Egy lány ült a női öltöző egyetlen ablakának kiszögellésén. Az ablak nyitva volt, így a késő őszi, gyenge napsugarak beszűrődtek az öltözőbe is. A bennlévő lányok éppen tesi cuccukat dobták le a padra, miközben nagyokat sóhajtoztak, hogy miért is találták fel a tesi órákat.

Ügyet sem vetettek az ablakban ülő rövid vörös hajú lányra, aki mint mindig most is zenét hallgatott, és mit sem törődve a külvilággal, gondolataiba merült, miközben az ablakkal szembeni gesztenyefát szemlélte, aminek levelei már megsárgultak, és amikor a szél bele-bele kapott a hatalmas lombkoronájába, egy-egy színpompás levél táncra kelt vele, az utolsó táncára, mielőtt a hideg talajra érkezett volna, a lehullott gesztenyék közé; amivel a zene terem előtt ácsingózó osztály néhány fiú diákja hajigálta a többieket, akik nem fukarkodtak a kicsit sem udvariasnak mondható szavak használatával...

Az ablakban ülő lány egy darabig őket szemlélte, majd megfordult, hogy megnézze osztálytársai, hogy állnak az öltözködéssel. Végig nézett rajtuk, majd megállapítva, hogy még sehol sem tartanak, visszafordult az ablakhoz és továbbra is a gesztenyével dobálózó fiúkat szemlélte.

Még fülhallgatóján keresztül is beszűrődött osztálytársai felületes és semmit mondó beszélgetése, amibe időnként egy valószínűleg fülsüketítő kacagás vegyült. De őt nem érdekelte ez, nem szerette az osztálytársait, sőt kifejezetten utálta mindegyiket. Csupán két olyan személy volt közöttük, akikre tényleg azt mondta volna, hogy szereti őket. De mikor egy órával ezelőtt egy barátnőjével beszélgetett és az megkérdezte tőle hogy van-e olyan ember az osztályában, akit a barátjának nevezne, megrázta a fejét. Neki ebben az osztályban nincsenek barátai, mert ő más, ő valójában nem ide tartozik. Ő nem lelte örömét mások életének megkeserítésében, amit az osztálytársai többsége már sportként űzött, és akik éjjel-nappal versengtek egymással és kiközösítették azt, aki nem felelt meg az íratlan feltételeiknek.

Mindezek ellenére Gitta jól kijött az osztálytársaival, nem adott hangot ellenszenvének és lenyelte az olykor rátörő „Most már aztán megmondom nekik, hogy hol is a helyük!” hangulatát és mosolyogva beszélgetett velük tovább, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga...

Tudta, hogy a valódi barátait nem itt kell megtalálnia, sőt, biztos volt benne, hogy miután elballagnak, egyikükkel sem fogja tartani a kapcsolatot...

Gondolataiból egy erősen a szemébe sütő napsugár ébresztette fel, az előbb a nap elé kúszó bárányfelhő lassan tovaszállt a szél szárnyán, újra kitakarva a napot, amely most kellemetlenül a szemébe sütött. Elfordította a fejét, és lenézett az udvarra, az előbb ott álló osztály már bemehetett a terembe, már nem látta őket sehol. Annyira belemélyedt a gondolataiba, hogy észre sem vette...

...Megnézte a telefonján az időt, majd újra gondolataiba menekült, ahol kedvére álmodozhatott. De semmi jó nem tarthat sokáig...ez már csak törvényszerű... mind tudjuk.

Valaki megérintette a vállát és gyengéden megrázta. Gitta kivette a füléből a fülhallgatót, amiben épp a kedvenc száma szólt, és az említett személy felé fordult. Az meg sem várva a kérdést rögtön közölte vele, hogy irány a sportpálya. Így hát ha kelletlenül is, de eltéve a telefonját a táskája egyik zsebébe elindult a sportpályára osztálytársaival együtt, akik újra csak azon siránkoztak, hogy nem akarnak futni... gondolatai újra elragadták, az effajta nyavalygás nem tudta sokáig lekötni a figyelmét, sőt... Így nem vette észre a felé közeledő autót... Az autós sem vette észre őt... hangos csattanás és a lány holtan esett össze az út közepén...

A sors ironikus kedvében volt mert, a lány utolsó gondolata ez volt: - Vajon hiányoznék valakinek, ha a halál elragadna? - vagy fel sem tűnne senkinek, hogy már nem vagyok közöttük, hogy egy mosoly örökre eltűnt ebből a könyörtelen világból...?

Erre a kérdésére már soha nem fogja megkapni a választ. És talán ez így van jól... Néha jobb boldog tudatlanságban meghalni, mint ismerve a tényeket szomorúan távozni a már gyűlölt élők világából.