Pillangó-hatás

Tóth Árpád: Boldogság

/ „Pille, pille, pillangó, Szállj le a kezembe, szivárványnak színeit fesd a tenyerembe! Pille, pille, pillangó! Olyan, mint az álom. Mitől lettél ilyen szép? Én majd kitalálom. Libbenő szép virág, felhő közelében, hernyóból lett tündérlány Odafönn az égen. Pille, pille, pillangó! Szállj le a kezembe, Szivárványnak színeit fesd a tenyerembe!” Ez egy gyerekdal, amit olyan sokszor énekeltünk együtt, és ami, mint egy eltévedt visszhang, folyton visszacseng a fülembe, amikor arra a napra gondolok ott lent a pincében – sőt, néha még akkor is, ha csak eszembe jut Regulus. 
Szép dal, mindig is szerettem, pedig egyike azoknak a verseknek, amiket Nagyapa maga fordított szeretett focicsapatának anyanyelvéről a miénkre, és ő komponált hozzá dallamot is, úgyhogy nagyon jól emlékszem, milyen gyanakvóan vettem először a kezembe a kottáját. Aztán már csak ezt énekeltük, te meg én. 
Tegnap kipattant a kertünkben az első rügy, és bár a kontinensnek ezen a részén nem annyira szép a tavasz, valamiért mégis csak ezt kezdtem el dúdolgatni, még az óráimon is; mindenkit az őrületbe kergettem vele. 
Tudtad, hogy pillének nevezik a megszegett kenyér kisebbik darabkáját is? Különös, de azt mindig te kaptad, te, a család legkisebb tagja, és olyan sokáig csámcsogtál rajta, mintha az egész veknit egyszerre nyomtuk volna maszatos kis mancsodba. 
A pillangónak is van néhány jelentése, az úszást például már akkor is ismerted, mikor velem lubickoltál a folyóban, de… 
Szerintem azt is tudod, mit jelent az éjjeli pillangó. Hát nem fájt sosem, hogy az önbecsülést is kiölték belőled?

„Pille, pille, pillangó, Szállj le a kezembe, szivárványnak színeit fesd a tenyerembe! Pille, pille, pillangó! Olyan, mint az álom. Mitől lettél ilyen szép? Én majd kitalálom. Libbenő szép virág, felhő közelében, hernyóból lett tündérlány Odafönn az égen. Pille, pille, pillangó! Szállj le a kezembe, Szivárványnak színeit fesd a tenyerembe!”
Nem is rád akartam gondolni, inkább csak Rátok. A boldogságra. Egy ártatlan kis pillangóra, amit ha letaposol, összetörik a világ./


- Megcsókolt?
Nyögve kihúztam a fejem a párnám alól, aminek kizárólag az lett a következménye, hogy a hangulatomon kívül már a hajam is megütötte a természetkárosító hatás mércéjét – feltéve, ha akár csak feleannyira is gyűrött volt, mint a párnahuzatom. Lepöcköltem egy árva tollpihét az orromról, úgy morogtam az izgatottan fészkelődő Shirleynek:
- Igen, megcsókolt, de kééérlek, suttogd egy kicsit hangosabban, még nem hallotta mindenki a kastélyban. 
- Te nem is örülsz? – döbbent meg. Kapálózó lábai megdermedtek a levegőben.
- Repesek, hát nem látod? Azért gubbasztok vasárnap délelőtt az ágyamban egy rakás plüssállattal. 

A fogát összeszorítva húzta el a száját, szemei apró, kerek réssé szűkültek kipirult arcán, így a világ legszokatlanabb aggódó fintora világított felém, amin muszáj volt felnevetnem, de a nevetés szaggatott sírásba fulladt. 

Egy pillanat múlva Shirley tűzön, vízen, és egy rakás puha játékon verekedte át magát, hogy mellém kucorodhasson, mint régen a meleg nyári estéken, mikor összedugtuk a fejünket, hogy kiszörnyülködjük magunkat a falubéli fiúkon, akik a hajunkat huzigálták. Mit nem adtam volna, ha Regulus csak a copfomat cincálta volna szét!
- A többiek odalent reggeliznek, hogy aztán készülhessenek a holnapi bájitaltan-tesztre, szóval egy ideig magunk vagyunk – nyugtatott meg, miközben a vállára hajtottam kócos fejemet. Arra gondoltam, hogy csupa víz lesz miattam a ruhája, de a könnytől ázott pulóverről is Reg jutott eszembe, és még jobban sírtam. – Med, ki kezdeményezett?
- Fontos ez? – nyöszörögtem. 
- Persze, hogy az!
- Úgy értem, muszáj róla beszélnem? Rágondolni is szörnyű…
- Nem akarod elmondani nekem? Tudod, hogy csak segíteni szeretnék. 
- Csak megcsókolt. Berángatott egy fa mögé, és úgy csókolt meg, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga!
- Miért, nem az? – somolygott rám. Mostanában mindig ez a fajta mosoly ült meg a szája sarkában, ha Regulusról volt szó, és kezdtem sejteni, hogy miért. Nem tetszett. Nem, mert elszúrtam. 
- Shirley, ezek mi vagyunk, Reg meg én, ez abnormális volt tőle! – Felültem, hogy keressek egy zsepit, de Shirley kitalálta, mire készülök, és villámgyorsan a kezembe nyomta a vászonzsebkendőjét, amibe saját kezűleg hímeztem bele a monogramját valamikor réges-régen, amikor még emlékeztem rá, hogyan kell. 
- Utána kerek-perec azt mondta, nem kellesz neki?
- Nem… Tulajdonképpen ketten hoztuk össze. Annyira sokatlan helyzet volt, olyan különös… Nem tudtam mit kezdeni vele, és azt hiszem, ő sem, de ettől csak rosszabb ez az egész. 
- Akarsz tőle valamit?
- Nem tudom – feleltem sírósan. Szánalmas voltam, ahogy a nem létező problémáimon siránkoztam, de kimondhatatlanul hálás voltam barátnőmnek, amiért olyan készségesen asszisztált ehhez. 
- Akkor ez a baj?
- Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Azt sem, hogy ő mit érez, azt sem, hogy én; annyira össze vagyok zavarodva, mint még soha életemben, és rettegek, hogy ez megint csak valami eltorzult fizikai vonzalom, mint Davidnél, ami elveszi tőlem Regulust, és nem értek semmit magamban vagy magam körül. 
- Mesélek valamit. 

Kilökdösött az ágyból, hatalmasra püfölte a párnámat, aztán visszatuszkolt, elhúzta és elsötétítette körülöttünk az ágy hófehér baldachinját, majd beledőltünk az ölelő puhaságba. Körülöttünk tollpihék szálltak, de Shirleyt ez inkább felvillanyozta, mintsem zavarta volna, engem pedig nem sok minden érdekelt abban a percben. Kicsit azt hiszem mindketten úgy éreztük, újra kanyarós kislányok vagyunk, akiket együtt ítéltek ágyfogságra a hajthatatlan szülők és nagyszülők, és ez végre valami jó volt, valami félreérthetetlen és elbaltázhatatlan gyermekség a felnőttkor küszöbén. 

A mesterséges sötétben könnyű volt elhinnem, hogy éjszaka van, Shirley ráadásul úgy szuszogott mellettem, mint egy alvó kisbaba, ezért is ijedtem meg, mikor tüsszentett. Még sírni is elfelejtettem. 
- Bocsi, ideszállt egy pihe – szabadkozott.
- Sejtettem. – Kuncogtam, amitől bedugult az orrom, és mivel fulladoztam valamitől, ami megint a nevetés és a sírás határán ringott megbízhatatlan csónak módjára, elefántként trombitálva fújtam ki. 
- Ugye tudod, hogy Regulusról akarok mesélni? – Shirley tragikus hirtelenséggel komolyodott el, szinte fájt az arcára kúszó „sajnálom”, mert természetellenes volt, hogy a legjobb barátom nevétől ennyire elszomorodtam. 
- Ez volt az egyik tippem…
- Mi volt a másik? – csapott le logikátlan ragadozóként. 
- A másik mi? – értetlenkedtem. 
- A másik tipped.
- Shirley, mire jó ez?
- Nézd, Med, annyira kínos, amit itt művelsz, hogy muszáj kimozdítanom téged a holtpontról. – A tipikus „Erre valók a barátok”- arcát vette fel, és ez feldühített. 
- Azzal, hogy hülyét csinálsz belőlem? – dörrentem rá. 
- Például. 
- Akkor már inkább mesélj róla. 
- Reméltem, hogy ezt mondod – vigyorodott el. 

Megforgattam a szemem. Néha nagyon tudtam szeretni ezért, de most furcsán ingerelt minden a nyugodt gyötrődésen kívül. 
- Tudod… sosem mondtam még el, milyen volt kívülről végignézni, ahogyan Regulus belecsöppent az életedbe, holott sokszor szerettem volna, hogy megértsd, mert tudom, hogy soha nem láttál rajtam féltékenységet vagy bánatot, így még csak nem is sejthetted, milyen ez nekem, vagy éppen a fiúknak. Amikor azon a zsúron megismerkedtél vele, nem rád vagy rá haragudtam, hanem anyára, amiért mi nem járunk ilyen helyekre, amiért elszúrta a jövőmet a házasságával.* Tudom, hogy borzalmas ez egy kislánytól, de azt gondoltam, ha ott lettem volna, megakadályozhattam volna, hogy új barátokat szerezz. Eleinte ez a dolog közted meg Regulus közt tényleg olyan volt, mintha lecseréltél volna minket. Anya azzal nyugtatott, hogy csak azért vagytok olyan jóban, mert az újdonság erejével hattok egymásra, és idővel úgyis rájöttök, milyen mások vagytok, milyen más a hátteretek, és akkor majd vége lesz a nagy barátságnak. De nem így lett, és ezt senki sem értette, talán még ti magatok sem. Az első évben szinte össze voltatok ragadva, de mire hozzászoktunk volna, hogy ő is velünk játszik, rátaláltatok a ti… utatokra, és te felosztottad köztünk az életed. Én részemről ezt sem tudtam mire vélni. A felnőttek mind azzal jöttek, hogy kezdtek végre elhidegülni egymástól, ahogy azt ők előre megjósolták, de én láttam, hogy pont az ellenkezője történik, hogy egyre jobban ragaszkodtok a másikhoz. Ekkor már nem voltam féltékeny, hiszen felértem ésszel, hogy egy fiú nem lehet a legjobb barátnőd – Elmosolyodtam. -, és a barátságotok nem fenyegetés volt, hanem egy olyan valami, amire érdemes volt odafigyelnem. Sohasem láttam értelmét az egésznek, nektek, nem volt semmi, ami összetarthatott volna benneteket. 
- Nem illünk a képbe. 
- Úgy van – bólintott. – Ennek ellenére, Med, nem ismerek két olyan embert, akik úgy összepasszolnak, mint ti ketten. Azt hiszem, két vagy három éve jöttem rá mindenre, amikor a beosztási ceremónián egymásra néztetek. Akkor még csak rajta látszott, de az óta a te arcod is ragyog a közelében, úgyhogy hiába tiltakozol, egyértelmű, hogy szerelmes vagy Regulus Blackbe, akármilyen értelmetlennek is tűnik az egész. Szerintem mindvégig ez volt az oka a barátságotoknak is. Ti tíz évvel ezelőtt megtaláltátok egymást, és bolondok lettetek volna elereszteni. És itt jön a híres elméletem, amit a múltkor említettem. Ha már akkor összejöttetek volna, mikor felfedeztétek, mit jelent fiúnak és lánynak lenni, mindent elszúrtatok volna, mert nyilvánvalóan nem voltatok elég érettek, hogy megbirkózzatok egy ekkora horderejű dologgal – a körülményekről nem is beszélve. Most jöhetett el az a pillanat, amikor már elég erősek lesztek, hogy dacoljatok a külvilággal, azokkal, akik ellenetek vannak. Sirius két éve lépett le otthonról, igaz? – kérdezte hirtelen. 
- Igen, de…
- Regulus, azt hiszem, már akkor készen állt rátok; neki akkor fel kellett nőnie. De hajlandó volt várni, mert nem akart elveszíteni téged, és ez… ez gyönyörű dolog, Med. Az egész folyamat az, az óvodás barátságtól máig. Még mindig nem látod? 
- Mi van Daviddel? Karácsonykor róla magyaráztál valamit. – Megkapaszkodtam a gondolatba, az egyetlen fogódzóba a feje tetejére állt csodaszép világon. 
- Őt Isten küldte, vagy nevezd, ahogy akarod: Sors, Végzet, Őrangyal, mit bánom én. Annyira logikus! Azért hitted, hogy szereted, mert így rá pazaroltad a gyerekes álmaidat, és most, mikor a múltad, a gondjaid és az összes esemény, ami a tíz év alatt veled történt, nővé érlelt téged, már készen állsz Regulusra, ahogyan ő is rád. Minden a helyén van a ti történetetekben, a legapróbb láncszemektől a legszörnyűbbekig. Még mindig nem…?

Elképedve kapkodtam a szavak után. Igaza volt, vagy legalábbis mindketten úgy hittük, igaza van. Regulus is. Talán még Isten is. 
- Jó sokat gondolkozhattál ezen – nyögtem ki végül. 
- A történelem legvarázslatosabb szerelmi történetét páholyból nézhetem végig, naná, hogy odafigyelek rá, ez a legkevesebb!
- Ne dramatizáld túl. – Szétrántottam a baldachint, és kipattantam az ágyból. – Az emberek szerelmesek lesznek, ez törvényszerű. 

Vidoran nyitotta ki a szekrényemet, hogy a következő mozdulattal ruhákat dobáljon elém. 
- De a legtöbben okkal lesznek azok, kiválasztják a nekik megfelelőt, valakit, aki illik hozzájuk. Egy külső szemlélő benneteket csak balhét lát, nem ésszerűséget. 
- A mi szerelmünknek biztos magasztosabb oka van – fintorogtam, mert az ötletet is nevetségesnek találtam. Zúgott a fejem Shirley előadásától, szokatlan volt minden új gondolat. A sötét teremben végre világos lett, de ettől csak még jobban szorongtam; a barátságnak Regulus és köztem már célja, jövője és tétje volt, amit bonyolult volt felismernünk – ékes példa volt erre a tegnap délután. 
- Annál jobb – kacsintott rám. Az orrom alá dugott egy komplett ruha szettet, és jelentőségteljesen meredt rám, amitől még zavartabbnak éreztem magam. 
- Mit művelsz? 
- Most mész, és találkozol Regulusszal. Ebben. 
- Mi? Dehogy! – Elkeseredetten tiltakoztam. – Előbb le kellene tisztulnia ennek az egésznek…
- Az univerzum arra vár, hogy legálisan smároljatok!
- Shirley!
- Med, tegnap elcsesztétek – közölte velem a lehető legkönyörtelenebbül. – Mikor hoznád helyre, ha nem most?

Elkeseredetten huppantam le a földre. 
- De nem az univerzum miatt.
- Hát persze, hogy nem – vigyorgott. 
- És nem is azért, mert elhiszem ezt a sok sületlenséget. A dolgok csak úgy vannak, minden különösebb ok nélkül – folytattam magamat győzködve: eredménytelenül. – Azért keresem meg, hogy kibéküljek vele, mert barátok vagyunk. Barátok. 

Álmodik a nyomor. 
Na, nem, ketten már túlerőben vagytok. Tűnés!
Medy, azért kell beszélned vele, mert Shirleynek igaza van. Szerelmes vagy. Szükségetek van egymásra. Szükséged van rá, hogy úgy szeressenek, mert tudom, hogy majd’ beleőrülsz abba, hogy anyuék tudomást sem vesznek rólad. Úgy érzed, mindannyiunkat elveszítettél, mikor eltűntem. Hagyd, hogy valaki végre boldoggá tegyen, Medy! Regulus az egyetlen, aki valóban képes erre, te is tudod. Azzal nem segítesz senkin, ha harcolsz egy ilyen szép dolog ellen. Így arra is nagyobb esélyed lesz, hogy megmentsd… Gyerünk, kelj fel, és tedd meg a kedvemért! Magadért. Tedd, amit tenned kell. 

- Ez a bambulás azt jelenti a mi nyelvünkön, hogy „Parancsára, Brooks tábornok, az egyenruhámban hódítom meg a területet!”? – Barátnőm az ágyon hasalva hajolt be az arcom elé. 
- Szabad fordításban. Figyelj, Shirl…
- Igen, Field hadnagy?
- Biztos, hogy szeret? – Térdeimet átkarolva pislogtam fel rá, miközben kipirult arccal, hevesen dobogó szívvel vártam a megerősítést. 

A könyökére támaszkodott, úgy válaszolt, azzal a mosollyal az arcán. 
- Egészen biztos. 
- Akkor most átöltözöm – tápászkodtam fel megadóan.
- És megfésülködsz – tette hozzá. 
- És megfésülködöm. 
- És megígéred, hogy adsz neki valamilyen jelet. 
- Mi? 
- Puszit, érintést, valamit – magyarázta. – Meglátod, hogy reagál, aztán elfogulatlanul el tudod majd dönteni, hogyan tovább. 
- Félek – vallottam be. 

Csak hagyd, hogy megtörténjen. Engedd el magad. 

- Hidd el, hogy ő is. Pont azért kell bátorítanod valamivel. – Biztatóan rám mosolygott, majd hozzám vágott egy pulóvert. – Gyönyörű vagy, Field hadnagy, úgyhogy bevetésre fel!

- Hihetetlen, hogy fél óráig készülődtél! – Nem elég, hogy amúgy is az idegösszeomlás szélén álltam, úgy izgultam, még az állítólagos legjobb barátnőm zsörtölődését is végig kellett hallgatnom. A cipőm talpa alatt bántón csattogott a hálókörletünk csigalépcsője. 
- Nem is! – mentegetőztem egy mosómedve határozottságával. 
- De igen, szabályszerűen bezárkóztál előlem a fürdőbe, és ne is próbáld bemesélni nekem, hogy fogat mostál! Komolyan, te vagy az egyetlen ebben az országban, aki egy órán belül ennyiszer képes meggondolni magát, a megfutamodásról nem is beszélve! – Indokolatlanul nagy zajt csapott mögöttem, rettentően idegesített. Ha nem tudtam volna, hogy tanulni készül, azt hihettem volna, hogy randija lesz, és késésben van, ami ugyebár eleve hamvában holt ötlet, hacsak nem fanyalodott rá Zambinire. 
- Szállj már le rólam, Shirley…
- Min veszekedtek már megint? – nézett fel Jeremy egy jegyzet-barikád közepéből, miután éppen elcsípte kis vitánk végét. A többi hollóhátashoz hasonlóan már kora reggel a klubhelyiségben tanult, így a terem a szorgalmas munka morajától zümmögött. 
- Lényegtelen – vágtuk rá egyszerre Shirleyvel. 
- Nekem mindegy – vigyorgott Jeremy. – Legalább a ti reggeletek dinamikusan indul. 
- Megnyugodhatsz, már ébren vagyok. – David haja ezerfelé meredt, pennája fölött álmosan fürkészte egy pergamen első sorát; úgy tűnt, nem fog egyhamar tovább haladni, pedig Agatha, nyilván az eredményesebb munka érdekében, a legtávolabbi asztalnál magolt lelkesen. 

Megcsóváltam a fejem – a kiábrándító közhangulatra reagálva -, majd egy nagy levegő után Jeremyhez fordultam:
- Nem láttad Regulust?
- Nem – pislogott meglepetten. – De ha megtalálod, mondd meg neki, hogy valamikor muszáj sakkoznia velem, mert Mr. Éberálom folyton csajozik, és nincs rám ideje. 
- Remélhetőleg Mr. Black is így lesz ezzel nemsokára – röhögött fel Shirley minden nőiesség nélkül, amitől nemes egyszerűséggel halálra rémültem. 

Szerencséjére gyorsan regenerálódtam, és morcosan sziszegtem felé:
- Úgy rémlik, te nagyon sietsz valahová!
- Mi baja van? – bökött immár a nyelvét nyújtogató barátnőmre Jeremy. – Mire akart kilyukadni azzal az előbb?
- Ne foglalkozz vele! – vágtam rá. 
David kisebb fáziskéséssel bekapcsolódott a beszélgetésbe, habár jobban jártunk volna mindannyian, ha nem teszi.
- Te is lecserélsz Blackre? – Szemrehányó pillantást vetett Jeremyre. 
- Ezzel meg mire… - kezdtem döbbenten, de Shirley, mint aki álomból ébredt, karon ragadott. 
- Te meg vele ne foglalkozz, inkább menjünk. Én éhes vagyok, neked meg dolgod van. Sziasztok! – Intett egyet a fiúknak, aztán se szó, se beszéd elrángatott onnan, egyenesen a kijárat felé. 
- David vajon…
- Csönd! Felejtsd el. Nem normális. Neked most másra kell koncentrálnod. Ügyes légy, ebédnél találkozunk!
Határozottan sietett valahová, szinte porzott utána a hideg kőfolyosó, abban azonban igaza volt, hogy sem vele nem értem rá foglalkozni, sem az új parfümjével, sem pedig David megjegyzésével, épp elég volt megbirkóznom a gyomromba visszatérő vibráló idegességgel. 

Valami végérvényesen megváltozott azzal, hogy beismertem magamnak, amit Regulus iránt érzek, és ez megrémisztett a maga visszavonhatatlanságával, hiszen minden visszavezető utat elzártam magam mögött; úgy éreztem, percről percre nyomasztóbb a bizonytalanság a mellkasomban. Hihetetlennek találtam, hogy Regulus talán már évek óta együtt él ezzel a szorítással, mikor nekem a percek is halálosnak tűntek alattomos tűszúrásaikkal. Hiába próbáltam elfojtani a kételyt, hiába nyugtatott Caitlin hangja is fáradhatatlanul, a fülemben dübörgő vér harsogva zengte rettegő szívem kérdéseit. 

Mi van, ha nem szeret? Mi lesz akkor a barátságunkkal? Mi lesz velem? 

Ráadásul azt sem tudtam, hol keressem őt azon a pofátlanul, kihívóan napos vasárnap délelőttön. Sejtettem, hogy a könyvtár zsákutca lesz, és Madam Cvikker engem igazolt, amikor elhaló tudakozódásomra azt felelte, Regulus úgy fél órája kölcsönzött ki egy rakás könyvet, aztán távozott. 

Szinte meg sem hallottam, hogy sápadtságomra panaszkodik, és hellyel kínál, kétségbeesetten szédelegtem ki a folyosóra, magamhoz ölelve félkész házi dolgozatomat, az egyetlen szilárd pontot a hullámzó pillanatban, a látogatásomat indokoló drága ürügyet. 

Nem sok hely volt a kastélyban, ahol el tudtam képzelni sorsdöntő találkozásunkat, és alkalmas volt egyúttal arra is, hogy Regulus, hóna alatt a lexikonokkal elvonulhasson nyugodtan tanulni. 

Arra a helyre mentem tehát, ami a legkedvesebb volt számomra, és amitől éppen ezért nem vártam csalódást. 

A teremajtó döngve csapódott be mögöttem, biztosra vettem, hogy ha Reg odabent van a kis szobában, meghallotta. Ettől függetlenül nem jött elém, még akkor sem, mikor jellegzetes, surranó hanggal végigvonultam az üresen ásító padok között, egészen az ajtóig, melyen nem mertem csak úgy, könnyedén benyitni. 

A szívem a torkomban dobogott, és megálljt parancsolt, de mivel kínos lett volna tovább halogatni a dolgot hangos bevonulóm után, úgy, ahogy voltam, kipirult arccal és kapkodó lélegzettel bekopogtam. 
Hallottam, ahogy a bal sarokban nyikorogva eltolja a nehéz széket az íróasztaltól, puha léptei néma visszhangot vertek a fülemben, együtt a tétovázását jelző csönddel. 

Végül ott állt előttem teljes életnagyságban, először azóta, hogy a szememről lehullott az elfojtás homályos hálója, és ahelyett, hogy összeestem volna a szívdobbanásaim súlya alatt, a világ egy éles kanyarral a helyére rándult. 

- Csatlakozhatok az egyszemélyes tanulókörödhöz? – Eltartottam magamtól a szomorúan összepréselődött papírhalmot, hogy nyomatékot adjak a lazának szánt kérdésnek. 
- Honnan veszed, hogy egyedül vagyok? – dobta fel rögtön a magas labdát. Próbára tett, s ezzel önmagát védte az újabb pofonoktól. 
- Reménykedem benne, hogy rajtam, kívül senkit sem hozol le ide. – Ez tűnt a legjobb válasznak, úgy gondoltam, pont eleget mondtam vele ahhoz, hogy visszaadjam neki a reményt, és visszanyerjem a bizalmát. 

Hosszan fürkészett, de nem felelt. 
- Szóval? – Édesdeden oldalra döntöttem a fejem, mert ez mindig mosolyt csalt az arcára. – Bemehetek?
Hívogatóan intett azzal a kezével, mellyel eddig várakozón támasztotta az ajtófélfát. 

Nem vártam tovább, pihenőt fújtam pattanásig feszülő idegeimnek, és jelt adtam Regulusnak a támadásra.
- Köszönöm. – Puszit nyomtam az arcára, majd pirosló képpel a haját bámulva kisimítottam homlokából egy kósza tincset.

Éreztem, ahogy megdermed az érintésem nyomán, szája elnyílt a csodálkozástól, tekintete hitetlenül kutatta az enyémet, de csupán ennyi telt tőlem, ettől is megszédültem, olyan váratlan hullámban öntött el a melegség. 

Sietve lefelé néztem, majd az ágyra huppantam, hála az elmúlt hónapok megszokásának. Kapkodva szétterítettem magam körül a jegyzeteimet, és a sarokba kucorodtam, hátamat a falnak vetett párnának döntve.

Regulus piszmogott valamit az asztalnál, aztán lassú, kimárt mozdulatokkal helyet csinált magának, és mellém hasalt. 

Minden épp úgy történt, mint bármelyik estén, mégis minden más volt, furcsán színes a köztünk feszülő cérnaszálszerű gondolatoktól. 
- Bájitaltan? – emeltem meg az egyik súlyos kötetet, amit közünk pakolt.
- Mi más – fintorgott fáradtan. Egy illanó másodpercig rám meredt, majd a földre dobta a könyvet, és közelebb húzódott.
Köhögésnek álcáztam elakadó lélegzetemet. 
- Hol tartasz? – hajoltam a pergamenje fölé. Előre zúduló hajam a nyakát csiklandozta, amitől neki kellett hirtelen megköszörülnie a torkát. Összemosolyogtunk.
- Egyelőre még csak jegyzetelek ezekből a monstrumokból. Ha végeztem, segítesz?
- De csak akkor, ha te is nekem. Addig átolvasom, amit eddig írtam, mert lehet, hogy át kell dolgoznunk az egészet. Merthogy én nm túrtam fel forrásért a fél könyvtárat… - Vízszintbe csúsztam, hogy kényelmesen elhelyezkedhessek, így egy vonalba került a fejünk.
- Halihó – köszönt csillogó szemekkel.
- Bolond vagy – nevettem fel válaszul, és összeborzoltam a haját. 

Végtelen percekig csendben dolgoztunk, csak a lapok zörgése hallatszott, ahogyan Reg a könyveket böngészte. Ódon illatuk keveredett az ő lágy, édeskés illatával, és megnyugtatóan font körül mindkettőnket; úgy éreztem, egész életemben így maradnék, Regulus oldalán, ebben a süppedő, hangtalan szeretetben. 

Mert már elhittem. Olyan intenzív volt, hogy bizsergett tőle a bőröm, túlmutatott minden kislányos álmodozáson, minden addig tapasztalt lüktetésen. 
- Nézd, ebbe belefirkáltak. – A hátára fordult, hogy elolvashassam a cirkalmas betűkkel a margóra vésett szöveget. 
- „A boldogság pillangó – olvastam hangosan -; ha kergeted, újra meg újra tovaröppen tőled, de ha csendben leülsz, talán a válladra libben.” – Szöget ütött a fejemben, hogy vajon hogyan került bele ez a pár sor pont ebbe a könyvbe, az pedig hogyan került éppen hozzánk, pont ebben a pillanatban. Ez megint az a láthatatlan erő, ami Shirley szerint a mi történetünket mozgatja?
- Kicsit nyálas – vont vállat Reg. 
- Egy picit. De azért nagyon sok igazság van benne, és szép, hogy a pillangóhoz hasonlítja a boldogságot. Tetszik.

Elgondolkodva felém fordította a fejét, fekete szemei elszántan égették az én kékségeimet.
- Med…
- Mondd, Mr. Szarkazmus – suttogtam. 

Féloldalas mosolyától kihagyott a szívem, a pulzusom pedig az egekbe szökkent, ahogy fölém gördült. Évezredekig fúrta tekintetét az enyémbe, majd könnyű csókot lehelt a számra, amitől ködfátyolszerű öröm hullott a lelkemre, és a testem elfelejtett oxigénért kiáltani. 
- Leszel a pillangóm?



*Shirley édesapja, Sebastian Brooks mugli származású, ezért a Field családnak ez a része nem részese az aranyvérű társadalom elit körének.