Csillagfürt

Arról, hogy a dolgokat meg kell várni
Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel. 

Márai Sándor – Füves könyv (56. o.)

/A csillagfürt egy zöldtrágyaként is használatos pillangós virágú takarmánynövény. Tudományos nevének (Lupinus) jelentése farkas, de nekem mégsem jutott eszembe róla soha se Remus, se a többi vérfarkas, akivel eddigi életem során kapcsolatba kerültem. Mindig Siriusra és Regulusra gondoltam, erre a két fantasztikus fiúra, akik az égbolt lakóiról kapták nevüket egy hóbortos aranyvérű hagyomány szeszélyeinek köszönhetően, és akikre úgy illettek ezek a nevek, mintha Isten saját kezűleg szabta volna rájuk. 
A csillagfürt virágzata valóban pillangókra hasonlít, és egy vaskalapos szemlélő biztosan nem látná meg azt, amit én mindig is szerettem benne: hogy pontosan olyan, mintha színes csillagokat fűzött volna gyönyörű csokorrá a természet. Vannak rajta vidámak, és vannak szomorúak is. Néha találkozom olyanokkal, akik világító hittel várnak valamire, de köztük is akad olyan, aki búsan hajtja le sírásra görbült szájhoz hasonlatos fejét, mert képtelen hinni, képtelen küzdeni, akarni, szeretni, élni… 
Nem csak a Black-testvérek életének állomásai ezek, nem. Mind ott lakunk ezekben a növényekben, minden percünk, vágyunk és vezeklésünk. Szeretem azt képzelni, hogy ezek a dolgok nem egyetlen, rabláncra emlékeztető füzérbe rendeződnek, hanem egy fürtbe, egy ég felé nyújtózkodó, elszánt kis növény virágzatába./


Ha ezekben a hetekben egy idegen mélyet szippantott volna a Roxfort levegőjéből, a kovácsoltvas kaput őrző sárkányok kénes bűzén kívül a bűntudat jellegzetes szagát vitte volna felé a szél.

Cecily halála óta a minisztérium legerősebb bűbájai tették áthatolhatatlanná a védelmet, amit Dumledore vont a kastély köré, és a nagyra nőtt tűzokádó gyíkok mellett még aurorok is cirkáltak a faluban és az iskola körül. Azt hiszem, a diákokban mégis ellentétes érzelmek sora kígyózott végig nap, mint nap. 

Egyrészt a Roxfort továbbra is az maradt, ami mindig is volt: meleg, biztonságos otthon; másrészt az óvó buborék fala átlátszóra sikeredett, s tudatosította mindannyiunkban, hogy nem egy társasjáték résztvevői vagyunk – a falakon túl vérre megy a harc, mialatt mi az ajándékba kapott biztonságot és jólétet élvezzük. 

Aggódtunk azokért, akik messze, a birtokon kívül az életükért küzdöttek, és szégyelltük magunkat, amiért nem lehetünk velük, a szeretteinkkel. 

Számomra az volt a legmegdöbbentőbb, hogy nem csak azok tettek így, akik féltek a sötétségtől; nem egyszer tanúja voltam a rémült kapkodásnak, amivel Narcissa Black, Evan Rosier, vagy bármelyik mardekáros halálfaló és halálfalópalánta rávetette magát az otthonról kapott levelekre. 

Egyfolytában emlékeztetnem kellett magam, hogy gyerekek vagyunk. Mind azok vagyunk.

Mi az oka annak, hogy ilyen résztelesen megfigyeltem a reggeli postát, és a többiek reakcióit? Az, hogy én magam ritkán kaptam levelet, akkor is Tarától vagy a nagyszüleimtől, Úlla pedig leszokott arról, hogy a többi madárral együtt leröppenjen a Nagyterembe egy kis simogatásért, hiszen Regulusszal bevett szokásunkká vált, hogy sötétedés előtt felsétáltunk a bagolyházba.

Megpróbáltam változtatni azon a némaságon, ami köztem és a szüleim között húzódott, s a frissen meglelt bátorságommal a szívemben cselekedtem. Úgy tettem, mintha az elmúlt évek – a megromlott kapcsolatom Flame-mel, Caitlin elrablása, a karácsonyi felhajtás – meg sem történtek volna. A leveleimben visszaváltoztam az ő kedves, tizenéves kislányukká, aki a legapróbb roxforti történésekről is beszámolt nekik, és a legkisebb tanári dicséretről is hosszú sorokon keresztül ujjongott. Az óráim után odakuporodtam a hálónk ablakpárkányára, és a szőnyegen hagytam a pofonoktól sajgó felnőtt nőt, akinek hitem magam. Levélírás közben sokszor kémleltem a parkon túli világot, hátha megpillantom apám alakját a minket vigyázó aurorok közt, pedig tudtam, hogy a Parancsnokság helyettes vezetője ennél sokkal fontosabb dolgokkal van elfoglalva. Minden áldott nap meséltem nekik, aztán fáradt sóhajjal a talárom zsebébe csúsztattam a teleírt pergament, és csak tanulás után, Úlla lábára erősítve láttam viszont, amikor Regulussal az oldalamon útjára bocsátottam a bagolyházból. 

Sosem kaptam választ.

Talán, ha észrevettem volna, hogy apa minden éjjel találkozik az aktuális járőrökkel, ha láttam volna a pillantást, amivel a kastély tornyait kémlelte, nem sűrűsödött volna fekete felleggé a hiányuk. Mert mit számít, ha naivan felnőttnek hittem magam a rengeteg fájdalom miatt – melyik felnőtt meri azt mondani, hogy nincs szüksége a szüleire?

Ezen méláztam, miközben a Tekergőkkel Hagrid háza felé baktattam a kora februári napsütésben. A halovány, játékos fényben még a talaj is engedni látszott, és a fantáziadúsabb emberek már a rügyek álruhájába bújt reménnyel is szemezhettek a fákat vizslatva. A fiúk természetesen nem figyeltek minderre, éppen a pályaválasztásról diskuráltak a rájuk ragadt feltűnő hangzavarral, csak Sirius lépkedett mellettem gondterhelten.

Az üvegházak mögött elhaladva egy kisebb mardekáros csoport keresztezte az utunkat, amitől Sirius dühös óriássá nőtt a jobbomon, a többiek pedig egy csapásra elnémultak. Egyetlen apró, mosolytól rezzenő pillantást válthattam csak Regulusszal, mert sem az ő, sem az én társaságom nem engedett többet ennél a megakadályozhatatlan üdvözlésnél. A jövő ott dobolt valahol, távol a szívembe áramló boldog vértől. 

Hagrid kunyhójához közeledve óvatosan rásandítottam a sötét képpel cammogó Siriusra. Bíztam benne, hogy ezúttal időben elenged a találkozómra az öccsével; az utóbbi időben szokásává vált, hogy mindenféle mondvacsinált indokkal a végtelenségig maga mellett tartott, ez pedig csak tovább mélyítette az ellentétet közte, és Reg között. 

Úgy viselkedtek, mint két csecsemő, akik hangtalanul civakodnak a kedvenc játékuk felett – szabad értelmezésben én voltam az a játék, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet. Főleg, hogy tulajdonképpen Sirius volt a gyerekes kettejük közül, Regulus csupán kicsit éretlenebbül reagálta le a dolgot, mint illett volna. *

Annyira lerítt róluk, hogy testvérek, mégsem vághattam ezt a szemükbe. 

Egyébként sem értettem teljes egészében ezt a hirtelen támadt féltékeny gondoskodást Sirius részéről; legfeljebb arra foghattam, hogy több időt töltök Regulusszal, mint amihez hozzászokott az évek során. 

Beszélni akartam előbb vele, majd a cinkostársaiként játszó többi Tekergővel is. 
- Sirius… - Önmagamat is meglepő váratlansággal fogtam bele, időközben azonban elértük Hagrid veteményeskertjét, és hangomat a vadőr üvöltése törte ketté. 
- Mit műveltek a tökágyásomban, kópé kölkök!? – A gigantikus faajtó döngve csapódott be mögötte. 
- Mi ugyan semmit, Hagrid úr – kiáltották a fiúk, akikhez az engem fürkésző Sirius is csatlakozott. 
- Ez a rosszkislány viszont itt téblábolt, úgyhogy a hős Tekergők úgy gondolták, megmentik a tökeidet! – James nagydumás pózban karolta át a vállam, mire a kezembe temettem fájdalmas fintorba torzult arcom. 
- Pasik… - morogtam.
- Tegnap dézsmáltátok meg a mézsörkészletemet, ti lókötők, mit kerestek megint errefelé? – brummogta Hagrid morcosan, de szavaiból tisztán kihallottam az őszinte örömöt. Nagyon szerette a srácokat, és vérzett a szíve, hogy elhagyják a Roxfortot, éppúgy, mint nekem. 
- Tudod… tegnap panaszkodtál, hogy régen láttál egy bizonyos ifjú hölgyet – magyarázta James, miközben eltökélten próbálta kicsomagolni a fejem. – És ahogy azt már említettem, itt van ez a kis szabályszegő – Bagoly mondja verébnek… -, akit egészen véletlenül pont Meredith Fieldnek hívnak… Ugyan, Hagrid, mennyit ittál, hogy ilyen nehezen esik le?

Vigyorogva kibújtam az ujjaim mögül, hogy megkönnyítsem Hagrid dolgát.
- Nahát, a kis Meredith Field! – A vadőr szája boldog mosolyra húzódott. 
- Ezt magyarázzuk már mióta… - forgatta meg a szemét James. 
- Szerinte is kicsi vaaagy – heherészett a fülembe Sirius. 

Karjaimat széttárva jól orrba vágtam mindkettőt, úgy köszöntem Hagridnak, aki hangos „Szia”-mat figyelmen kívül hagyva kizárólag félreértelmezett testbeszédemre koncentrált, és felém lendült, hogy csontropogtató ölelésben részesítsen. 

Önkéntelenül hátráltam egy lépés; hatalmas karjai megdermedtek a levegőben, majd lehanyatlottak.

Szörnyen sajnáltam, ahogy ott állt szinte kisemmizve, miattam. Hiába kedveltem igazán Hagridot, mindig is megrémítettek monumentális méretei, és meleg tekintete ellenére is féltem attól, hogy egy óvatlan mozdulattal kárt tehet bennem.

Nem úgy Caitlin. Nyaranta, amikor Nagyi elugrott a Roxfortba Dumbledore-ral veszekedni, minket is magával hozott, és általában itt hagyott a lelkesen bébicsőszködő vadőrnél. Caity olyan tiszta gyermeki bizalommal és szeretettel fordult Hagrid felé, hogy öröm volt nézni, csakúgy, mint a férfi elragadtatott arcát. Imádták egymást. Az ember órákig képes volt figyelni őket, ahogy Caity Hagrid szakállában bújócskázik, később pedig, nagyobb korában fodrásztippekkel halmozza el komolyan fülelő játszótársát. 

Ezt is tettem. A fűben ülve hallgattam az erdőt, és szememmel örökre magamba ittam a félóriás és az apró, tündéri kislány képét. 

Hagridnak is ezek a dolgok juthattak eszébe, mert tekintete elfátyolosodott, keze lepedő nagyságú pöttyös zsebkendője után kutatott.
- Hát ezért nem jöttél eddig? – szipogta.
Bólintottam.
- Sosem tettünk semmi mást, Hagrid. Ha nem volt itt, akkor beszéltünk róla. Nem tudtam… Képtelen voltam besétálni az emlékek közé, inkább futottam előlük, és… és amikor már rájöttem, milyen hiábavaló a menekülés, akkor sem… ide akkor sem tudtam… Ez a hely mindig a jelenen túl létezett, a jelenen túli idő pedig a jövőmmé vált, és én gyenge voltam. Gyenge vagyok és gyáva, de… ennyi év után a Tekergőkkel majdcsak beletanulok a bátorságba. 

A fiúk szemlesütve rugdosták a földet, csak Sirius fürkészett pislogás nélkül, furcsán szomorú szemekkel. 
- Úgy sajnálom, Hagrid – fejeztem be az ajkamba harapva.
- Ugyan már, nincs semmi baj. – Lopva megtörölte a szeme sarkát, ami a zsebkendő méreteit tekintve elismerésre méltó teljesítmény volt. – Értem én. Megértem. Gondoltam, hogy ilyesmi… nekem sem volt könnyű, hát még neked… Miért haragudnék, ha egyszer én is éreztem már ilyesmit… - Dörmögése könnyes szuszogássá csendesült. – Na, jól van, most, hogy ezt megbeszéltük, bejöhettek egy teára. Teára. 
- Jaj, ne már, dedósnak nézel minket? –nyafogott James, majd vigyorogva belekarolt Peterbe és Remusba, és beszökdécselt a szélesre tárt ajtón, mint egy hároméves. Remus szenvedő arca az ajtófélfával való szenvedélyes találkozás után már kimondottan dühösnek tűnt, belekuncogtam a markomba. Ha nem tudnám, hogy vérfarkas, nyugodtan foghatná arra is a sérüléseit, hogy James Potterrel barátkozik, feltétel nélkül hinnék neki. 

- Na, mi van, ti nem jöttök? – hajolt ki a nevezetes Potter az ablakon, miközben az őt üldöző Remus a hangok alapján közelebbről megismerkedhetett néhány székkel is. 

Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak a rám telepedő különös kábultságtól, és épp válaszolni készütem az éppen kifelé mászó Jamesnek, amikor Sirius bekiáltott a házba barátja égnek álló lábai mellett.
- Hagrid, mindjárt jövök, és felzabálom a sütijeidet, csak előbb még beszélek Meddel!
Nem nézett rám, nem törődött magyarázatot váró tekintetemmel, helyette megveregette James hátát, és visszafordult az elborult arccal kipillantó Remushoz:
- Mindent bele, Holdsáp. 
- Kösz az együttérzést, Tapmancs – nyöszörögte James, mielőtt egy ügyes hátra szaltó után ügyetlenül fenékre pottyant. 

Szótlanul vártam, hogy Sirius a lányszíveket megdobogtató félmosolyával odaérjen hozzám. 
- Nem bánod, ugye, ha közvetlenül a nagyjelenet után elrabollak pár percre? – kérdezte. 
- Nem, ami azt illeti, én is beszélni akartam veled, csak most olyan… váratlanul ért.
- Bocs – vigyorodott el. Aztán egy szempillantás alatt komoly kifejezésbe rendeződtek vonásai, és karját nyújtotta. – Gyere, sétáljunk. Menet közben könnyebb bocsánatot kérni. 
- Bocsánatot? – hökkentem meg. 
- Azt. – Nagy levegőt vett, a szemembe nézett, aztán megállíthatatlan lendülettel elindult egy gondozatlan kis ösvényen a Rengeteg belseje felé, engem is magával rántva. – Tudod… amiért mostanában állandóan próbáltam megakadályozni, hogy találkozz Regulusszal.
- Ó.
- Ne mondd, hogy nem vetted észre, nevetségesen feltűnően csináltam!
- Persze, hogy észrevettem, egyszerűen csak… Hű. Meglepő, hogy tőlem mindig mindenért elnézést kérsz, másoktól meg szinte soha. Hízelgő – böktem oldalba. 
- Muszáj jóban lennem az én egyetlen kis hugicámmal.
- Ajánlom is.
- Gondolom te is erről akartál beszélgetni – törte meg a vidám csendet.
- Mármint?
- Direkt húzod az agyam? – fortyant fel. – Természetesen a rohadt öcsémről, meg a kínos atyáskodásomról van szó még mindig!
- Higgadj már le… - Megálltam, és egy fatörzsnek támasztottam a hátam. – Igen, erről szerettem volna beszélgetni veled, de mivel bocsánatot kértél, arra számítottam, hogy meg is indokolod, csak rád jellemző módon idő kell, hogy felfedd az okaidat.
- Jogos. Bocs. – Zsebre vágta a kezét, majd fújtatva fel-alá kezdett járkálni. – Ez nehezebb, mint egy átlagos bocsánatkérés, pedig te is tudod, hogy nekem az is olyan, mint a felesleges meghunyászkodás… Néha persze nem felesleges, sőt, csak… Mindegy, nem magyarázkodom, úgyis érted, mire akarok kilyukadni.
- Ismerlek.
- Tudom. Nézd, amikor eljöttem anyámtól, ott hagytam az öcsémet a hülye, elvakult képzeteivel együtt, a fekete mágia iránti vonzódásával, és egyáltalán, minden olyan tulajdonságával, ami nem tetszett benne. Lehet, hogy vannak olyan megingásaim, mint a téli szünet előtti, de végre eljutottam arra a szintre, ahol már nem fáj visszanézni, és ha valaki a testvérem után kérdez, te jutsz az eszembe. Ne! – emelte fel a kezét, mikor közbe akartam vágni. – Talán nem helyes, és talán nem is tart örökké, de azon vagyok, hogy leszámoljak magamban Regulusszal, mert a múltamhoz tartozik, és ha itt hagyom – a mellkasára mutatott -, megöl engem is, ahogyan téged fog. Utálom azt, ami köztetek folyik, mert hiába ellenkezel, ez nekem nem tűnik barátságnak, sőt, az alapján, amit Shirleytől hallottam, inkább látom beteges egymásba bújásnak…
- Állj! – Kiabáltam. Döbbenetes volt, megalázó, és… oda nem illő. Sirius mindig nyersen beszélt Regről, de most valami még borzasztóbb hangsúllyal egy kalap alá vett vele, ami méregként áramlott végig a véremben, s feszítette az ereimet. – Ahhoz sem lenne sok közöd, ha szexelnék vele, de nem teszem, és… Vedd már észre, hogy ezzel megbántasz! Nem vagyok olyan idióta, hogy a hormonjaim kénye kedvére bízzam egy évtized barátságát, és hidd el, még neked is feltűnne, ha szexelnénk, mert akkor járnánk is, de… Te jó ég, hihetetlen, hogy erről papolok pont neked, aki ötödikben végigdugta az évfolyamot… nem, nem érdekel, hogy azóta benőtt a fejed lágya… és különben is, mióta beszéled ki Shirleyvelaz én magánéletemet? Elképesztő vagy!
- Maradj már veszteg egy percet! - fakadt ki dühösen. Semmi joga nem volt rá, ő kezdett el alaptalanul vádaskodni… - Nem összeveszni akarok veled, hanem áldásomat adni arra avalamire, amit mostanság olyan intenzíven művelsz Regulusszal, mert láthatóan boldoggá tesz, és az élet már annyi örömöt lopott ki belőled, hogy nem én akarok az lenni, aki még több szomorúságot okoz neked. Csak szeretném, ha megértenéd, hogy milyen nehéz belökni téged az ajtó mögé, ahová az öcsémet zártam, hogy mennyire gyűlölöm, hogy bíznom kell a vele kapcsolatos döntéseidben, mert tudom, hogy előbb-utóbb összetöri majd a szívedet.

Hogy oda ne rohanjak…

- Már miért törné össze? – nyögtem ki nehézkesen, még mindig rettentő dühösen és zaklatottan. 
- Mert velük van! Amikor nem melletted alszik, akkor Malfoyékkal sompolyog kihalt folyosókon, és készül a halálfalóságra. 
- Nem engedem, hogy beálljon közéjük. 
- Nem te döntöd el, Meredith, és még csak nem is ő. 

Leroskadtam a fa tövébe, átkaroltam a térdemet, és mereven bámultam fekete cipőjét, amíg be nem kúszott a képbe a szeme. 
- Most mi van, kicsim?
- Ő is pont ezt mondta. – Erősen lehunytam a szemem, annyira, hogy mikor kinyitottam, percekig csak fénylő pontokat láttam.
- Legalább tisztában van a helyzetével. Az is valami… - A kezét nyújtotta, majd felsegített. – Sajnálom, hogy goromba voltam.

Elhúzódtam tőle.
- Komolyan beleegyezel, hogy sokat lógjak Regulusszal?
- Aha, de valószínűleg ki fogok akadni, ha összejöttök.
- Nem fogunk. 
Meddig áltatod még magad?

- Szóval áldását adja ránk… Ez úgy hangzik, mintha holnap összeházasodnánk. – Regulus zsebre vágott kézzel, morcosan és kimerülten lépdelt a jobbomon a Roxmortsba vezető úton. Túl volt egy kora reggeli kviddics edzésen és egy borzalmas vitán Rabastannal, de egyébként jókedvűnek tűnt.

Eddig. 

- Jó, talán kicsit régimódin fogalmazta meg, de a lényeg, hogy…
- Hogy? Beletörődött végre, hogy nem tudja szétcseszni a barátságunkat? Ne csókoljam meg a talpát, amiért kegyeskedett engedélyt adni olyasmire, amihez semmi köze, és ami a rohadt jóváhagyása nélkül is tökéletesen működött? Feldug…
- Felesleges faluvégi bunkó módjára káromkodnod – reagáltam hűvösen. – Nem azért mondtam el, hogy felhúzd rajta magad, csak azt gondoltam, felfogod azzal a sok eszeddel, mi ennek a jelentősége. 
- Az is van neki? Te jó ég, hogy lehetsz ennyire naiv, Med? Ez csak színjáték volt. Seggnyalás. De te persze el vagy ájulva egyetlen szavától, mit az összes többi lány. 
- Ebben nagyon tévedsz, de ez az egész beszélgetés nem ér annyit, hogy magyarázkodjam… Sirius a barátom, ezért elég sok időt töltök vele, és nem kis megkönnyebbülés, hogy ezután nem kell majd mindenféle csellel ellógnom tőle. 
- Á, szóval barát… - ismételte meg gúnyosan. Mardekárosan. Utáltam érte. – Tudod, Meredith, szerintem ez elég egyoldalú barátság lehet, mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy Sirius egyetlen oka, hogy veled legyen, hogy tizenhárom éves kora óta egy lányt sem akart annyira megdugni, mint téged.

Egy nyilalló pillanatig nem kaptam levegőt. Képtelen voltam elhinni, hogy kimondta, hogy ezekkel a szavakkal mondta ki, hogy megint ugyanide lyukadtam ki, csak ezúttal egy másik Blackkel… Istenem, milyen átkozottul egyformák!

Se szó se beszéd ott akartam hagyni, hogy érezze, túlment minden határon, ő azonban előre látta szándékomat, és még mielőtt elhatározásra jutottam volna, maga elé perdített, és nem eresztett. 
- Engedj el! Ez fáj! – nyöszörögtem. Nem igazán hatotta meg, csak állt előttem, mint egy néma istenség – a fenébe is -, és az arcába nézve a bolond szívem kihagyott egy dobbanást. – Úgy teszel, mintha nem ismernéd Siriust… vagy engem.
- Őt többé nem is akarom.
- Én meg nem számítok, igaz? – Miközben az járt a fejemben, hányszor tud még belém taposni a tőmondataival, egy gondolat úszott elmélkedéseim közé diadalmas vigyorral. – Te féltékeny vagy?

Ó, igen – szólt Regulus királyfi, majd lehajolva csókolt lehet Meredith hercegkisasszony ajkaira.
Ünneprontó…
Ezt józanságnak hívják, Medy. A fiúk egyszerűen nem egy beépített tündérmese szerint működnek. A szembesítéssel csak elijesztetted.

Hiába harapdáltam a szám ártatlan pillantással, hogy visszafojtsam a feltörni készülő amorf, mosolyszerű, fájdalmas grimaszt, Regulus úgy hátrált el tőlem, mint egy forróságtól izzó kályhától. 
- Nem. A világon semmi sem indokolja, hogy az legyek. 
Bingó. – Caitlin gonosz kuncogásába szánalom vegyült, amiért kéjesen száműztem a hangját a fejem leghátuljába, aztán csak begubóztam a frissen rám tört kínos érzésbe, és egy biccentés után, karjaimat magam köré fonva továbbindultam az úton. 

Egy ideig semmi sem utalt rá, hogy megbánt volna bármit is, amit igazságtalanul a fejemhez vágott – főként nem ezt az utolsó kijelentését, amivel gyorsan a földre rángatott egy ismét elkövetett hiba képzelt mennyországából…

Lassan elkezdtem hinni magamnak – pont, mint Davidnél.

Lassan, bűnre csábító kígyóként kezdtem meggyőzni magam, hogy Regulus más tészta. Majdnem el is hittem. 

Kész szerencse, hogy Regulusnak semmi ilyesmi nem jutott eszébe velem kapcsolatban, és egyértelműen meghúzza a határait.

Igen, meglepően mázlista vagyok – gondoltam. Már csak azt nem tudtam, miért viszket a két szép szemem álnok könnyek hadától. 

… de a következő lépésnél már újra velem sétált, hangtalanul, mint egy vadászó nagymacska.
- Ne csináld már, bogaram.
- Hűha. Mondd csak, a bogarak is dugnak? Mert akkor már kapizsgálom, miért beszéltél rólam úgy, mint egy állatról. – Megszaporáztam a lépteimet, de a pokolba való kviddicsnek köszönhetően könnyedén tartotta a tempót. 
- Bocsánat. Nem akartam bunkó lenni. És alpári sem. Azzal nem téged… Sirius akartam minősíteni.
- Jól mellényúltál. – Szinte már futottam.
- Sajnálom.
- Ő is ezt mondta.
- Ki?
- Sirius.
- Bántott? – ugrott elém. Majdhogynem visszapattantam mellkasáról, de ő meg sem rezzent. 
- Te bántottál. Most pedig hagyj békén. 
- Azért voltam rosszkedvű, mert túl sokat adsz Sirius véleményére. Egyszer vissza fog élni ezzel, hogy ellenem fordíthasson, hidd el nekem. – Hiába simogatta gyengéden az állam, tekintetemet mereven az utat szegélyező tölgyfákra szegeztem.
- Paranoiás vagy. 
- Féltelek. 
- Tudod, unom már, hogy mindig ugyanazzal a dumával próbáltok megpuhítani. – Lelki szemeimmel láttam a tipikus durcás fintort, ahogy végigvonul az arcán, sötétbarna, szinte fekete íriszeitől a szája sarkáig. 
- Engem meg kiver tőle a víz. Gyűlölöm, hogy ilyen közel állsz hozzá. 
- Blabla, ezt is hallottam már. – Türelmetlenül toporogtam, de átölelt, hogy ne tudjak szökni. – Az lenne a legegyszerűbb, ha mindkettőtökkel megszakítanék minden kapcsolatot. Amúgy meg ne ölelgess. Haragszom rád. 

Oldalra döntötte a fejét, úgy osont be huncut mosolyával a látóterembe.
- Engem úgysem tudnál elhagyni.
- De, képzeld, most pont erre vágyom, ugyanis öt perc múlva találkozóm van a barátaimmal a falu másik végén. Tűnés innen – löktem meg két apró kis öklömmel, nyilvánvalóan kevés sikerrel. 
- Úgy rémlik, hogy együtt töltjük a Valentin-napot, bogaram – suttogta a fülemhez hajolva.
- Együtt a többiekkel; te csak azért kellesz, hogy párosan legyünk a játékoknál. De már bánom, hogy elhívtalak, olyan furán jön ki, hogy velünk leszel. – Nem adtam fel a közelharcot, bármennyire dühített is, hogy szabadulási kísérleteim felettébb mulattatják. 
- Kivel legyek? Talán Rabastannal romantikázzak? – horkant fel.
Ccc. Biztosan örülne neki – gondoltam undorodva.
- Melletted a helyem, Meredith Maeve Filed. És ha már így sietsz, akár indulhatunk is. – Széttárta a karját, mire én megkönnyebbült sóhajjal átbújtam a bal könyöke alatt, és nekiiramodtam. 
- Jól meg kellett volna rúgnom egy bizonyos helyen, és hamarabb lettél volna ilyen kezes – morogtam.

Regulus vidáman fütyörészett, amitől olyan dühös lettem, hogy a könnyem is kicsordult, ideiglenes vakságom következménye pedig egy frontális ütközés lett a pöttöm Flitwick professzorral. Kísérőm ezután jobbnak látta, ha belém karol, ez azonban csupán újabb lehetőséget nyújtott neki a duruzsolásra. 
- Az előbb fájt, mikor azt mondtad, bánod, hogy elhívtál Roxmortsba. Most már kvittek vagyunk?
- Majd meglátom.
- Az is valami – nyugtázta egy bólintással. – Amúgy furcsa, hogy ilyen tavaszias idő van február közepén. – „Most komolyan az időjárásról beszélsz?” – típusú oldalpillantást vetettem immár felhőtlenül boldog profiljára. – Persze nem bánom, szeretem ezt a sötétkék kabátodat, amit ilyenkor hordasz. 

Makacsul hallgattam, az ilyesféle bókszerűségek nem hatottak meg, ezt ő is tudta.
- Az is különös, hogy David meg a kis barátnője nem kettesben nyalakodnak Madam Puddifootnál, nem?
- Már majd’ fél éve egymással vannak elfoglalva, kell nekik a változatosság – vontam vállat, majd egy félig rémült, félig mérges sikkantással a szám elé kaptam szabad kezem, hogy utána még dacosabb hallgatásba merüljek. 

Aznap már sokadjára, Regulus megtorpanásra kényszerített vállamra csusszanó kezeivel. 
- Ugyan, Med, miért morcoskodsz? Máskor is veszekedtünk már.
- Persze, de akkor legfeljebb a te nemi életed került szóba.
- Naná, mert egyrészt ingerülten szörnyen sokat káromkodsz, másrészt tehetségesen kritizálsz nem létező dolgokat. – Megfogta a kezem – mint egy testvér, tenyerével kulcsolva át a tenyeremet -, úgy terelgetett tovább a Szellemszállás felé. A gyomromba fészkelő érzés elégedetten dorombolt. 
- Köszi a rejtett utalást, de nem voltam rá kíváncsi, hogy kivel töltöd az éjszakáidat, vagy egyáltalán töltöd-e valakivel.

Felnevetett.

- Mivel egy hónapja veled alszom, elég érdekes is lett volna, bogaram. 

A Szellemszállás közelében, egy keskeny erdősáv és a házat elbástyázó omladozó fakerítés között valaki felállított néhány nagyméretű asztalt, egyszerűen faragott padokkal és szörnyű kilátással a romos szellemtanyára. Az „erdei pihenőnek” az égvilágon semmi értelme nem volt, hiszen ki akart volna azon a helyen piknikezni, de mi éppen ezért morbid módon szerettük ezt a néhány csenevész fát, melyek mindig rossz időpontban adtak árnyékot, és olyan búsan hajoltak a teliholdkor hangos épület fölé. Nyugodt, elszigetelt kis zug volt, tökéletes helyszín furcsa Valentin-napi kimenőnkhöz.

A roxmortsi délután vége felé közeledve már túl voltunk a legtöbb idegbeteg, nem-romantikus játékon, amit meglepő módon szinte minden esetben az öt hónapja éjjel-nappal rózsaszín ködben élő Agatha javasolt, és meg lehettünk magunkkal elégedve, mert hibátlanul teljesítettük „Semmi nyálzás, csupa bolondozás” mozgalmunk kikötéseit. Egészen idáig. 

Regulus javaslata nem tűnt, nem is tűnhetett veszélyesnek vagy különösebben partizánnak, úgyhogy könnyedén belementünk a farkasszem-csatákba. Most azonban én vívtam döntőt mardekáros barátommal, és egy életre megtanultam, hogy férfi és nő között mindig lehet egy pont, amikor a tekintet már nem a pislogásért sikolt, hanem valami egészen másért. Nálunk eljött ez a pillanat, így halálra rémülve, hevesen dobogó szívvel ültem végig csendes győzelmemet, amit rögtön Jeremy követelése követett, így egy másodperccel később már Shirley térdelt velem szemben, hogy lejátsszuk a visszavágókat.

Szaporán pislogtam, hogy veszíthessek. Zavart voltam, kimerült, és kétségekkel teli, mert szörnyen féltem, hogy ostobán többet tulajdonítok egy egyszerű játéknak, mint kellene – ezt támasztotta alá az is, hogy pár órával korábban Regulus szinte kijelentette, hogy nem kellek neki úgy. Nem akartam újra hamis illúziókba ringatni magam. Csak szerettem volna visszakapni a normális életemet, ahol a fiúk csupán barátok, és az emberi kapcsolatok nevetségesen egyszerűek. 

Rettegtem, és azt hiszem, ez szokás szerint ki is ült az arcomra; arra eszméltem, hogy ismét Regulus karja pihen a vállamon. 
- Minden rendben, bogaram?
- Aha, persze – hazudtam sután, mire olyat tett, amire a legkevésbé sem számítottam: elpirult. Köhögtem egy kicsit, hogy ne Agatha visszhangzó kacaja legyen az egyetlen zaj a kínos csöndben. – Kiestél? – érdeklődtem a nyilvánvaló után. 
- Már vagy tíz perccel ezelőtt – nevetett fel. – Fáj, hogy a második körben ilyen gyorsan legyőztek? Már nem is éri meg odafigyelned?
- Ezek szerint te sem bírtad sokkal tovább… 
- De közben lenyomtam a te David barátodat Szkanderben. 
- Hogy oda ne rohanjak… Akkor ti sem érdeklődtök túlságosan, hogy ki nyer. 
- Dehogyisnem. Ha Shirley legyőzi Jeremyt, visszamegyek a kastélyba házi dolgozatot írni, és te elkísérsz.
- És ha nem ő nyer? – Idegesített, hogy nem tudom, mit is szeretnék. Túl szépen süt a nap, a többiek még biztos maradnának, úgyhogy tulajdonképpen döntenem kell köztük és Regulus között, amire már nagyon régen nem volt példa, hála a csodás napirendemnek. 
- Akkor természetesen nem házit alkotni megyünk vissza.

Ebben a minutumban Shirley boldogan kacagott fel, én pedig válaszadás helyett rávigyorogtam Regulusra. 
- Nekünk most mennünk kellene, Regnek még nincs kész a leckéje, és muszáj segítenem neki – mondtam egy egészen kicsit lódítva.
- Jó ötlet, szerintem én is elmegyek Zonkóhoz, mielőtt bezárna – bólintott Shirley. – Jeremy, te nem jössz? Egyedül hagyhatnánk végre a gerlepárt. 
- Miattunk igazán nem kell! – Agatha rémülten ugrott fel, s szorongó fintorral kapaszkodott Davidbe. – Olyan jól éreztük magunkat, nem akarom, hogy… 
- Hátrább az agarakkal, Greymore. Minden rendben van. megkedveltelek, elérted ezzel a csodás kis programmal, amit szerettél volna, nem igaz, srácok? – Mosolyogva helyeseltünk. Agatha tényleg nagyot fordult a szemünkben; na nem akkorát, hogy a legjobb barátnőnk legyen, de úgy gondoltam, Reg esetében is ez történt. A mai nap után könnyebb lesz elfogadni, hogy Agatha folyton Daviden lóg, és talán azt is, hogy én olyan sok időt töltök Regulusszal. 
- Most már ideje, hogy smároljatok is egy kicsit – tette hozzá Jeremy nagy bölcsen, amiért bezsebelhetett egy zamatos barackot Davidtől. 
- Akkor most már nem utáltok? – akadékoskodott tovább a szürke kisegér. 

Tény, hogy néha szörnyen idegesítő vagy, és nem tartozol a mi világunkhoz – néztünk össze Shirleyvel -, de nem, …
- … nem utálunk. – Még egy apró mosolyt is küldtem felé, hogy felfogja végre a tényeket. 
Az én véleményemtől félhetett a legjobban, amit meg is értek, mert amikor az elfogadásomra vágyott a barátja miatt, valószínűleg keményen meg kellett küzdenie a féltékenységével is. Megérdemelt érte egy aprócska kijelentést. 

Repesve kapta le Davidet, amitől viszont annak ellenére is erős viszolygás támadt bennük, hogy alig kaptunk levegőt a visszafojtott nevetéstől, úgyhogy sietve elindultunk mind a négyen a falu központja felé. 

A legelső kereszteződésnél aztán feleződtünk, és immár Regulusszal kettesben ballagtam a Roxfortba vezető úton, mely finoman porzott az egész napos üdítő meleg után. 
- Már el is felejtettem, milyen jó volt veletek lenni. – Egy egészen kerekded kavicsot rugdosott maga előtt. – Annyira süt rólatok az a különös összetartás, ami a bátyámékra is jellemző, nem csodálom, hogy ez az Agatha is szeretne közétek tartozni. Felüdülés már csak rátok nézni is. 
- Te nem akarsz hozzánk tartozni? – Természetesen előre tudtam a választ, de még sohasem mertem megkérdezni, miért csak én kellek neki innen a másik oldalról, amikor ennél sokkal többet is kaphatna, még több barátságot és szeretetet. 
- Bogaram, te is tudod, hogy ti és én nem egy síkon mozgunk. Ez már akkor is így volt, amikor nyolc évesen állandóan átvitettem magam hozzátok, hogy veled legyek, és ez egyet jelentett azzal, hogy velük is játsszam. Jó volt, de valahogy… ti mind olyan családokból jöttetek, ahol másként látják a világot, s szerencsésen egymásra is találtatok, de én nem kellettem már oda, kilógtam a sorból. Ezért találkoztunk utána ritkán, zártkörű zsúrokon, vagy ha te jöttél át hozzánk. Nekem nem kellett a négy végtagod. Csak te kellettél, a lelked, az a fény, amit az életembe loptál. Én… ha veletek voltam, láttam azt a rengeteg jót, ami köztetek volt, van, és lesz, és ez annyira más volt, mint amit én kaptam a korombeliektől, hogy fulladoztam a csillogásától. Ha csak te voltál mellettem, nem volt, ami elhomályosítsa a mi bizarr barátságunkat, érted? Csak mi voltunk, és szerettem azt hinni, hogy ez több annál, amit velük élsz át. 
- Más. De nem… bizarr, már miért lenne az?
- Nem illünk a képbe, Med. – A kavics göcögve gurult az út menti sziklás árokba. 
- Szeretek különc bolond lenni - böktem oldalba. – Te nem?
- Veled bármit – nevetett. 

Pár percnyi csöndes, nevetős lökdösődés után elérte, hogy a karjába csimpaszkodva utánozzam vele a mugli katonák menetelését, miután azonban nem nagyon tudtunk a királynő testőreihez hasonlóan fapofát vágni, lazán, beszélgetve pakoltuk tovább a lábainkat.
- Shirley és Jeremy…? – húzódott félre az utat szegélyező fák árnyéka elől. 
- Mi van velük? – értetlenkedtem.
- Járnak?
- Dehogyis! – Elnevettem magam a képtelen ötleten. Barátként is állandóan marják egymást, nemhogy… á, lehetetlen.
- De fognak, nem?
- Reg, Jeremy olyan nekünk, mint egy testvér. 
- Emlékszem, a régi szép időkben még Davidről is ezt mondtad. – Miért, miért kell keserű felhangot képzelnem ebbe az átlagos, közvetlen mondatba?

Állj le, Medy.
Azon vagyok. Ez nálam már beteges…
Nem úgy értettem, olyan…

- Megnémultál? – Regulus úgy lengette meg az arcom előtt a kezét, hogy puha tenyere súrolta az orrom hegyét. – Megértem, ha nem akarsz erről beszélni, biztosan kínszenvedés volt látni őt Agathával. Időjárás?
- Félreértettél, nincs semmi bajom, csak elgondolkodtam. Nem szeretem Davidet. Úgy értem…
- Úgy érted? – szakított félbe durván. 
- Nem szerelem. Nem is volt. Bolondok voltunk, gyerekek vagyunk, azt hiszem, ennyi… Az lehet, hogy tetszik, de az csak fizikai vonzalom, David nem több egy egyszerű barátnál. – Megráztam a fejem. – Ennyi elég mára a csajos dolgokból, nem?

Szinte megsértődhettem volna, annyira vigyorgott rajtam. 
- Hé! – bokszoltam a vállába, mire felnevetett, s könnyedén megpörgetett a levegőben. 
- Nos – kezdte, miután egyetlen kapkodóbb levegővétel nélkül visszaeresztett a földre -, akkor Shirley szabad préda?

Nem.
NEM!

- Tulajdonképpen igen, de miért is érdekel ez téged? – Reméltem, hogy nem hangzik túl számon kérőnek a közönybe fojtott érthetetlen sikoly. 
- Tetszik egy haveromnak – vont vállat. 
- Süket duma, valld be, hogy neked kell… - Szerepeket játszani, élni, élni hagyni, egy picit meghalni… Érted még azt is. Mindig meghalni egy kicsit. 
Hiszen érthető, Shirley maga a kicsattanó szépség, mellette én…

Med, figyelj!

- A-a. Zambininek. 
Hála Istennek nem hazudott. 
Rettegtem a megkönnyebbüléstől, amit éreztem, mert csak egyetlen dolgot jelenthetett.

Gyorsan elfojtottam.

- Na, ne már. – Akkor és ott ennyi tellett tőlem, de ezt szerencsére foghattam Zambini külső és belső adottságaira egyaránt. 
- De bizony – vigyorgott rám. – Ezért érdekelt, hogy a béna férfiszemem jól látta-e, amit látni vélt. 
- Shirley jobban járt volna – fintorogtam. – Miből gondoltad, hogy ő meg Jeremy…?
- A páros játékoknál mindig egy csapatot alkottak.
- Pff, tipikusan férfias indok. Ennyi erővel te meg én is…

Valószínűleg hatalmas baklövés volt már az is, hogy belekezdtem ebbe a kínos ellenvetésbe, így hát mázsás kő esett le a szívemről, amikor a kastély távoli sziluettje előtt egy magányos lányalak tűnt fel, és Regulus a fogók gyors és pontos mozdulatával egy vastag, göcsörtös törzsű, szánalmasan kopasz tölgyfa mögé rántott. 

Óvatos féltéssel döntötte a hátamat a nálam minden irányban kétszer nagyobb fának, egyik kezével a derekam, másikkal a vállam mellett támaszkodott meg. 

Csodálkozástól elnyílt szemeimet félreértelmezve magyarázkodni kezdett, pedig csak azon a robbanásszerű, intenzív vibráláson lepődtem meg, amit hozzám simuló teste adott át a mellkasomnak, és ami rövid úton eljutott a gyomromban mocorgó megnevezhetetlen valamihez is. 
- Shannon jött szemből – suttogta Reg.
Nagyot nyeltem, hogy meg tudjak szólalni, miközben őszintén irigyeltem, amiért ilyen higgadt tud maradni ebben a helyzetben. Kicsit persze bántott is…
- Mióta bujkálunk előle?
- Én bujkálok – javított kis a hajamba bújva. Mit művelsz? – Azóta, mióta lesmárolt a kviddicsmeccs után. 
- Micsoda? – El kell ismernem, hogy a hangomat a féltékenység dühe színezte haragos zöldre, mert életem egyik legnagyobb hazugsága lenne, ha letagadnám. Önámítás. 
- Csss. – Leheletfinoman a számra tette a mutatóujját. – Pont most mehetett el itt, nehogy meghalljon minket…
- De mégis, hogyan… és…
- Tudod, ledugta a nyelvét a torkomon. – Nagy kísértést éreztem, hogy egy csattanós pofonnal töröljem le a képéről a kamasz fiúk öntelt, kielégült vigyorát. 
- Nem mondod…
- Jól van, na, ne húzd fel magad – csitított kedvesen, de láttam, hogy nagyon élvezi a dolgok alakulását. De mégis miért?
- Pofátlan némber – csúszott ki a számon. Iszonyúan elvörösödtem, égett az arcom, amiért így elárultam magam. 
- Az után kapott le, hogy elváltam tőled az előcsarnokban, de… 
- Ne részletezd! – fortyantam fel. Fájt, fájt, fájt… 
- … de egyáltalán nem élveztem, ha tudni akarod, és el is küldtem melegebb éghajlatokra, mert velem senki se kavarjon érdekből!
- Nem… de hát szereted! 
- Szereti a fene…. Sosem szerettem. Tetszett. Ennyi. – Az orromhoz dörzsölte az orrát, ami ismét logikátlan, de felettébb kellemes dolog volt tőle. 

De én aznap képtelen voltam a megfelelő pillanatokban megszólalni. Arról nem is beszélve, hogy miket köptem a világra mérhetetlen zavarodottságomban.
- Csókolóztam Daviddel. 

Villámgyorsan húzta el tőlem a fejét. 
- Mikor?- Az arca sötét lett az indulattól, tekintetével lyukat égetett a messzeségbe. 
- Karácsonykor. – Medy, te idióta. Azt hittem, soha semmit nem fogok úgy bánni, mint azt, hogy belementem ebbe a témába. 
- Klassz. 
- Nem – bukott ki belőlem sikoltva. – Nem, egyáltalán nem az. Semmit sem jelentett, csak egy csók volt egy barátnak, akinek szüksége volt rá, én…
- Barátnak, hát persze.
- Reg! Nem – szeretem – Davidet. Fogd már fel, hogy nem minden csóknak van jelentősége, hiszen te meg Shannon is… és David ki volt borulva, és ha ez segített neki, akkor nem sajnálom tőle, és különben is… Mi a csudáért magyarázkodom itt neked, mikor semmi, de semmi közöd hozzá, hogy…

Ma sem hiszem el, hogy megtette. Nem volt két olyan ember a világon, aki nálunk kevésbé állt volna készen egy ekkora erejű dologra, de ő mégsem bírta tovább, és megtette az első lépést.
A távolból könnyű okosnak lenni, könnyű azt mondani, hogy korai volt, akkor azonban nem tudtam semmit, csak azt, hogy…

… a gyomromban repkedő pillangók egy perce még biztosan bábok voltak, és talán évek óta erre a pillanatra vártak, hogy előbújhassanak. Szárnyaikkal olyan gyorsan verdestek, mintha versenyt akartak volna futni őrülten dobogó szívemmel, vagy segítettek volna még közelebb vonni Regulust.

Fogalmam sincs, meddig csókolóztunk a fa mögé bújva, mint a kisiskolások, azt viszont sohasem felejtem el, mennyire féltem, mikor elengedett, milyen nagyon rettegtem, hogy hazug minden szívverésem. 
Természetesen szerelmes voltam. Ha nem úgy lett volna, nem azt mondom az első lélegzetemmel:

- Ez mi volt? – mintha még soha életemben nem hallottam volna a csókról.

Tanácstalanul a hajába túrt, anélkül, hogy egy centit is távolodott volna tőlem, majd egy rekedtes sóhajt követően megpróbált életet lehelni a fagyos, magyarázatok és igazságok után ácsingózó csendbe.
- Valami… ami… belefér a barátságba? – Keze felfelé ívelő mozdulattal simított ki egy tincset a szememből, mint ahogy szavai is kérdő felhanggal rekedtek a lélegzetvételnyi levegőben a szánk között. 

Engedélyt kért? Okokat, érzéseket, tényeket? Tiltakozást várt? Valószínűleg, de ez abban a percben egyet jelentett azzal, hogy nekem kell először megnyílnom. 
Csak és kizárólag erre foghatom az elkövetkezendő félórát, csupán arra a torokszorító késztetésre, hogy leharapjam a nyelvem. 

- Természetesen. Ha Daviddel túlléptünk a dolgon, miért lenne ez most más? 

Ezer meg egy indokot tudtam, ami egyértelműen bizonyította, mennyire más az egész, minden, minden, ami kettőnkkel történik. Ahogy ő is mondta; mi ketten egy külön világ vagyunk, ahová elmenekülhetünk. Már ettől hihetetlenül különleges, akármi történik is velünk. Persze, hogy más!

Késő volt. 

Megköszörülte a torkát, és az útra lépett, át a jeges szakadékon, mely sunyin közénk bújt, megrepedt Csodaországunk közepére, keresztültépve a gyomrom, eldöntve a kővé dermedt pillangókat. 
Elszúrtam. 

Medy… - Nem folytatta, mert már amúgy is könnyekkel küszködtem.

Aztán hazudtam magamnak, hogy könnyebb legyen; elhitettem magammal, hogy semmi sem fáj, mert nincs minek fájnia, ha nem szeretem Regulust. Az eddig történtek? Illúzió, fáradtság, gyengeség. 

Mert Meredtih Field hírből sem ismeri a szerelmet. Nyilvánvalóan. 

Egy szót sem szóltunk egymáshoz, amíg végtelennek tűnő utunkat róttuk a vastag falak felé, amik mögött elbújhatunk egymás elől. 

Kínos, mert egyikünk sem akarta – győzködtem magam -, de idővel kiheverjük. Bárkivel előfordulhat. 

Egy ilyen csók?

- Megírtad már a bájitaltan-házidolgozatot? – kérdeztem könnyedén, mintha mi sem történt volna. 

Ripacs. 

- Holnapra hagytam. – Egy óvatos oldalpillantás után válaszolt, amit igyekeztem nem észrevenni. – Egy tekercs?
- Másfél.
- Lumpsluck egy állat. 
- Az. Azt hiszi, mindannyiunknak kedvence a bájitaltan, másra pedig nem is kell tanulnunk. 
- Az a baj, hogy mindegyik tanár így van ezzel ebben az iskolában. 
- Biztosan máshol is, ez tanári vonás. – Egy váratlan, aprócska, de annál hidegebb esti fuvallat a pulcsim alá lopózva jelezte, hogy a nappali enyhe hőmérséklet ellenére még mindig tél van; megborzongtam.
- Fázol? – csapott le rám, így kettőnk közül az ő hangjából illant el először a mesterkélt udvariasság. 
- Egy picit. Gyorsan lehűlt a levegő…

Lekapta magáról a pulóverét, és tétovázás nélkül felém nyújtotta, de karja félig kicsavarodva állt meg a levegőben, lelógó ujjával a kézfejemet csiklandozta. 

Ahogy egymásra néztünk, tudtam, hogy ugyanarra gondolunk. 

Volt néhány rövidebb pihenőnk délután a játékok között, és az egyik ilyen alkalommal a rozoga asztalokra terített pokrócon feküdtünk; fejem Regulus könyökénél pihent, és a többiekkel éppen a Valentin-napot tárgyaltuk ki, olyan félig cinikus, félig vágyakozó módon, mint a legtöbb kamasz.

- Azt hiszem, hogy a mikor a lányok elképzelnek egy olyan tipikus rózsaszínfelhős nagyjelenetet, a Fiú mindig odaadja a pulcsiját a Lánynak… ez alap dolog, nem? Mármint úgy értem, hogy a pulcsi Fiú-illata megadja a romantika egy részét… az olyan biztonságos, megnyugtató… olyan… olyan közeget teremt, ahol a szerelem, mint egy… mint egy gyönyörű virág, kinyílhat. 
- Vá, Med, kezdj el csöpögős lányregényeket írni - öklendezett Jeremy.
- Jó, oké, jogos, de nincs igazam, lányok?

- Kösziaranyosvagydeittvanakabátomazsebembenösszezsugorítva.

Visszabújt a korábban magányos madárijesztőnek látszó ruhadarabba, aztán erőltetetten rám mosolygott. 
- Ez a hideg az ára annak, hogy napközben olyan szép idő volt. 

Ezt érthette képletesen is, de úgy ítéltem, hogy még mindig az időjárás a legsemlegesebb téma, szóval nincs hátsó szándék sehol a Földön. 
- Egen… De ez a februári meleg csak arra jó, hogy még jobban várjam a tavaszt. 
- Te, a téli gyerek?
- Az, hogy decemberben születtem, nem jelenti azt, hogy a tél a kedvenc évszakom. Rá lehet unni nagyon könnyen a hóra is. 
- Igaz. De eddig mégis azt hittem, az a kedvenced. 
- A tél? Dehogyis, a tavasz.
- Furcsa. 
- Neked?
- Nekem az ősz. 
- Tényleg?

Borzalmas volt. Még annál az iszonyú szomjúságnál is gyötrőbb, ami a lepkéket kínozta odalent. 
A szomjas pillangóknál nincs is szomorúbb dolog Csodaországban. 







*Figyelitek a részrehajlást?:D