- Várj! – kiáltottam, mikor becsukta szemeit. – Nem kell semmit sem megmutatnod!
- Úgy érzem, tartozom neked ennyivel… – mondta nyugodtan, és fürkészni kezdtem szemeiben. Azaz elméjében, de sajnos lezárta teljesen…

Megkövülten bámultam azt a lányt, aki szeretek, akinek még az égről is lehoznám a csillagokat, akiért meghalnék ezerszer is… Hisz AZ a lány, akit öt évig próbáltam meghódítani, most az enyém…

Lily egyik pillanatról a másikra átváltozott… Igen! ÁTVÁLTOZOTT! Méghozzá egy őzzé… Nem, nem őrültem meg, bár először hoppanálni akartam a Szent Mungó idegosztályára (csak rájöttem, hogy nem lehet). Így néztem, amint az őz kecsesen odajön hozzám, és megsimogattam pofiját. Soha nem láttam még zöld szemű őzet… De nem is fogok, mivel ő nem igazi őz.

Elkezdett futni a Rengeteg felé, én meg kaptam az alkalmon, és én is felvettem állati formám. Majd utána rohantam. A fák között fürgéén szökdécselt, én meg mint egy kiéhezett hím, vágtattam utána. Nem tudom, hogy meddig fogócskáztunk így, de abban biztos vagyok, hogy nem egy-két percig tartott ez az élmény.

Érdekes, hogy többször is lehagyott, én pedig csak nehezen értem utol. Majd átugrott két bokrot, viszont az én lábam beleakadt, és elterültem. Mivel sötét volt, nem láttam már Lilyt, csak visszaváltoztam, és megnéztem van-e valamilyen sérülésem. Szerencsére, egy kis karcolással megúsztam mindent.

Lily (teljes női mivoltában) leguggolt elém, és ő is leellenőrizte a lábam. Milyen jó, hogy nem csak én aggódom a saját testi épségemért! Nem nagyon láttam őt, csak éreztem, amint kezeimet megfogja, és kifelé húz az erdőből. Furcsa, hogy ő is olyan jól ismeri az erdőt, akárcsak én…

- Na, és miért tanultad meg az animágiát? – érdeklődtem, mikor kiértünk a birtokra.
- Már nem emlékszem. Őszintén szólva, csak nem rég sikerült teljesen átváltoznom.
- De ez nagyon veszélyes! – tört ki belőlem a félsz, ami már egy ideje kínzott.
- Ugyan már! Nem csak férfiaknak találták ezt ki!
- Akkor is… – duzzogtam halkan.
- Rendben. Most már nem mindegy? Megtanultam és kész. Na és te?
- Én, vagyis mi, Remus miatt. Először nem akarta elárulni nekünk, hogy miért tűnik el időnként, és egyszer utánamentünk… – Lily szája elé kapta egyik kezét, és már közbe is akart szólni, de folytattam: – És azon az estén megláttuk, hogy szenved, és mivel mi barátunkká fogadtuk, nem hagyhattuk, hogy egyedül maradjon. Így megalapítottuk a Tekergőket, és minden teliholdkor lemegyünk a Szellemszállásra.
- Akkor azért hiszik, hogy szellemek lakják, mert a vérfarkas üvöltözik?
- Pontosan. Nekünk épp kapóra jött ez a „mese”.
- Lököttek… – motyogta. De, még ha tudnád szívem, mennyi mindent éltünk át… – És van még valami, amit tudnom kellene?
- Hát lenne… Nos, a Tekergőkkel készítettünk egy térképet is, amin az egész Roxfortot, sőt Roxmortsot is bejelöltük, hogy kiszökhessünk éjjelenként. A térkép megmutatja, hogy például: ki mászkál melyik folyosón, meg hogy a klubhelyiségben van-e.
- Akkor így támadtátok meg Pitont?
- Nem igazán… Ő követett minket mindig.
- Azért nem ő kötött belétek, de mindegy. – Látványosan elpirultam, ahogy eszembe jutott, mikor Lily a prefektusi fürdőben volt…
- Most miért pirultál el? – Ó, a fenébe. Észrevette…
- Áh… nem érdekes – vigyorogtam.
- Na mondjad!
- Hát… mikor te a prefektusi fürdőben voltál, én többször is utánad mentem…
- Láthatatlanátevő köpeny… – motyogta közbe.
-… és hát…
- TE KILESTÉL?! – esett le neki a tantusz. Itt már a folyosókon jártunk, így én bekaptam az első szobor mögé, amit megláttam, és szétnéztem.
- Cssss! Mrs. Norris is bármikor jöhet!
- Hülye macska… – duzzogta. – Na gyere! – És maga után húzott.

Egy újabb folyosóra értünk, ahol egy üres fal előtt elsétált háromszor, és megjelent rajta egy ajtó.
- Ez meg mi? – gondolkodtam hangosan, mire benyitott, és a kezemnél fogva behúzott. – Tyűűűű… – mondtam, mert mást nem tudtam volna kinyögni.

A szobában egy franciaágy volt előtte pedig egy kandalló. A sarokban egy könyvespolc, és még egy kis asztal is, ahova Lily le is ült.
- Ez a Szükség Szobája… – válaszolt, mert már nyitottam megint a számat. – A fal előtt, ha háromszor elsétálsz, és erősen koncentrálsz arra, hogy mire van szükséged, akkor az itt lesz…
- Tehát ha én erősen rád gondolok, akkor meg fogsz jelenni?
- Ha-ha-ha! Nagyon vicces – mondta mosolyogva, és ráült az asztalra, miközben levetette kabátját. – Nem próbáltam még ki, de szerintem csak a hasonmásom lenne itt.
- Kár… – mondtam, bár nem vagyok benne biztos, hogy értettem, hogy ő mit beszélt az előbb nekem, merthogy egy szál topban ült előttem, és elég nehéz volt tartani magamat.
- Van még valami, amit elmondanál? – kérdezte.
- Inkább csak olyan van, amire most már tudom a választ, de jó lenne, ha tudnád.
- Hallgatlak – mondta. Én pedig végigfeküdtem az ágyon. Jaj, de kényelmes.

Itt elmeséltem neki az otthoni festményünket, amit fejcsóválással jutalmazott… (nem értem, pedig jó ötlet!) Az után meg elmeséltem az őzt és a fájdalmakat.
- Lehet, hogy köze van ehhez a mágikus kapocshoz… – mondta. – Mert akkor még jobban megerősítené azt, amit én feltételeztem.
- Mikor kijöttem a gyengélkedőről, akkor találtam egy könyvben valamit.
- Igen, azt én is láttam! Múlt héten találtam meg… – Lassan felkelt, és mellém feküdt.
- Kérdezhetek valamit? – Bólintott. – Minek kértél ágyat? – Erre a reakciója egy nevetés volt… Pedig én ezt halálosan komolyan kérdeztem.
- Nem tudom. Biztosan azért, mert gondoltam, hogy nem fogunk a saját ágyunkban aludni.
- Akkor együtt fogunk? – kérdeztem ördögi vigyorral, és magamhoz húztam.
- Igen.

Lágyan adtam egy csókot felső ajkára, majd az alsóra. Jaj, de régen ízleltem a cseresznye ízű száját… Na jó, két napja! Végül mohón magamra húztam, és egyik kezemet derekára tettem, míg a másikat az arcára. Levegőért kapkodva elváltunk, és úgy ült oda, hogy két lábát az enyéim mellé tette. Érdekes póz…

- Mintha csak alvást beszéltünk volna… – mondta mosolyogva, és közben meglazította nyakkendőm, majd le is vette.
- Nekem nem rémlik ilyesmi… – Felültem, és átöleltem, miközben ő ingem gombjait bújtatta ki. – Most úgysem zavarhat meg minket senki.
- Ne szóld el magad! – mondta nevetve, és adott egy puszit arcomra. Én pedig ugyanazzal a hévvel, mint az előbb, megcsókoltam, és lehúztam róla kis topját. Hisz’ ha az úgyis olyan vékony, hogyha már nélküle van, akkor sem fog megfázni… Legfeljebb majd én felmelegítem… ;-)

Így hát lassan megváltunk ruhadarabjainktól, és abban a tudatban, hogy nem fog benyitni senki sem, megtörtént az első…

*

Kissé kótyagosan ébredtem másnap reggel. Jobban mondva hajnalban. Szétnéztem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem álmodtam, hanem a tegnap igenis megtörtént. És igen! Nem csak álom volt, és nem is rideg valóság… Lily fejét vállamon pihentette, és úgy aludt. Sőt, még mosolygott is. Annyira édes volt így! Szóval, csak néztem Lilyt, és vártam, hogy felkeljen. Apró puszit adtam szerelmem homlokára, és felé fordultam, majd átkaroltam. Erre pedig felébredt… Puff…
- Jó reggelt – szólt, miközben ásított egyet.
- Neked is… – mondtam, és egy újabb puszit leheltem homlokára.
- Ma puszis napot tartasz? – kérdezte álmosan.
- Ha akarod, tarthatok én másmilyen napot is! – Erre meg már teljesen kinyitotta szemeit, és mosolyogva nézett. – Csodálatos voltál!
- Csak voltam?
- Meg vagy is! És leszel is!
- Te is – mondta, és újra hozzám simult. Újra éreztem azt, amit tegnap, ahogy puha bőre az enyémhez bújt. Hújjaj… Bár szép lenne így kezdeni a napot!
- Hány óra? – kérdezte.
- Azt hiszem nyolc… – Erre úgy felpattant, mintha kilőtték volna egy rakétából, és gyorsan feldobálta magára ruháit. Én meg könyökömre feküdtem, és úgy figyeltem a kapkodó Lilymet.
- James! Fel is kellene öltözni, még óránk is van! Sőt, előtte még reggelizni is kell mennünk!
- Ráér… – feleltem fáradtan, és miközben Lily az ágy szélén húzta zokniját, én mögé ültem, és átöleltem.
- James, tényleg mennünk kell!
- De tényleg ráér! – feleltem durcásan, mire ölembe ült, és kezdte rám adogatni az inget. Én azonban apró csókokat adtam arcára, meg vállára.

Miután még a nyakkendőmet is megigazította, elkezdtem kigombolni az ő ingjét. Ha ő öltöztet, majd én vetkőztetem!
- James!
- Hm? – kérdeztem.
- Ne hülyéskedj már! Le fogjuk késni a reggelit! Egész nap látjuk egymást!
- Akkor majd Galagonya néni óráján elkezdelek vetkőztetni – közben szoknyáját próbáltam lehúzni. –, és az asztalon…
- JAMES! – szakított félbe, és felugrott. Majd megigazította szoknyáját, és ingjét is visszagombolta, majd erőt vettem magamon, és felöltöztem. Azért kár, hogy nem úgy indult a reggel, mint ahogy én szerettem volna…

Végül is nem volt időnk elmenni enni (Lily persze a „Na látod, én megmondtam” mondatát el nem hagyta, azaz minden második ez volt), így felrohantunk a táskáért meg a könyvekért, majd spuriztunk az átváltoztatástan terembe. Az ajtó előtt lassítani kezdtünk, és hát Lily majdnem sírva fakadt, mikor meglátta, hogy már bementünk…

- James! Ezért még számolunk! – mondta, és benyitott.
- Elnézést a késésért, tanárnő – mondtuk kórusban.

A tanárnő épp egy intéssel varázsolta át az asztalt egy csokor virággá. Aztán felemelte tekintetét:
- Ó, Miss. Evans és Mr. Potter is befutott. Merre jártak?
- Elnézést tanárnő, csak… – kezdte Lily, de én tudtam, hogy itt jönne a hebegés.
- Csak Lilynek elszakadt a táskája, és kiszóródtak a könyvei. Én meg elaludtam, és összefutottunk. Így segítettem neki összeszedni meg…
- El is hozta? – kérdezte szúrós szemmel Galagonya. – Maga Mr. Potter, itt marad óra után, Miss. Evans pedig idejön, és bemutatja a helyes pálcamozdulatot.

Nos, Lily ilyenkor áldja a fejét, na meg azt, hogy előre tanult. Így miután a tanárnő mindenről kikérdezte, és Lily mindent tudott, elengedte annyival, hogy „Rendben”. Lily pedig majdnem dührohamot kapott. Levetette magát mellém, és duzzogva kinyitotta a háromszáznegyvenkettedik oldalon.

Látom, lesz még mit beszélnünk ma… Csak az a bibi, hogy hogyan fogom ezt jóvátenni?