Követtem az irányt, és egy női alakot véltem felfedezni. Nem voltam biztos abban, hogy Lily az, de rohanni kezdtem. Muszáj volt, minél előbb megtudnom, hogy ő-e az! És ha ő, akkor, muszáj karjaimba zárnom. Nem bírom tovább nélküle.

Lélekszakadva csak futottam. Mintha örökkévalóságnak tűnt volna az, mire odaértem. És megpillantottam a vörös hajzuhatagot… Igen! Ő az! Meg sem álltam most már addig, míg közelébe nem értem.

Biztosan a cipőm adta dobogások miatt, de felkapta a fejét, és rám nézett. Itt fogok meghalni. Lábaim elgyengültek, de akkor is érezni akartam, és már nem kell sok addig.

Felállt, én pedig felkaptam, és megforgattam. Kész! Nem fogok meghalni! Nem akarok! Míg ő itt van nekem, addig nem! Ölelni kezdtem.
- Hé! Megfojtasz! – szólt nevetve. – Hogy kerülsz ide?
- Nem – Apró puszit adtam arcára. – tudom. – Újabb puszi. – George bácsi – Még egy. – elintézte. – Én már nem tudom türtőztetni magam.
Kezeimet átfontam derekánál, és folytattam:
- Szeretlek, szeretlek, szeretlek! – hadartam, ő meg olyan édesen mosolygott, és úgy elpirult, mint még soha.
Oldalra sandítottam egy pillanatra, ahol George bácsi és Dumbledore beszélgetett.

- Annyira hiányoztál – súgtam fülébe, és ajkaimat lassan övéhez értettem. És itt elszakadt a cérna… Éreztem liliom illatú parfümét, puha ajkát, és annak cseresznye ízét, valamint lágy, mégis forró és szenvedélyes csókját. Egyszerűen, muszáj volt már kiengednem a bennem lakozó vágyat… Ha nem lennének „nézőink”, még az enyhén havas fűbe is lefektetném… De sajna, ez nem így van!

Nem tudom, hogy meddig állhattunk így, de már levegőért kapkodva szétváltunk.
- Egy lány sem volt a közeledbe? – kérdezte gyanakodva, de mosolygott.
- Másra nem tudok úgy tekinteni, mint lányra, csak rád. Tehát nem volt. Szeretlek. Nagyooon!

Mosolyogva hozzám bújt, én pedig csak átkaroltam. Szemeimbe nézett, és úgy éreztem, elveszem zöld szemeiben.
Mintha egy másik világban lettünk volna. Egyedül Lily és én. Senki más. Senki nem zavarhat meg minket…

Tévedtem…

- James! Tudom, hogy nem szabadna közbe lépnem, de jött egy levél Mrs. Pottertől! – Na, ez meg mi a fenét akarhat?! Nem tud békén hagyni?!
- Mit akar? – kérdeztem, és Lilyt el nem engedtem. Bár nem is tudtam volna, egy percre sem.
- Azt írta, hogy menjünk haza, mert valaki betört hozzátok… Jobban mondva, a te szobádba.
- Nem érdekel – mondtam közönyösen.
- Tényleg haza kell mennie, Mr. Potter – kapcsolódott a beszélgetésbe Dumbledore, aki most bicegett oda hozzánk. – És Miss. Evansnek is lassan ágyban a helye. – Miss. Evans nem gyerek… Úgy örülök, hogy le tudom zárni a gondolataimat, mert ha a drága Dumbledore belelátna a fejembe… úúú… belegondolni is rossz lenne!

Az igazgató halványan Lilyre mosolygott, aki sóhajtott egyet, és rám nézett. Dumbledore és George bácsi kicsit arrébb húzódott. Szemünkkel követtük őket, majd Lily újra felnézett, én meg rá. Smaragdzöld szemei úgy csillogtak, mint még soha, és azt hittem, hogy helyben elolvadok… Madam Pomfrey örülne nekem újév napján.
- Figyelj James… Én is azt mondom, hogy haza kell menned. Három nap, és úgyis találkozunk. – De az olyan hosszú idő! – Legyél jó, és vigyázz magadra! – Könnyek lepték el szemét, és magához ölelt.
- Ne sírj! Pár nap, és veled leszek! Az után viszont senki nem választhat el tőled! – Elmosolyodott, és a könnyek végigcsordultak arcán… – Szeretlek. – Letöröltem őket, ő pedig még mindig mosolygott. Én nem fogom bírni e mosoly nélkül!

Lily a kastély felé indult, és közben nem eresztette el a kezemet. Nem akarom elengedni! Ne! NE!

George bácsi fejcsóválva nézte végig az elválásunkat, majd miután Lily belépett az iskolába, nagybácsim és én elhagytuk a birtokot. Mielőtt hoppanáltunk volna, mintha egy szőke hajat láttam volna meglibbeni a fák között… De biztosan csak képzelődtem!

*

Mikor hazaértünk egy furcsa, émelygő érzés kapott el, de én a hoppanálásra fogtam. George bácsi felsegített a lépcsőn, és mikor a szobámba értünk, azt hittem, ott helyben esek össze!

A lakosztályom teljesen át volt túrva. A szekrényből minden ki volt dobálva, a kviddicscuccaim is egymás hegyére-hátára voltak dőlve, az íróasztalom fiókja pedig tárva-nyitva álltak. Miközben az asztalhoz próbáltam eljutni, a festményemre figyeltem.

A szarvas háborodottan rohangált ide-oda, és az erdőből egy őz futott ki. Vészesen rohanni kezdett felém (azaz ki a falból), de mielőtt még kiugorhatott volna, eltűnt… Csodálkozva néztem nagybácsimra, aki ugyanolyan hullaképet vágott, akárcsak én.
- Ez meg mi volt? – erőltetettem ki magamból ezt a négy szót, de a válasz nem jött.

Megrántottam vállam, és az asztalhoz igyekeztem. Nehezen, de elértem odáig. Már-már egyre jobban szédültem. A naplóm! ELTŰNT! Ugyanúgy nyoma veszett, mint az őznek! Mi folyik itt?!

Ájulni készültem, és próbáltam belekapaszkodni az asztal sarkába. Sikertelenül. Eldőltem, mint egy zsák, és elhomályosult előttem minden. Az utolsó emlék egy vörös hajzuhatag, csillogó zöld szempár, és az a felejthetetlen mosoly…

*

Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Mintha évek teltek el volna az óta, hogy az emléket láttam. De biztosan csak álmodtam. Rá néztem a falra, és a szarvasom nyugodtan ivott a tóból. Igen. Biztosan csak egy lidérc.

Senki nem tartózkodott a szobámban. Minden a legnagyobb rendben volt már. De ez furcsa… Nem lehetett álom. A fali naptárra lestem. Te jóságos ég! Ááá! JANUÁR 2?! Ez lehetetlen! Most már végképp semmit sem értek…

Végignéztem magamon, és megállapítottam, hogy ugyanaz a ruha van rajtam, mint szilveszter éjjelén. Lehet, hogy a varázsnaptár téved?! Vagy én?

Lassan levánszorogtam az ebédlőbe, ahol az asztalnál anya és apa meredt a semmibe. Arcuk sápadt volt, anyának kisírt szemei is olyan rémisztően bámultak előre. Lehet, hogy ez egy álom?! Megcsíptem magam, de semmi… Akkor nem.

De hát mi történt itt? Egyáltalán én én vagyok?
- ’reggelt! – köszöntem halkan, mert már nem tudtam eldönteni, hogy melyik rokonom halt meg. Lehet, hogy az a gorilla néni? Na jó… Senki halálát nem kívánhatom.
- James! – Anya rögtön felugrott, és szorosan átölelt. Csak zokogott… Most döbbentem rá, hogy utoljára akkor láttam sírni, mikor elsőéves lettem. Valamiért nem is hiányzott!
Apa megkönnyebbülten kifújta a magában tartott levegőt, én viszont még mindig értetlenkedve néztem családom effajta fogadtatását.
- Anya, miért sírsz?
- Az örömtől, fiam! Azt hittük, hogy meghaltál! De akkor apádnak igaza volt… – Újabb zokogásba tört ki, így apa folytatta.
- Tudtam én, hogy erős vagy, és maximum kómába estél.
- De hát mi történt?
- Miután elájultál, George bácsi szólt nekünk, és ágyba tettünk. Gondoltuk, hogy csak kimerültél. – Anya biztosan azt hitte, hogy seggrészegre ittam magam! – De mikor eltelt egy hosszú nap, kezdtünk nagyon aggódni. Éjjel többször rázkódtál, és csak Evans kisasszony nevét kiáltoztad. Nem nagyon értettük mit mondtál, csak valami olyasmit, hogy tartson ki, mert te ott vagy vele. De később megnyugodtál, és újra „aludtál”. Tegnap viszont már komolyan aggódtunk, mert nem lélegeztél. Egész este téged lestünk, de semmi jel nem volt arra, hogy élnél.
Na jól van. Nekem ez sok… Lily nevét kiabáltam?! De miért?! Egyáltalán miért mondtam neki, hogy tartson ki?
- Éhes vagyok – mondtam bambán, mire anya elnevette magát, és hozott nekem reggelit.
- Vissza akarsz menni a Roxfortba? – Hoppá. Tényleg. Holnap újra járhatok órákra. – Mert ha nem akarsz, itthon maradhatsz pihenni.
- Nem, nem akarok – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Holnap visszamegyek, mert muszáj látnom a többieket… – Idegesen hajamba túrtam, hisz’ eszembe jutott a RAVASZ. – Tanulni is kellene…
- Értem – motyogta apa, mikor anya letette elébem a pirítóst. Végre kaja!
- Biztosan ezt akarod? – kérdezte anya.
- Igen – mondtam, mire anya lebiggyesztette vékonyka száját. – Sajnálom.