Vannak pillanatok az életben, amikor az ember elgondolkozik azon, hogy kik a barátai, hogy kik az ellenségei… Elgondolkozik azon, hogy miért pont őket terelte a sors az útjába, és azon is, hogy miért nem másokat. Nekem is eljött ez a pont az életemben, de természetesen semmi köze nem volt – ismétlem -, semmi köze nem volt ahhoz, hogy a legjobb barátom részegen jelent meg a fiam keresztelőjének a vacsoráján…

Ne szaladjunk előre ennyire. A nap úgy indult, mint minden szokványos nap a Potter-család életében. Felkeltem, ettem, dolgoztam, hazatértem, csakhogy ezen a napon megkereszteltük a fiunk. Vagyis nem mi, hanem George bácsi.

A szertartás tökéletes volt, és ahogy elnéztem a kápolnát, az esküvőnk napja jutott eszembe. Nem is olyan régen volt, és azok a napok is olyanok, hogy járókeretes koromban se fogom elfeledni őket. Ahogy a keresztelő napját sem – de itt is le kell szögeznem, hogy nem feltétlenül Harry keresztelése miatt, bár az is egy nagyon fontos momentuma volt a napnak.

Alice és Mrs Evans kitettek magukért, mivel ők díszítették fel a kápolnát több csokor liliommal. Alice még a szertartás előtt félrevont és állítása szerint ő leginkább csak ült, utasítgatott, és a kis Neville-lel játszott, de mint barát, meg kell jegyeznie, hogy Mrs Evans és George bácsi eléggé intim kapcsolatban vannak.

- Alice, ezt a témát nem napolhatnánk? – kérdeztem, miközben kissé ideges mozdulattal beletúrtam a hajamba.
- De gondold végig, James. Egy pap esküje múlik kockán! Nem tudom, mennyire vagy felvilágosult – húzta ki magát Alice, jelezve, hogy ő nagyon is felvilágosult a témában -, de ha egy pap megszegi az egyháznak tett esküjét, akkor súlyos kínok közt hal meg, és a pokolra jut.
- Kérlek, Alice, ne most akard nekem bemesélni, hogy mindenféle földön túli dolgokban hiszel! Mi lenne, ha pár órával, vagy tudod mit? Pár nappal később visszatérnénk erre? Na, mit szólsz?
- Ezt nem lehet csak úgy elnapolni! Nem látod, hogy a nagybátyád élete forog kockán? – Hangja drámaian csengett, és féltem, hogy elnevetem magam.
- Na, jó. Jön Lily, és ha lehet, akkor neki ne említsd. Ígérem, még visszatérünk!
- Miről folyik a csevegés itt? – ért oda hozzánk Lily, és az arcomra adott egy puszit.
- Csak a liliomokról – válaszolta Alice. – Gyere, Lily, úgyis akartam veled valami női témáról beszélni… - Majd elhúzta Lilyt.

Nem vártam meg a női témát, de csak remélni tudtam, hogy Alice nem most fogja felhozni Lilynek az említett esküt. Én inkább csatlakoztam Siriushoz, aki Harryvel játszott Remus társaságában. Bár ahogy elnéztem őket, inkább Remus játszott Siriusszal és Harryvel…

A szertartás mindössze harminc percig tartott, és Harry is viszonylag nyugodtan tűrte a szentelt vizet. George bácsi hangjához már biztosan hozzászokott, és mivel nem voltunk sokan, ezért csak az ismerős arcokat kellett „tűrnie”. Így a mise is gyorsan elmúlt, mindenféle zűrzavar, sírás-rívás, és egyéb különleges incidens nélkül.

- Gond lenne, ha hoznék magammal valakit estére? – vont félre Sirius, mikor már kint voltunk a kápolna előtt.

Felcsillant a szemem, és szinte magam előtt láttam a barna hajú, barna szemű lányt, akinek végre sikerült elkápráztatnia Sirius Black szívét…

- Persze, Tapmancs! Neked bárkit! Hisz ma te vagy Harry után a másik főszereplő.

Utólag visszagondolva, én mondtam Siriusnak, hogy bárkit hozhat. Utólag még arra is rájövök, hogy mintha valami furcsa fény jelent volna meg Sirius szemében, amit én akkor nem vettem figyelembe. De azt is mondják, hogy utólag könnyű okosnak lenni.

Késő délután jelentek meg az első vendégek; George bácsi és Mrs Evans. Akaratlanul is Alice szavai jutottak eszembe, de igyekeztem kiűzni ezeket a gondolatokat. 
Méghogy egyházi eskü…

Szinte majdnem felhorkantam, de szerencsére időben emlékeztettem magamat arra, hogy vendégek vesznek körül. Remus is befutott, illetve Frank, Alice és Neville is. Szerintem magunkban már itt feltettük a kérdést, hogy Sirius hol van már? 
Nem akartam lelőni a meglepetést, ezért nem mondtam egy szóval se, hogy Sirius hozd majd magával valakit.

Észrevettem, hogy Remus rengetegszer az órára pillant, és nem csak ő, hanem végül már Lily is. Azonban a feleségem nem akarta éheztetni már a jó népet, ezért behozta a levest, és enni kezdtünk. A társaság többször is elterelte a figyelmem, de mégiscsak eszembe jutott Sirius.

Nem bírtam tovább, egyszerűen muszáj volt sétálnom egyet, és mivel Lily már így is nagyon szemezett velem, hogy pelenkázni kellene, ezért úgy döntöttem, hogy vállalom a megmérettetést. Nem volt nagy gond igazából, bár ha ismét kiemelem, hogy utólag… nos, akkor valahogy csak Siriusra tudtam gondolni, ami teljesen elterelte a figyelmem a pelenkázásáról.

Harry kíváncsian figyelte az ikertükröt, amikor a kezembe vettem. Leültem az ágyra, és az egyik karomban fogtam Harryt, a másikban pedig a tükröt, miközben hívogatni kezdtem Siriust. Harry pislantott párat, mire adtam egy puszit a fejére. Pont abban a pillanatban láttam meg Sirius bozontos fekete haját, és mintha egy szőke hajtincset is felfedezni véltem volna.

- Sirius, hol a … Hol vagy már? – Majdnem mondtam valami csúnyát, de még időben kapcsoltam, hogy egy pár hónapos gyermek van a kezemben.
- Jövök már! – jelentette ki, aztán csend, pakolászás, sötétség, csend… újra kotorászás, és semmi.

Nem tudtam eldönteni, hogy mit jelenthet, de sejtettem belőle valamennyit. Mikor leértem, a Longbottom-família hűlt helyét találtam, ugyanis Lily elmondása szerint Neville-t elfogta a hasmenés. Nem akartam tudni a részleteket, úgyhogy csak mosolyogtam, és bólogattam jó házigazdához híven, illetve igyekeztem Remus fürkésző pillantását elkerülni.

Ekkor lépett be az ajtón Sirius. Egy kissé rossz szó az, hogy belépett, úgy mondanám inkább, hogy beesett. Mögötte pedig egy szőke cicababa állt, fekete miniszoknyában, és igazán kihívó felsőben.
A jelenlévők hirtelen mind felálltak, az én első reakcióm azonban az volt, hogy Lilyre néztem. Az ökle ökölbe szorult, és mintha kezdett volna elvörösödni a méregtől. Egy pillanat alatt felmértem a helyzetet, és Siriushoz léptem, majd egy mozdulattal kilendítettem a bejárati ajtón.

Az ajtó hatalmas zajjal csapódott be mögöttem. A szél hirtelen fújni kezdett, és több felhő gyülekezett felettünk. Én csak álltam, és a megerőltetéstől kissé ziháltam. Sirius viszont ült, és nézett rám.

- Szánalmas vagy, Tapmancs. Leiszod magad, idehozol egy kurvát, és lehet, hogy egy átlagos nap megbocsátanám, és jót röhögnék rajta, de ma van a fiam keresztelője. Ez ugyanúgy számodra is nagy nap kellene, hogy legyen!
- Te… te ezt nem értheted.
- Mit, Sirius? Mondjad, gyerünk! – Felrántottam, és legszívesebben addig ráztam volna, míg el nem ájul. Bár az állapotát tekintve, előbb elhányta volna magát…
- Te… te mindig csak magaddal törődsz. Sőt, mindig csak az újdonsült fele… feleségeddel – nézett rám Sirius a mai napon talán először. – Már nem vagy a régi, Ágas… Egyáltalán milyen Ágas? Nincs már Ágas. James Potter van már, a komoly auror, akinek a tökéletes életecskéjéről bárki példát vehetne, nem igaz? Család, állás, talpnyalók… Mindened megvan, James.

Földbe gyökerezett lábbal néztem rá. Annyira fájt, amit mondott, hogy visszavágni se tudtam. A legszörnyűbb az egészben talán az volt, hogy hirtelen mintha kijózanodott volna, de képtelen voltam felelni. Így csak hallgattam a szóáradatot.

- Fogalmad sincs, milyen érzés egy vidám családot látni abban a tudatban, hogy a szerelmed ezen a napon halt meg, és neked kint kellene lenned a temetőben, nem pedig a boldog emberek között, akik elvárják, hogy te is boldog legyél, anélkül, hogy észrevennék azt, hogy a legjobb barátjuk szenved. Már ha egyáltalán a legjobb barátodnak nevezel.

Összenéztünk, majd Sirius hátat fordított nekem, és elviharzott. Éreztem, hogy a lábam elgyengül, és lerogyok a küszöbre. Ekkor Sirius nőcskéje rohant el mellettem, utána viszont Lily sétált ki, és leült közvetlen mellém.
Egyikünk se szólt, csak átkaroltam őt, és egy pillanatra eszembe jutott Sirius mondata: mindig csak az újdonsült feleségeddel törődsz.

Ezt gyorsan kitöröltem a fejemből, és még inkább magamhoz húztam Lilyt. Remus lépett ki az ajtón, és csak jóéjszakát kívánt. Talán jobb is volt így, hogy nem fecséreltük a szavakat.

Bár az igazat megvallva, nem tudtam megszólalni még egy jó ideig, ugyanis aznap szótlanul feküdtem be az ágyamba, és hátat fordítottam Lilynek, hogy egyedül merüljek el a bűntudat kegyetlen tengerében…