Kicsit később elaludt Lily. A múlt emlékeivel álmodott, talán a legszebb napok közé tartozott az aznapi…

- Szia Lily – szólt James Potter, a maga beképzelt stílusán, melyet még 19 évesen sem nőtt ki.
- Hogy hívtál te engem? – kérdeztem, meglepődöttségem nem álcáztam, vagy nem tudtam, amit a fiú mosollyal jutalmazott.
- Lilynek. Nem ez a becses neved? – gúnyolódott.
- De, igen… – válaszoltam, mintha most jöttem volna arra rá, hogy „jé, tényleg”, aztán komorabb hangsúllyal folytattam: – Mi szél húzott felém egy ilyen öntelt alakot?
- A szerelem szele… – mondta fülig érő vigyorral.
- Tessék? – Ma már kétszer lepett meg James. Upsz. Jamesnek hívtam?! Te jó ég…
- Jössz velem sétálni?
- Nem tudom. Van pár dolgom.
- Nem érne rá később?
- Lehet… – De mikor megláttam azokat a boci szemeket, elmosolyodtam, és bezártam az ajtót.
- Ritkán lehet téged mosolyogni látni… pedig jobban áll, mint ha mérges vagy!
- Akkor örülj, míg nem vagyok az… Jut eszembe, hogy vannak a „híres” Tekergők? – váltottam gyorsan témát, mert nem akartam felhúzni magam.
- Nem tudom. Siriusszal hetek óta nem beszéltem, a többiekkel meg talán hónapok óta…
- És ha szabad tudnom, miért?
- Nem érdekes… nem ezért jöttem. Hanem kérdeznék valamit. – Vett egy mély levegőt, aztán gyorsan hozzátette, mert már éreztem, hogy jön a jól ismert kérdés: – Nem azt, hogy eljössz-e velem randizni. (Kissé megkönnyebbültem, de mégis furcsán érintett.) Mondd, miért nem engedtél nekem sohasem, hogy a közeledbe férkőzzek?
- Mert annyira gyerekes, öntelt, beképzelt, arrogáns, satöbbi, satöbbi voltál.
- Aha… – hajtotta le fejét, és nagy megdöbbenésemre, gondolkozott + még bánatot is véltem felfedezni rajta.
- De látom, most megváltoztál…
- Részben ezért nem találkozom a Tekergőkkel… Hogy ne tudjunk bajba keveredni… meg… – James pirulni kezdett, és elém állt. – Meg vissza szeretnélek kapni.
- Tényleg? – gúnyolódtam, bár életemben először hinni kezdtem neki… Olyan őszinte volt, és jól esett, hogy változni akar miattam.
- Igen. – Szemeimbe nézett, és lágyan megsimogatta arcom. – Még mindig szeretlek…
Újabb meglepetést kaptam tőle, és újra mosolyogni kezdtem, majd megcirógattam én is az arcát.
- Bármilyen idiótán hangzik: én is. – Teljesen elvörösödtem, mint egy rák, és elsütöttem fejem „szégyenemben”. Hisz sohasem vallottam be senkinek, és főleg nem egy Potternek az érzéseimet.
- De akkor végképp nem értem, hogy miért nem…
- Azért, mert nem akartam, hogy én is csak egy lány legyek a sok közül számodra – hadartam.
- Számomra sohasem voltál CSAK egy lány… Álmaim nője vagy!
Azzal felemelte fejem, és megcsókolt. IGEN, hagytam… Életemben először… és remélem nem utoljára, mert nagyon édes csókja van…

Lily lassan kinyitotta szemeit, és mikor szétnézett egy barna szempáron akadt meg.
- Mit álmodtál? Gondolom szépet, mivel sokat mosolyogtál. Gyönyörű vagy, mikor…
- Mosolygok. Épp ezt az emléket álmodtam. Tudod, amikor összejöttünk.
- Igen, tudom. Örülök neki! – vigyorodott el kajánul, aztán lefagyott ez a mosoly, és hozzátette: – Kár, hogy itt a vég…
Lily nem válaszolt, mert a megérzései azt súgták, hogy élni fog. Még nem halhat meg, és ezt nagyon is jól tudta. Legyőzi Voldemortot és megfizet neki minden gazságot. Kissé remegni kezdett, és felállt, hogy a rácsokhoz sétáljon. Mikor odaért, megszorította őket, és kitekintett a „folyosón”. Egy árva lélek nem járt, tehát őr nincs.
- Figyelj, James! Azt hiszem, megszökhetnénk… talán a legprimitívebb trükkel át tudnánk verni Voldemortot.
- Mégis hogyan? – kérdezte, mivel belőle az összes remény elszállt.
Lily odasétált Jameshez, és beavatta nagyszerűnek ígérkező tervét. James kissé aggódott, de belement. Most csak két halálfalóra kell várniuk, aki valószínű bármelyik pillanatban megjöhetnek.

*

Két fekete csuklyás tartott gyors iramban Voldemort felé. Lopva megszorították egymás kezét, és bíztatóan összenéztek. Mikor meglátták Voldemortot, nyomban odarohantak.
- Nagyuram – szólt rekedt hangon James, és a földet bámulta, nehogy lebukjanak –, a két rab megszökött!
- TESSÉK?! Hogyan? Hogy lehet az? – Voldemort teljesen kikelt magából, és magához hívatta halálfalóit, majd a kijáratok felé indította őket…
Mindenki elsietett arra, amerre a Nagyúr parancsolta, csak kettő nem. Lily és James lekapták csuklyájukat és az egyik kijárat felé indultak. Ám nem vették észre, hogy valaki követi őket…
Rohantak szélsebesen, és mikor kiértek beleszippantottak a friss levegőbe.
- Végre kint – áhítozott James, és a remény visszarepült hozzá.
Egy tisztáson álltak, amit rengeteg fa vett körül. Távolabb egy hegyet pillantottak meg, mégsem tudták a pontos helyet megállapítani. Indulni akartak, mikor valaki megszólalt a háttérben:
- A kis sárvérű és a mocskos kis Potter azt hitte, hogy átverheti minden idők legnagyobb feketemágusát? – A hang elég fagyos volt, és Lily az első szó után felismerte, de nem tudott magához térni. Piton itt? Jaj, ne…
- Szevasz, Pipogyusz – válaszolt nagy örömmel James. – Bocs, de most nem érünk rá…
- De bizony, ráértek! – Lilyre szegezte pálcáját, és Potter is pillanatok alatt előrántotta a sajátját. – Tedd el, vagy én ölöm meg!
- Voldemort nem fog örülni annak! – válaszolt James, még mindig nyugodt hangon.
- Ne - mondd - ki - a - nevét! – sziszegte Piton.
- Idefigyelj, Pipogyi! Lilyt hagyd ki ebből, mi pedig párbajozzunk!
- Capitulatus! – válaszolta.
James félreugrott a lefegyverző bűbáj ellen, és gonosz vigyorral Levicorpus-t kiáltott. Piton fejjel lefelé lógott a levegőben, és szikrázott a dühtől.
Lily még mindig sokkolt állapotban állt a gyep közepén, és Piton éjfekete szemeibe nézett. Bánatot, féltékenységet és gyűlöletet látott benne. Erről pedig egy újabb emlék jutott eszébe:

- Szia Lily – szólt egy kissé komor, de vidámsággal teli hang.
- Szia Perselus – válaszolt a lány vállát megvonva, és a tó mellet álló fához sétált, majd leült.
- Valami baj van? – kérdezte amaz, hangja remegett.
- Nem tudom. De inkább a lényegre térek. Tudod, benned van valami, amit mindig is szerettem. Mégis úgy gondolom, hogy ez mind csak barátság volt a részemről.
- A barátok nem titkolóznak, és nem hazudnak egymásnak – vágott közbe keserűen Piton.
- Éppen ezért akarok neked mondani valamit… Én sajnálom, de… de szakítanunk kell, mert mást szeretek.
Piton motyogott egy aha-t, majd kérdezett valamit, amire nem akarta hallani a választ, mégis biztos, ami biztos:
- Köze van Potterhez?
Lily némán bólintott, és a fekete szempárba nézett. A fájdalom teljesen átjárta Lilyt, ami Pitonból áradt. Rosszul érezte magát amiatt, hogy ő okozta ezt. A sötétkék feneketlen tóra nézett, és megfeledkezett arról, hogy Perselus is mellette van. Érezte a fiú tekintetét, de próbálta nem észrevenni.
Hirtelen Piton felállt, és mintha könnyek csillogtak volna szemében:
- Mondd Lily, miért húztad ilyen sokáig?
- Mert csak ma jöttem rá…
- Akkor légy boldog – és elviharzott.
- Te is… – jegyezte meg Lily, de a fiú már hallótávolságon kívül járt.

Lily visszatért a jelenben, megborzongott és intett Jamesnek, hogy engedje le Pitont. Az utóbbi fejre esett, de gyorsan felpattant. James pedig tekintetét Lilyre irányította. Mindkét férfi döbbenten nézett a lányra, mivel egyik sem számított erre a lépésre.
Azóta nem beszélt Pitonnal, de most úgy érezte, mintha csak tegnap szakított volna vele.

Piton fürkészte Lilyt, de ő semmilyen érzést nem mutatott ki.
- Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy legyek boldog?
- Igen – jött a bús válasz. Piton a fűben egy katicabogarat nagyon érdekesnek talált (vagyis érdekesebbnek, mint attól, ami most következett).
- Akkor engedd meg, hogy boldog legyek azzal, akit szeretek, és hagyj elmenni minket.
Piton leeresztette pálcáját, megfordult és visszaindult a barlangba.