Evans behúzott a klubhelyiségbe, de nem tudtam nem elereszteni egy vigyort arra, hogy mindenki azt bámulja, hogy Evans füstölögve húz a fiúk hálóterme felé. Cseppet sem félreérthető. Felráncigált az ajtóig, aztán pedig belökött az ajtón. Áucs, ez fájt.
- Khm – mondtam Siriuséknak. Épp beszélgettek lengébb öltözékben. Kate magára rántotta a takarót, és fülig vörösödött. Én is kezdtem rosszul érezni magam.
- MIT KÉPZELTEK TI?! – ordította Evans. Pár kép leesett a falról, és a lakói visítozva hagyták el a keretet. Remélem, ne szólnak Dumbinak, mert akkor bajban leszünk…
- Tapmancs, öltözz fel, és egy mindent kivédő páncélt is pakolj magadra – súgtam barátomnak, amit Evans is meghallott.
- TE CSAK HALLGASS! – Védekezően felemeltem kezem, és hátrébb húzódtam.
Kate szeme felvillant, és szikrázott a dühtől.
- Nem mondod meg, hogy mit tegyek! Nem vagy az anyám! Semmi közöd, hogy kivel mit csinálok! – Pfff… ezek szétszedik egymást, ha nem avatkozunk bele.
- De úgy tekintek rád, mintha a testvérem lennél – szólt halkan Evans, aztán átváltott az előző hangnembe: – 17 éves vagy, és úgy akarod végezni, mint a többi tyúkeszű liba, akiket Black vitt az ágyba?!
- Jaj, Lil, te is jól tudod, hogy Mark nem a két szép szemed akarja!
Sirius lefogta Kate-et, aki időközben felállt, a takaróját pedig magára csavarta. Én pedig Evanst kezdtem húzni kifelé. Jobbnak láttam, ha nem tépik meg egymást.
Miután kiléptünk, Evans hozzám bújt, és vállgödröcskémbe nyomta arcát. Könnyei átnedvesítették ingemet, én meg beletúrtam kezem vörös tincseibe.
- Ne sírj. Majd kibékültök. Ő is csak mérgében mondta…
Nagyon aranyos látvány lehettünk. Több griffendéles újjal mutogatott ránk, hisz nem ordítoztunk egymással és nem is veszekedtünk… Csend, béke, nyugalom honolt köztünk…

Evans megtörte ezt az élményt, azzal, hogy lábujjhegyre állt, és finoman adott egy puszit arcomra.

*

Aznap este Dumbika nagy bejelentést tett vacsi előtt, így korgó pocinknak várnia kellett.
- Pár ünnepnek és bálnak nézünk elébe. Megpróbálom időrendi sorrendben elmondani nektek. Tehát: a Hollóhát-Griffendél meccs után tervezünk egy kisebb partit, amit minden diák a saját klubhelyiségben tölt. A roxmortsi hétvégék maradnak minden szombatra, ez biztos. Karácsonyi és szilveszteri bál is listára került, valamint egy Valentin-napi is. De az utóbbiról később lesz szó. Köszönöm figyelmeteket, jó étvágyat. – Feszült figyelem után hatalmas tapsvihar következett. Dumbledore meghajolt, és csettintett egyet, így rávethettük magunkat az ínycsiklandozó falatokra.
Lopva Evansre néztem. Ő pedig épp Watsonnal konzultáltak szemmel, amitől a gyomrom is két szinttel feljebb ugrott. A kezem pedig ökölbe szorult…

Úgy döntöttem, hogy az evést elhalasztva elmegyek a klubhelyiségbe. Esetleg ha farkaséhes leszek, akkor lelopózok a konyhába. A klubhelyiség ugyebár üres volt, így csak leheveredtem a fotelba. Imádom, mikor nincs benn senki.

Jaj, kivel fogok menni bálba? Talán Evanst elhívhatnám… de ő biztos Watsonnal megy, és ha boldogok, akkor nem akarok közéjük állni… A gyönyörű piros mennyezetet bámultam, így csak egy halk nyikorgás hallottam a kijárat felől. Nem fordultam hátra, mert úgy gondoltam, hogy biztos egy másik griffendélesnek is elment az étvágya. Így nem is vettem a fáradságot, hogy legalább a fejem felemeljem. Éreztem, hogy derekam tájékán lelapul a kanapé, és ekkor megláttam, hogy egy angyal szállt hozzám, Evans képében…
- Miért vagy ilyen furcsa mostanában? – egyáltalán nem ezt a kérdést vártam, azaz nem is számítottam semmifélére.
- Miért ne?! – Hoppá, ez erős volt. – Bocs.
- Nem baj. Látom, milyen feszült vagy mostanság… Kösz, hogy ma kihúztál tőletek. Azt hittem összeesek.
- Én meg azt hittem, hogy leordítod a fejem, amiért nem szóltam rögtön.
- Hm. Hát megfordult bennem, de nem akartalak bántani, mivel láttam, hogy nem vagy a csúcson érzelmileg…
- Őőő, nem igazán. – Váh, mekkora lúzer vagyok. Csak nyugi. – Kivel mész a bálba? – váltottam témát, mivel ez így biztonságosabb.
- Valószínű Markkal. Vagy nem tudom. De a meccs utáni bulin biztos nem. És te? – kérdezte vissza.
- Nem tudom. Majdcsak találok valakit, ha már az, akivel eredetileg akarok, mással megy… - de őszinte lettem hirtelen.
- Tudod, Potter, nagyon megváltoztál – mondta, és lassan felállt.– Na szia.
Áááá, nem biztos, hogy Markkal megy, csak VALÓSZÍNŰ! Addig bármi lehet… Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?!

*

Éjfél elmúlt… Már mindenki elment húzni a lóbőrt, meg számolni a báránykákat, esetleg trollokat… Kinek, hogy tetszik… Én viszont még mindig itt heverek a kanapémon, és meg sem mozdultam, mióta Evans felment… Bárcsak visszajönne…
Hűha! Az égiek meghallgattak! Most sandított le Evans világoskék topban, és világoskék pizsamanadrágban… De édes, és milyen szexi! A félhold fénye épp rá világít. Ő szerényen füle mögé csúsztatta elszabadult tincseit, és az előttem lévő fotelba lehuppant. Ez már több mint nem normális…
- Nem tudsz aludni, szívem? – kérdeztem vigyorogva. Nagy meglepetésemre jó kedve volt. Egyáltalán nem tűnt fáradtnak vagy megviseltnek, így belement a játékba:
- Hát drágám, nem igazán. És te az óta itt punnyadsz, mióta felmentem?
- Aham – mondtam egyszerűen, és lényegre törően megkérdeztem: – Miért?
- A miért arra szólt, hogy nem tudok aludni, vagy hogy miért kérdezem?
- Őőő… Mindkettő. – Na ezt is értelmesen megmondtam neki, de ő nyugodtan válaszolt.
- Azért nem tudok aludni, mert nem vagyok fáradt, és azért kérdezem, mert ugyanígy feküdtél, mikor felmentem… – Közben felhúzta térdét a fotelra, és átkulcsolta kezével. Arcát pedig térdére helyezte.
- Milyen jó megfigyelő vagy, édesem. – Felálltam, és kihúztam magam. Nyújtózkodtam egyet, mivel már négy vagy öt órája feküdtem, és odamentem Evanshez.
- Vá, James! Ne ijesztgess! – kiáltotta, gondolom azért, mert a félhomályban nehezen láttuk a másikat.
- James?! Tyűha, Evans, vagy Lily – Jól meghangsúlyoztam. –, nem is tudtam, hogy ismered a keresztnevem…
- Mindegy. Ne merészelj közelebb jönni. Hé! Vedd le a mancsod! – Erre elnevette magát, mivel csiklandozni kezdtem. Letérdeltem a fotel elé, és gyengéden, mégis játékosan csikiztem.
Csak kacagott, én pedig minden porcikáját kicsit megcsíptem. Olyan aranyos volt, ahogy nevetett, és haja néha arca elé esett. Már sírt a nevetéstől, én viszont nem hagytam abba, hiába is könyörgött.
- Ne… James… állj… hagyd… abba… kérlek… na… – Ez egyáltalán nem úgy hangzott.
Lehúztam az ölembe, és leálltam. Átkaroltam derekát, és magamhoz húztam.
- Hé, James… – Nem hagytam, hogy befejezze, inkább megcsókoltam.

Először a felső ajkát, azután az alsót. Majd utat engedett nyelvemnek. A tiltott csók oly édes, és romantikus. Semmihez nem fogható, ha minden odaadással és szenvedéllyel öleljük egymást, hisz’ a szerelem tüze lángolt köztünk. Forrt a levegő is. Nem ellenkezett, pedig Watsonnal járt. Egyik kezét átfonta nyakam körül, a másikat pedig beletúrta hajamba. Még erősebben szorítottam, de féltem, hogy összetörik, mint egy porcelán. Nem akartam elengedni, csak ölelni, és csókolni. Hisz’ csak ebben a pár percben az enyém. A vonzalom így is akkora volt, hogy már le kell állítanom magam. Ez a csók mindent megért… minden titkos szót, titkos érzelmet, és titkos szerelmi vallomást… minden elfelejtett ölelést vagy csókot…

Nem hagyom, hogy Watson elvegye tőlem… Mert SZERETEM! És ez nem csak egy szó. Ez sokkal több ennél, és még több egy érzésnél is… Szeretlek Lily Evans!