Az ősz utolsó, télbe forduló napja fagyosan köszöntötte a vendéglő előtt lassan gyülekező násznépet. Az összetapadt száraz levelek csúfondárosan csúszkáltak az öltönyben feszítő, pitypangsárga nyakkendős vőfély fényes cipője alatt, aki még ebből a komikus helyzetből kiindulva is képes volt elszavalni sok pajzán mondókája közül egy vaskosabbat.

Mindannyian az ifjú párt várták, akik ott maradtak a templom előtt az esküvői fotók miatt néhány közeli családtaggal, és amíg a nép hidegben toporgott, hogy kellő üdvözlést biztosítsanak az érkezőknek, az idősebb asszonyok már meg is kezdték sajátos pletyka-hadjáratukat, immár kikerülve a templom bűvköréből.

- Láttátok a papot? Bármibe lefogadnám, hogy legurított egy-két üvegecske pálinkát, mielőtt belefogott a ceremóniába! – kezdte a porhintást Ella néni, aki mindig élen járó volt az ilyen dolgokban. Pam néni meg folytatta.

- Tudjátok, furcsa, hogy Brigan ilyen szélsebesen meggondolta magát az esküvőt illetően, nem igaz? Ki hallott már olyat, hogy előbb hevesen ellenzi, aztán azt kéri, hozzák előre? – szavait mindenfelől általános elragadtatás fogadta, nyilván, mert az ifjú férj családja és barátai nem tartózkodtak ott, vagy csak féltek leleplezni magukat ilyen társaságban.

Ella és Pam néni önnön sajnálatukra nem tudtak teljesen érvényesülni, ugyanis az egységes mormogást követően kocsizúgás repült feléjük az úton, jelezve, jó lesz befejezni a károgást, mert beszélgetésük tárgyai amott közelednek. És valóban, a vőfély már ugrott is kinyitni az első kocsi feléjük eső ajtaját, hogy kisegítse az ifjú feleséget, majd megpörgesse a násznép felé. Brigan állta a próbát, egyszer sem akadt bele magas sarkúja a göröngyös, falevelekkel borított homokba, esküvői ruhája szegélyét is feltartotta. Az sem zavarta, hogy násznép elöl álló tagjai megrohamozzák, ő továbbra is úgy nézett ki, mint aki egy verőfényes nyári napon könnyű sétára indul.

Vele ellentétben húga, Anna vacogva szállt ki, és odabólintva nővére barátainak már rohant is, csizmája beletaposott két tócsába, de keresztbe összefröcskölt fekete szoknyájával és sötét harisnyájával mit sem törődve húzta elő a vendéglő főkapujának kulcsát, hogy végre beljebb juthassanak.

Mikor a csuromvizes zár engedett és kinyílt a kapu, csak úgy tódultak be az emberek, míg Anna felkereste azt a zugot, amit előző látogatásakor fedezett fel, és ahová sietve elrejtette kedvenc narancssávos zokniját. Most lehajolt csizmájához, lendületből lerúgta, hogy lekapja a vizes zoknit, kipenderítse a kukába és felvegye a melegen tartott másikat. A művelet megismétlése után elégedetten kapta ki a zokni mögött tárolt kis dobozkát, amibe kedvenc nyakláncát tette. Jó oka volt rá, hogy ne vegye fel a templomba. A jobbnál is jobb.

Most felvette, majd sietett befelé, hogy kielégítse a vendégek nem csillapuló kíváncsiságát mindenféle ’bennfentes’ ügyről. Özönlöttek is hozzá, alig bírt enni egy kis pogácsát, nehogy éhen haljon, ráadásul az imádott Pam néni is megtalálta.

- Ó, édesem, milyen jó látni téged, hogy megnőttél, hát el sem hinné az ember, na és a nővéred! Nem hittem volna, hogy ilyen korán és persze főleg ilyen körülmények között férjhez megy, de hát mit lehet várni a szerelmes lányoktól, ugye! Majd talán egyszer te is-

Csak folytatta, folytatta, Anna pedig kitartóan bólogatott, és közben mosolyogva integetett a körülötte elhaladóknak. Pam néni szeme a lány nyakára tapadt.

– Jaj, csak nem ez a legújabb divat, egy kristállyal körülrakott levél? Hm, nem akarlak megbántani, drágám, de a levél véresnek tűnik… persze a mai ékszerészek már mindent kiagyalnak, csak hogy felkeltsék a fiatalabb generáció érdeklődését, amire én mindig is mondtam, hogy-

A lány elvett egy újabb pogácsát a kifogástalanul feldíszített asztalról. Újfent nem figyelt Pam nénire, de most egészen más okból. Képzelete elkalandozott egy hónappal ezelőttre...

Nem nagyon emlékezett, hol is kezdődött igazából az egész. Ott, amikor a nagynénje megvette a Szent Anna Szeretetotthont (milyen ironikus, fintorodott el Anna), vagy amikor a nővére váratlanul kitalálta, hogy ő még túl fiatal a házassághoz?

A nagynénje mindig is érdeklődött a magánintézetek iránt, légyenek azok iskolák, kórházak vagy menhelyek, így, amikor ráakadt a hatalmas birtokkal övezett majorra, pontosan tudta, hogy itt az alkalom. A szeretetotthon négy hónapon belül elindult szakképzett gondozókkal, egy tucatnyi orvossal, fehér kardigános nővérkékkel és betegek rajával. Nem csak idős betegeket fogadott a Szent Anna Szeretetotthon, hanem fogyatékos gyerekeknek és felnőtteknek is meleg fészket nyújtott.

Szinte minden átalakult a négy hónap folyamán, a csálé lécek sorban tűntek el a kapu melletti kerítésről, az egész déli szárny tetejét lecserélték, egyedül az épület oromzatára vésett latin mondat állta az idő vasfogát.

Sed quis custodiet ipsos custodes?¹

Milyen könnyelmű kérdés, és milyen hátborzongató lehet rá a válasz, merengett el rajta Anna minden egyes alkalommal, amikor arra járt, amiből pedig volt bőven: majdnem minden hétvégéjét a birtokon töltötte, mióta szülei elhatározták, hogy nővére esküvőjének szervezését kezükbe veszik. Brigan nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy nincs oda a közelgő nagy napért, helyette folyton munkát vállalt, hol a fogyatékos kicsikkel volt, hol orosz verseket olvasott fel az egyik görnyedt hátú leszerelt tisztnek.

Négy hónap alatt ők maguk is nagyon változtak. Szülei struccként dugták fejüket az esküvő izgalmába, nagynénje kinyílt, mint egy virág, nővére egyre komorabb és ezzel egyenes arányban egyre segítőkészebb lett az otthon körül, csak Anna nem változott. Anna nem szokott változni.

Sok furcsa ember megfordult ott náluk, bár Anna nem különösebben törődött velük, legtöbbször - ha tűrhető volt az idő – kisétált a parkba és ott üldögélt, nem nagyon volt kedve nővéréhez hasonlóan fegyelmet és gondoskodást tanulni.

Így volt ez azon a napon is, ami cseppet sem tűnt különbnek a többinél. Talán ha csak egy kicsit jobban figyel, észreveheti, milyen különös atmoszféra uralja az otthon felső patak menti teraszát, milyen verőfényesen süt a nap az október eleje ellenére, de ő nem tűnődött ilyesfajta dolgokon.

Anna mindig csak saját magán gondolkozott.

A színpompás avar durván tört edzőcipője talpa alatt, amit a másnapi tenisz miatt vett fel, be akarta törni. Az egyik idős anyóka integetett neki, miközben nefelejcseket rendezgetett a fehérre mázolt asztalnál.

- Anna, Anna, nézd milyen gyönyörűeket találtam! Még ma ki akarok szaladni, Ada mutatott egy sor erdei virágos könyvet! – na, igen, Ada nővér értett ahhoz, hogyan keltse fel az öregecskék figyelmét. Anna félrebiccentett fejjel mosolygott, a miheztartás végett jobbra, a lépcső felé lépett egyik lábával, miközben mosolyogva bólogatott.

- Szép is a séta ilyenkor, kellemes délelőttöt! – mondta ki egy szuszra, majd mielőtt a néni megkérhette volna, hogy tartson vele, már vágtázott is le a tegnapi pocsolyákkal teli lépcsőn. Egyenesen kedvenc sétánya felé vette az utat, ám pár lépés után csalódottan vette észre, hogy ott látogatók sétálgatnak itteni betegekkel. Mindig ez van, gondolta, hangulata bosszúsra fordult. Elfoglalják a legjobb helyeket.

Persze egy hely, egy titkos zug még volt, amiről semelyikük nem tudott Annán és a nagynénin kívül: a nővérszállás egyik ereszes beugrója mellett indult az ösvény, és egészen bevezetett az erdőbe. Ahogy elsietett az egyik vízzel teli hordó mellett, egy csepp hullott alá bársonykabátjára az ereszből, és leszökött övéig. Előrébb tolta hátizsákját, hogy gyorsabban átbújjon a keskeny, térde felett kezdődő és válla magasságáig érő lyukon, majd egy pillanat alatt az erdő gyomrában találta magát.

A fény, ha lehet, még sugárzóbban ömlött be a rozsdabarna, bíbor és narancsos levelek között, egy félig elszakadt levél hullott hátizsákjára, majd még kettő tapadt hajába. Ha ott álldogál még egy percig, valószínűleg színes levélgörgeteg lesz belőle, ezért elindult szokott, idebent használt tempójában. Bal kezével táskája pántját szorította, jobbal az ágakat hajlítgatta el maga elől.

- Tümtütüm, hühüm.

Derűsen ment be a fák mélyére, ahol piciny tisztás várta néhány nagyobb kővel és egy igen vastag törzsű fával, melyet két galagonyabokor fogott körbe, ágaikkal valósággal simogatva a százéves kérget.

A hajlékony galagonyaágak először kicsusszantak kezéből, de végül sikerült beülnie a rejtett zugba, ahova hátulról tűztek be a nap sugarai. Ahogy leült, táskáját véletlenül nekidörzsölte a tölgy kérgének, az érzékeny cipzár felszakadt, kihullottak a reggel gondosan eltett giocondák, ki egyenesen a levelekre.

Anna egy ideig csak bámulta őket, meg sem mert mozdulni guggoló helyzetében, úgy bűvölte el a kompozíció természetessége. Néhány levél, giocondák… na, igen, de ezt meg mi az ördöggel örökítse meg?

Alig nyúlt le megtapogatva az alatta levő talajt, beletenyerelt egy éles, kerek alakú valamibe, amiről felvéve kiderült, hogy furcsa kis kődarab, színes, olyan, amilyennek a gyerekek szokták dekorálni az aszfaltot a bodzasornál. Égőpiros, pont olyan, amilyen neki kell. Volt még egy barna, tompa hegyű és egy sárga, kettétört zsírkrétája táskája első zsebébe csúsztatva, azokat kivette és keze kígyózni kezdett a hozzá közel eső mézszínűre. Utóbbit mutatóujja és hüvelykujja közé csippentve vette fel, de öröme nem tartott sokáig, úgy érezte, a kisemmizett zsírkrétával elrontotta a tökéletes összhangot. Harapósan csapott szét krétái között, volt olyan, amelyik messzire gurult a lankás talajon, a másik nagyot ugrott, majd ugyanoda pottyant vissza.

- Kérem, gondolja meg, hiszen olyan fiatal. Annyira… sok minden lehetne még. – felismerte Brigan hangját. Ismét leült, valamivel előrébb kúszott, és kilesett két egymást fedő, vérszín bogyókkal teli galagonyaág között.

A nővére az ő titkos szegletében tengett-lengett az idős, szenilis doktorral, az otthon egyik páciensével. Maga Anna nem tudta, hogy a doktor valóban bolond-e, mint ahogy a nővérek állítják, de ahogy a nővére ránézett a férfira, rögtön megfordult a fejében, hogy az egész pletykából egy szó sem igaz, és Bohm doktor elméje tiszta, mint a májusi kikelet.

De nem, az nem lehet… hiszen Bohm doktor annyi lehetetlen dolgot hordott össze az elmúlt hónapban! Kezdte Rachel McNews gerincénél, és folytatta a tiszt bácsi elfojtott haragjával. Sőt, nem átallott Annáról szakvéleményt mondani! Igen, igen, róla is szólt fáma, viszont ez valószínűleg nem jutott el nagynénjéig, mert a nővérkék visszatartották, egyes egyedül Brigan szaglászta ki a dolgot, lévén úgy sem akadt más dolga. Most, hogy Anna belegondolt, akkor még igenis volt dolga, Francissal töltötte minden idejét, és azután történt valami… a tölgy hullámos leveleit megrezegtette a szél, a doktor pedig legyintve felelt.

- Higgye el, kedvesem, én lennék a legboldogabb, ha meggondolhatnám magam… de nem tehetem. Nem csak róla van szó, hanem önökről is, és az egész környezetéről. Ez a… dolog nem játék. Az a kutya, aztán azok a…

- Azt hiszi, én úgy gondolom? - vonta fel szemöldökét Brigan, és húga tudta, hogy mindjárt elsírja magát. Csak rá kellett néznie kipirult arcára, elkerekedő szemére és érezte, ahogy testvérén lassan eluralkodik a kétségbeesés. Ő maga egyrészt dühös volt, amiért nem képes összehozni egy őszi hangulatú képet, másrészt a kíváncsiság egyre közelebb kergette a galagonya talpához. Egy csepp bűntudatot sem érzett, hogy kihallgatja a másik kettő titkos beszélgetését. – Azt hiszi, nekem élvezetes újra és újra meghallgatnom önt, és azon rágódnom, hogy a szüleimnek mégis hogy mondjam el, vagy elmondjam-e egyáltalán? Ön mit tenne a helyemben?

A doktor megállt, egész testével ívelt fabotjára támaszkodott, aminek éle biztosan szúródott bele a nedves talajba. Magyarázkodás közben jobb kezével élénken gesztikulált.

- Tudom, hogy nem könnyű. Az unokatestvérem megtébolyodott, nem volt kellemes élmény elhelyezni őt egy intézetben, de gondoljon bele, Brigan, itt még rokonokkal is lehetne! Meg lenne mindene, és mi vigyáznának rá!

- Úgy véli, hogy hagyná? – a női hangba egy csepp keserű irónia vegyült. – Hiszen az előbb ön mondta, hogy veszélyes. Empátia teljes hiánya. Idegeskedés hiánya. Ez olyan nagy bűn?

- Szó sincs róla – ingatta meg fejét az öreg, most már bal keze alá csúsztatott sétabotját is megemelte, és azzal húzott strigulákat az avarba. Anna sarkára ülve figyelte őket, kezeit összefonta mellkasa előtt. Nyugodt volt. – A gond a gyenge erkölcsi ítélőképességben rejlik, és azon, hogy gyakorlatilag egy ötéves érzelmi szintjén áll, ez a veszélyes, Brigan! Tudom, hogy fontos magának az a fiú, de azért egy rokon… megérdemel ennyit. Gondoskodjon róla, és ne hagyja egyedül. Értse meg, most igazán nem mehet férjhez. Meg kell előzni a bajt.

- Nem – suttogta a másik elhalóan. – Ő nem ilyen. Olvastam róluk, és ő nem manipulál minket!

Bohm doktor csüggedten ejtette vissza botját az avarra, bal kezével megvakarta homlokát, miután hiába kutatott mellényzsebében zsebkendő után. Félig kopasz fejére egy teljesen zöld levél hullott, mintha csak a természet érzékeltetni akarná gondolatai tisztaságát, mégis tőle szokatlan hangon, majdnem elfúlva szólalt meg.

- Úgy manipulál, hogy azt higgyék, nem manipulál, ebben rejlik erőssége…

- Nem! Ne merje ezt mondani! – siklott ki Brigan száján a mondat, de a doktor csupán szakmai megfontolásból folytatta.

- Megbízhatatlan és felelőtlen. Még nem is tudunk mindenről, amit tett, pedig biztosan tett, mint ahogy azt a kutyánál is láthatta. Annyira nem érdekli senki és semmi, hogy bármire képes, ezt meg kell értenie. Bármire. Ha egy kisbaba sírna a közelében, és őt ez zavarná, egész egyszerűen megfojtaná, mert nincs benne morális gátlás. Ápolásra szorul.

- Ami sok, az sok – tette csípőre kezét nővére, vészjóslóan nézett az öregre. – Kérem, ne akarja előírni nekem, hogy mit tegyek, és mit gondoljak a hú…

- Kóros egoizmus áll persze a dolgok hátterében, mint ahogy azt…

- Hagyja abba! – Brigan most már szinte üvöltött.

- …Cleckley megírta „Az épelméjűség, mint álarc…

Egy pillanat alatt történt az egész, Anna szinte fel sem fogta, és máris megesett. Nővére végső elkeseredésében felkapta a doktor fafaragásos botját az avarról, és a férfi felé intett vele. A doktor döbbenetében megcsúszott az egyik apró kövön és a sétabot alá került, így teljes erővel érte homlokát a durva fa ütése, amely – mintha csak halálos fegyvernek készült volna – kétoldalt apró acélfogakkal volt díszítve. A roppanás, ami hallatszott, rosszabb volt a csendes halálkiáltásnál, amit Bohm doktor végszóként küldött a világba. Vére színezte az avar színpompás levélseregét, a sétabot elvágódott az ütés végeztével.

Brigan lélegzetvisszafojtva nézte az összezuhant férfit és a homlokából erősen szivárgó, hátul spriccoló vért. Látszott rajta, hogy ő – a megbújt Annával ellentétben – halálra vált a gyilkosságtól, amit az előbb elkövetett. Nem bírta elviselni a vér látványát, mintha a gyöngyöző cseppek csak rajta nevettek volna; lehajolt a botért, és sebesen felkaristolta vele a nedves talajt. Aprót zihált, majd a botot a galagonyabokorba – és Anna lába elé – vetve elrohant a homályos kivezetőút felé. Anna nem törődött a halott férfival, akinek a homlokán tátongó sebből lassan csordogált a vér. Szemei elkerekedtek.

Sed quis custodiet ipsos custodes?

Sed quis custodiet ipsos custodes?...

Az öreg meghalt… a kompozíció pedig tökéletessé vált. Bottal felkevert, vérrel pettyezett levélcsomók, bordó vérrel lespriccelt kő fölé hajló galagonyaágak, félig kilógó sétabot… felkapta a még mindig maga mellett tartott, vöröses kődarabot, és sietősen satírozni kezdett.

Az éttermi lármától felriadva Anna eltűnődve nézett körül, akaratlanul is nyakláncához nyúlva, ami minden egyes apró szélrezdülésnél nekiütődött bőrének. Valaki nyitva hagyta a franciaablakot, ami a menyasszony fátylát fújkálta fel. A húg lábát lóbálva nézte végig, ahogy a főpincér bejelenti az ebéd tálalását és már hozzák is a lazactekercset tejszínes tormával. Aprókat rúgott az asztal jobb lábába, miközben így töprengett.

Brigan megházasodott és boldog. Az ő erdei képe kikerült a galériába. A család vagyona igen gyorsan megduplázódott a másik famíliával való egyesülés miatt. Szüleik izgatottan várják első (fiúnak remélt) kis unokájukat. Nagynénjük boldog hévvel veti bele magát a gondozottak körüli tevékenykedésbe.

Akkor nem mindegy egy vénember halála?...

Ella néni persze nem tudta befogni a száját, még mindig ott okvetlenkedett a menyasszony körül, aki mosolygósan hallgatta a hadarós mondatot.

- Brig, igaz az, hogy te még nem láttad Anna mesterművét? Pedig az a kép csakugyan impozáns, bár meglehetősen vadul ecseteli az ősz szépségeit. Én magam nem értek ehhez, azt sem értem, minek oda vér, lehetett volna akkor már inkább egy pár szál sárga krókusz, de hát fiatalság, szelesség! A nászút előtt azért igazán megnézhetnéd!... Holnapután? Jó. Majd tizenegyre érted megy George…

_____

¹A szövegben található latin mondat pontos jelentése: De ki őrzi majd az őrzőket? (Juvenalis)