatta karjaimat az ingujjakba.

Persze ott voltak még a gombok.
- Örülj, ez a mai a szerencsenapod – morogtam. – Élvezed, hogy ilyen sokáig tart felöltöztetni, igaz?
- De én legalább nem tagadom – kacsintott rám pajkosan.
Aztán nagyon, nagyon merész dolgot tett: belecsókolt a nyakamba.
Felnyögtem; ökölbe szorított kezeimet a mellkasom előtt kereszteztem, hogy ne öleljem meg.
- Bocsi, nem bírtam megállni – simított végig az oldalamon.
- Te meg akarsz engem ölni. – Szinte lehetetlennek tűnt ellépni tőle, mégis sikerült. – De legalább én nyertem ezt az önuralomdolgot.
Vidáman vállat vont, majd zsebre vágta a kezét.
- Mennem kell – törtem meg a vibráló csendet.
- Várj! – kapta le rólam beszédes tekintetét. Kicsit piszmogott a sötétben, mialatt én az ajkamba harapva latolgattam, meddig bírom még.

Kezében az álarcommal jelent meg; egy gyors és pontos mozdulattal az arcomra igazította.
- Szörnyen vonzódom hozzád – bukott ki belőlem, miközben megadóan a karjaiba bújtam.
Nagyon lágyan és visszafogottan megcsókolt.
- Mondjak valamit, ami még ennél is kínosabb? Szeretlek.

*Itt csaltam, hiszen a ’70-es években nem volt valami jellemző a színes TV és a videó :D Bár, ha Nagyapa rásegített egy kis varázslattal… ;)