Azon az október huszonkettedikei estén sokáig forgolódtam. Egyfolytában kattogott az agyam, és attól féltem, hogy ha elalszom, megjelenik Kate White az álmomban, majd a fejemhez vág olyan dolgokat, amiket éberen úgy gondoltam, hogy nem igazak.
Itt volt például az, hogy elhanyagolom Siriust Lily miatt. Nemrég született meg a fiam, és szerintem normális dolog, hogy a családommal törődök, hogy megszerveztük a keresztelőt, és az is, hogy George bácsi keresztelte meg Harryt.

Az viszont már nem normális, hogy pont október huszonkettedikén. Tudtuk Lilyvel a dátumot, hiszen annyiszor beszéltük, hogy mennyire várjuk ezt a napot! És mégsem kapcsoltunk. Mégsem jutott el a tudatunkhoz, hogy Siriusnak mennyire fájhatott mosolyogni nekünk. Pedig régen történt már, és túl kell lépnie… De nem így, ahogy most teszi.

Csupa ellentmondás. Ha eszembe jut egy gondolat, akkor rögtön kontrázok egy másikkal, és még azt is megcáfolom… De csak mert az éremnek két oldala van, és mindent lehet két szempontból nézni. Ahogy ezt is. Nézhetjük úgy, hogy én elhanyagolom Siriust a családom miatt, elfelejtem a halott szerelmének az évfordulós napját, és hogy egy rossz barát vagyok.
De nézhetjük úgy is, hogy csak törődöm a családommal, nem én tehetek arról, hogy Sirius nem képes túllépni és arról sem, hogy George bácsi pont erre a napra tette a keresztelőt.

Erre mondhatjuk azt, hogy ilyen az élet… És a gond az, hogy én sikeresen azt a meglátást választottam, amitől mardosott a lelkiismeret, és nem tudtam aludni.

Halkan felkeltem, és kiosontam a hálószobából. Harryre csak egyetlen pillantást vetettem, és a boldogság megpróbálta betölteni a szívemet, de a fájdalom kiszorította. Csak mentem előre, ki az útra, és nem gondoltam rá, egyszerűen csak az ösztön vezérelt, amikor átváltoztam szarvassá, és futni kezdtem.

Csak rohantam és rohantam, meg sem próbáltam lassítani. Futottam a temető felé, majd az az melletti kis erdőbe tértem. A patáim hangosan dobogtak, és az izzadtságcseppek lassan folytak végig a hasamon és a lábamon, hogy aztán lecsöppenjenek a száraz fűre.

Mert észlelhető volt már az ősz a levegőben és a szívemben is. Annyira fájt, hogy Siriust ennyire megbántottam. Mintha egy darabot téptek volna ki belőlem… főleg, hogy Sirius olyan, minthogyha a testvérem lenne – szó szerint.

Ahogy kiértem az erdőből, és rátértem egy ösvényre, rájöttem, hogy ez ahhoz a házhoz vezet, ami még Jake-é volt anno. Valamiféle belső késztetést éreztem arra, hogy csak meglessem, hát ha valaki itt van… hát ha Jake visszatért, és a kárörvendő énem azt kívánta, bárcsak péppé verné Sirius.

De persze egy lélek sem volt. A ház egyre romosabb lett, mióta Remus használja, de még mindig jobb, mintha az erdőben vagy esetleg az utcákon szaladgálna. Jake-nek meg úgyis mindegy, hogy ki használja a házát, nem?

Ahogy beléptem a házba furcsa érzés járt át. Egy hely, ami a barátaimhoz köt, és egy hely, ami tele van fájdalommal Jake miatt, aki meglógott a vizsgától. Talán igaza van Siriusnak… mennyi rossz történt vele: először Kate halála, aztán a fogadás Shadow-val, amit sikeresen elbukott, és mindeközben végig kellett néznie azt, ahogy a legjobb barátjának minden összejön – ami neki nem.

Talán nem kellene, hogy mindez fájjon; nem kellene, hogy Sirius sorsát így a szívemre vegyem, de a barátom… a legjobb barátom, és ahogy ő mondta, a családom is! Nem tudok úgy tekinteni az elmúlt nap eseményeire, mintha meg sem történt volna.

Hirtelen a padló hangosan reccsent mögöttem, és éreztem, hogy az ijedtség odabilincseli a lábamat. Hátranéztem, és ahogy megláttam a hatalmas, fekete kutyát alig két méterrel mögöttem, elmúlt az előbbi érzés. Nem változtunk vissza, nem is közeledtünk a másik felé, csak álltunk és néztünk egymás szemébe – próbáltuk megkeresni a válaszokat, de nem találtuk. Most mindketten csak vadállatok voltunk, nem Sirius és James, nem a két legjobb barát voltunk abban a pillanatban: ő volt Tapmancs és én Ágas.

És az ösztönünk egyszerre indult meg: Sirius felém ugrott egy morgás kíséretében, én pedig az agancsommal a falnak löktem. Nem várt sokáig, Sirius gyorsan felállt, és újra támadott. Harapott, rúgott, karmolt, és a szívem legmélyén úgy éreztem, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel.

Aztán újra ellöktem, és ahogy Sirius a szoba másik végében landolt, halk nevetésszerű ugatás töltötte be a helyiséget. Majd én is nevetni kezdtem…

- Hülye vagy, Ágas – jelentette ki Sirius, mikor visszaváltozott, és én is követtem a példáját.
- Nem annyira, mint te – vágtam vissza. Kínos csend telepedett le közénk, majd hirtelen odasiettem Siriushoz és átöleltem.
- Sajnálom, pajtás, tényleg nem akartam, hogy ez legyen.
- Én sajnálom, hogy olyan dolgokat a fejedhez, amikben egy csepp igazság sem volt.
- Egy csepp sem? - ráncoltam össze a homlokom.
- Na jó, talán egy kicsi… - Egy pillanatra lefagytam, de aztán felnevetett, és összekócolta a hajamat. – Te tényleg hülye vagy.
- Gyere, beszéljük ezt meg – intettem neki, és leültünk a recsegő padlóra.
- Figyelj, Ágas. Én tényleg nem gondoltam komolyan, egyszerűen be voltam baszva, és hülyeségeket beszéltem.
- Én úgy tudom, hogy a részeg ember igazat mond… - szóltam közbe elgondolkodva, és vártam a folytatást.

A hold ekkor világított be az ablakon. Még néhány szelet hiányzott a teliholdhoz, és szerintem mindketten Remusra gondoltunk. Aztán az jutott eszembe, hogy vajon Remus is úgy érzi, hogy elhanyagolom?

- Inkább mondd meg, hogy mit és hogyan gondolsz. Sokkal egyszerűbb lesz úgy helyrehozni a dolgokat, ha tudom, mi a helyzet. De ha nem mondod meg, akkor talán minden úgy lesz, mint eddig. – Egy szuszra elhadartam ezt a pár mondatot, és vártam, hogy Sirius egy nagy sóhaj kíséretében elkezdjen beszélni.
- Csak a dátummal volt a gond, és ezzel úgy éreztem, hogy le se szarsz. Pedig én mindent megtettem, és nyeltem, ha mondjuk nem jöttél el velem piálni, tűrtem azt is, hogy a legényéletedet feladtad, és elvetted Evanst…
- Most már Lily Potter – javítottam ki körülbelül ötmilliárdszorra.
- Na látod, erről beszélek – nyújtotta rám a nyelvét, de megjelent a ravasz mosoly az arcán, ami oly jellemző a Blackekre, még ha Sirius nem is tipikus Black. – Bírom én Evanst meg minden, csak hagyjon meg egy kis részt a régi Ágasból is. Ugye érted, mire gondolok?
- Értem én, csak nem vettem észre ezeket a dolgokat. És nem akarok kettészakadni…
- Nem is hagynánk – vigyorodott el Sirius újra.

Sokáig beszélgettünk ezen az éjszakán, és egészen csak akkor értem haza, mikor Godric’s Hollow felett már magasan járt a nap…