Abban a pillanatban, mikor meghallottam Lily hangját, már tudtam, hogy George bácsi miért is vigyorgott olyan ravaszul. Ő már akkor tudta, hogy Lily hamarosan megérkezik, és mi még mindig sehol sem álltunk. Szétnéztem a konyhában; a mosatlanokkal már szerencsére végeztem, de a szennyes ruhák, és a függöny, amit Sirius sikeresen lehányt... na, hát az még mindig az asztal alatt bűzlött.

A mosógép az emeleti fürdőszobában van, tehát az kilőve, hogy én most észrevétlenül felcipeljem a ruhákat. Aztán megakadt a szemem a mosogatógépen, és tudtam, hogy nincs sok idő addig, míg Lily bejön a konyhába. Így hát begyűrtem az összes szennyest, és úgy döntöttem, hogy inkább Lily elé megyek. Minél később jön be ide, annál később érzi meg a bűzt...

- Sziasztok - jelentem meg az előszobában, ahol Lily állt kezében Harryvel, mellette pedig George bácsi Lily táskájával.
- Szervusz, James - felelte, és rám mosolygott. A köszönés nem tetszett, de az a mosoly valahogy nem azt mutatta, hogy haragszik rám. És tudtam, hogy ha haragudna is, akkor se sokáig.
Hogy is van az a mondás? Hát persze: egy jó asszony mindent megbocsát.

George bácsi egy kicsit feltartóztatta Lilyt, méghozzá annyira, hogy mikor beléptünk a nappaliba, akkor az szinte csillogott Sirius munkája után. Én személy szerint nem akartam megtudni, hogyan sikerült ez neki, de az biztos, hogy nyugodtan ült a kanapén, kezében egy cigarettával, amit épp meg akart volna gyújtani.

- Meg ne próbálj rágyújtani a házunkban Harry és az én jelenlétemben – sziszegte Lily, miközben a kezembe nyomta Harryt, majd odament Siriushoz és elvette tőle az egész dobozt, a szájából lógó szállal együtt.

Míg Sirius és Lily vitatkozott, én döbbenten tartottam a karjaimban Harryt; a szám is nyitva maradt, ahogy ránéztem, és csak bámultam rá. Harry is rám emelte zöld szemeit, a szívem pedig nagyokat dobbant. Furcsa érzés volt az én fiamat tartani a kezemben. Nehéz volt igazán felfoni, hogy ő tényleg az én vérem, és hogy félig belőlem, félig Lilyből áll. Valahogy a természet ereje most járt át igazán. Talán akkor történt velem ilyesmi, mikor először ültem fel a seprűre a Griffendél színeiben... Nem, ez nem hasonlítható egy egyszerű kviddicsezéshez, ez annál sokkal természetibb volt.

Amikor legközelebb felnéztem Harryről, már csak Lily volt a nappaliban. A kanapén ült, bennünket figyelt és mosolygott. Észre sem vettem, hogy Sirius és George bácsi egyáltalán leléptek, nem hogy mikor!

Egy könnycsepp csordult ki a szememből, mire Lily felállt, és lassan odasétált hozzánk. Egyik kezével letörölte az arcomról a könnyet, és az a pillanat, ahogy összenéztünk, örökre az emlékezetembe vésődött…

Harry törte meg a percet, ugyanis elkezdett sírni. Lily mosolyogva nézett rám, és kivette a kezemből, közben pedig kibújt a blúzából.

- Nem mintha ellene lennék a vetkőzésnek, de… te mit csinálsz, Lily? – néztem rá, mire még jobban mosolyogni kezdett.
- A fiad éhes, James. Mit szeretnél, mit egyen? – nevetett fel, és eközben eljutott az agyamig, hogy igen, igaza van…

Furcsán éreztem magam, ahogy Lily megetette Harryt. Igazából az egész helyzet furcsa volt, és mégis… boldogsággal töltött el. Lily szebb volt, mint valaha – az arca kivirult, a teste is sokkal nőiesebb lett, és ahogy a karjaiba tartotta Harryt, egyszerre éreztem azt, hogy most azonnal fel kell kapnom és felvinni a hálószobába, és azt is, hogy maradjunk így örökre.

- Miért nézel így rám? – kérdezte Lily.
- Mert szeretlek.

A válasza csak egy mosoly volt. Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára voltunk együtt, mint férj és feleség, de nem bántam jelenleg. Lehet, hogy régebben már szétvetett volna az ideg, de most úgy éreztem, hogy a boldogságomhoz csak Harry és Lily kell. Csak az, hogy ők biztonságban és boldogok legyenek.

- Megkérhetlek arra, hogy felviszed Harryt a kiságyba és elaltatod? Nagyon fáj a derekam…

Nem kellett kétszer mondania. Felpattantam, és átvettem Harryt, aki hatalmasra nyitotta zöld szemét, és a száját is eltátotta.
- Szerintem, tetszel neki… - szólt közbe Lily.
- Nekem is tetszik a kis krapek – válaszoltam mosolyogva. – Akárcsak az anyja! – kacsintottam rá, mire elnevette magát.
- Hiányzott már ez a James… - mondta, mikor már megindultam az ajtó felé, de erre persze megálltam és visszafordultam.
- Miért, eddig nem ilyen voltam?
- De igen, csak múlt héten nem élvezhettem a társaságát… Sőt, azt se tudom, hogy mikor élveztem utoljára… - A szeme huncutul csillogott, és én igyekeztem nem arra gondolni, főleg, hogy körülbelül még csak most jött ki Lilyből a baba… Különben is, az előbb mondtam, hogy most nincs szükségem rá. 
Vagy mégis?

Nem mertem futni, és nem csak azért, mert Harry a kezemben volt, de reméltem, hogy sikerül gyorsan elaltatni. A karjaimban dédelgettem, miközben gondolatelterelésképp elmagyaráztam neki, hogy ez itt a mi házunk, és itt fogunk lakni mi hárman együtt. Még mindig nagy szemekkel nézett rám, és újra az jutott eszembe, hogy a szeme teljesen olyan, mint Lilyé.

Harry szobája a mi hálószobánk mellett volt jobbról, amit Lilyvel rendeztünk be – bár még hiányzott jó néhány bútor. Beletettem a kiságyba, ami felett elvarázsolt angyalkák kőröztek. Láttam, hogy egy másodpercre Harry szája lefelé görbült, de aztán az angyalok sikeresen elterelték a figyelmét, és azokat figyelte.

Néha-néha lecsukódott a szeme, és én épp azon kezdtem morfondírozni, hogy talán ezek az angyalkák nem  is olyan álmosítóak, mikor lehunyta a szemét, és elaludt. Lábujjhegyen osontam ki, de mikor magam mögött behajtottam az ajtót, Lily hangja ütötte meg a fülem:

- JAMES POTTER! MI A FRANCÉRT VANNAK A RUHÁK A MOSOGATÓGÉPBEN?!

El kellett telnie néhány másodpercnek ahhoz, hogy felfogjam, milyen ruhákról beszél... de aztán leesett, és az is, hogy egyhamar nem lesz semmi abból a férj-feleség-együttlét dologból...

*

- Te tényleg képes voltál bent felejteni a cuccokat a mosogatógépben?

Sirius már félórája itt tanyázott nálunk, de még mindig ezen röhögött. Természetesen Lily nagy csetepatét csapott, aztán pedig felment a hálószobába és magára zárt az ajtót – megjegyzem, nem kulccsal, hanem bűbájjal. Sirius ezen  is irtó jót szórakozott, de valahogy rám nem ragadt a nagy vígadása.

- Ezt nem hiszem el! Micsoda cikket lehetne ebből írni!  A megfélemlített férj, az egykori Roxfort hírhedt nőcsábásza ijedtségében a mosogatógépbe vágta a szennyes ruhákat…! – Csillogó szemekkel ábrándozott eme csodálatos cikkről, mire válaszképpen megforgattam a szemem.
- Szerintem, menj el újságírónak.
- Áh, még csak az kellene… Aztán mindenkit kivágnának, mert olyan jó lennék… - húzta ki magát vigyorogva, és hátradőlt a kanapén.
- Fogadjunk? – Megemeltem a szemöldököm, és gúnyos mosolyra húzódott a szám.
- Haha. Most ha ezzel arra akartál célozgatni, hogy valahogy így úszott el az aurordiplomám, akkor…
- Nem célozgatok én semmire – emeltem fel védekezően a kezem. – Csak kölcsön kenyér visszajár.

Sirius legyintett egyet, aztán pedig felragyogott a szeme. Tudtam, hogy most jön az a rész, amikor Sirius Black el szeretne érni valamit – csak azt felejtette el, hogy én nem vagyok nő, és hogy engem nem lehet levenni csak úgy a lábamról…

- Áááágaaas – nyújtotta el, mire összefontam magam előtt a karjaim, és nekidőltem az ajtófélfának.
- Mit szeretnél?
- Jaj, ne akarj már ennyire ismerni!
- Hát hallod, nem akarlak, de már késő…
- Nagyon humoros vagy ma, Ágas. Röhög a vakbelem. Pedig nem is ismersz, csak azt hiszed, hogy ismered azt, amit én se ismerem el, hogy te ismersz, de azt igen…
- Nem térnél a tárgyra? – szakítottam félbe, mert már rég elveszítettem a fonalat.
- Ja, dehogyisnem! Szóval… mi lenne, ha… ha én lennék a keresztapja Harrynek?
- Még nem tudom, hogy ki jár rosszabbul – sóhajtottam fel, és elgondolkodó fejet vágtam. - Te vagy a gyerek…
- Na, James. Én ezt komolyan kérdeztem!
- Én meg azt mondom, hogy a keresztapa… - Egy kis időre elhallgattam, és az ablakhoz léptem. A szemem végigpásztázta az udvart, mikor megakadt egy épp elsuhanó alakon. – Piton?!
- Micsoda? – hördült fel mögöttem Sirius. -  Pitont akarod Harry keresztapjának?
- Nem, Sirius – néztem rá aggodalmasan. - Egy csuklyás alak most masírozott végig az udvarunkon.

Siriusszal egyszerre rántottuk elő a pálcánkat, és azonnal kirontottunk a házból. A csuklyás felénk nézett, mire döbbenetemben megtorpantam. Amikor a tekintetünk találkozott, akkor nem Piton fekete szemével találtam szembe magam, hanem egy kékkel, és az a heg az arcon…

- White… - morogta Sirius, és az arckifejezése teljesen olyan volt, mint egy támadni készülő kutyáé.

A következő lépés az volt, hogy Daniel után indultunk. Ő persze futásnak eredt - gondolom, mert tudta, hogy rájöttünk, hogy ő az. És azt is, hogy ha újra Sirius keze közé kerül, akkor nem biztos, hogy megint lesz egy újabb esély.

- Kapjuk el – nézett rám Sirius, mire bólintottam, és utána iramodtunk.

Csakhogy amikor az utca végére értünk, ahol Daniel elfordult balra, már nem láttunk egy lelket se. Daniel White-nak ismét sikerült meglépnie nem csak előlünk, hanem Sirius bosszúja elől is…

VÉLEMÉNY