Egy női kéz simogatására kezdtem ébredezni.
Néha-néha beletúrt a hajamba, és cirógatta tincseimet, néha pedig az arcomon simított végig, de számomra ez az érintés ismeretlen volt…
- Mr. Potter! Mr. Potter! Jól van? – próbált felrázni (gondolom, a kéz tulajdonosa). Alattam hideg, kemény dolog volt, ami a padlózatra emlékeztetett. Sikeresen kinyitottam szemeimet.

Ijedtségemben fel akartam pattantani, de ezzel csak annyit értem el, hogy belevertem a fejem egy újabb stabil, és igen kemény valamibe. Sötétség borult rám.

Éreztem a fejem alatt a koppanást, de továbbra is csak fekete és fehér foltok villogtak előttem. Borzalmas. Úgy érzem, mintha golyóznának a barna gyönyörűségeim… Sajog a fejem is, jobban mondva pokolian fáj, de nem tudok ordítani… nem megy… próbálkozom, de mintha egy elszigetelt végtelenben lennék…
Jelezni sem tudok senkinek… vagy mégis?! Ha működik még a mágikus kapocs kettőnk között, akkor lehet, hogy ezt megérzi…
Koncentrálj… Lily! Fáj! Érzed?! Kérlek, ébressz fel!

Kitartás – visszhangzott a fejemben egy hang. Olyan volt ez a szó, mintha közvetlenül a fülembe ordította volna valaki, mégis éreztem, hogy bennem van.
Szerencsére egyre csak halkult a visszhang idebent, és ez már nyugtatóan hatott rám… és mostanra már se kép, se hang…

*

Belemarkoltam valami puhába. Jól esett tudni, hogy képes vagyok érzékelni valamit a kezemmel. Kinyújtottam a lábaimat, mocorogtam egy kicsit, és kinyitottam a szemeimet.

A hirtelen jött világosság fájdalmasan csapott szemgolyómba, és azt hittem egy századmásodpercre, hogy itt a vég, és megvakultam. Szerencsére ez mind nem történt meg, mert ahogy jött, úgy távozott.

Pislogásom nem volt hiábavaló, a homályos alak, ami előttem ült (vagy állt?), tisztulni kezdett.
- Jó reggelt, Mr. Potter! – szólt, és megsimogatta a karom. Már ki tudtam venni, hogy egy nő ül mellettem.
- Hol vagyok? – nyöszörögtem, és megdörzsöltem homlokomat, hogy a fejfájás elmúljon.
- A gyengélkedőn – felelte nemes egyszerűséggel.
Felültem, és épp Piton fancsali képét láttam magam előtt. Valahogy nem értettem, hogy kerültem egy helyre vele, ráadásul korán reggel.
- Mi van Potter, nem láttál még mardekárost?
- Hát reggel nem – ásítottam egyet. – Sőt a te zsíros fejeddel sem találkoztam még hajnalok hajnalán – mondtam, majd a nővérkéhez fordultam, és érdeklődni kezdtem. – Lily?
Halk felmordulás jelezte azt, hogy meghallották a kérdésemet.
- Itt. Melletted – jött a válasz, és én abba az irányba fordultam, miközben megpróbáltam kitisztítani a látásomat.

Épp a mellettem levő ágyon feküdt. Könyökére támaszkodva, és oldalra fekve figyelte minden rezdülésemet.
- Jól vagyok, köszi – szólalt meg, mélyen a szemembe nézve.
A félelmet biztosan kiolvasta, mivel apró molyost erőltetett arcára. Nyugtatásként küldte, de nem volt sikeres. Tudtam, hogy nincs jól. Láttam rajta.
- Te hogy vagy? – kérdezett vissza.
- Még élek. – Halvány mosoly jelent meg az én arcomon is. Kinyújtottam felé a kezem. Ő is ugyanígy tett. Ujjperceink épphogy összeértek.
A nővérkének pedig ekkor jutott eszébe zargatni kettőnk kapcsolatát.
- No elég legyen! Pihenjenek most! Majd ha jobban lesznek, turbékolhatnak… De maga Mr. Potter, akár el is mehet. Kap egy laza orvosságot, amit ébredés után tizenöt perccel kell bevennie. Értette?
- Hogyne. Agyrázkódást kaptam, nem elmebajt! – feleltem, mire a nővérke felráncolta szemöldökét, ellenben én felvettem a legaranyosabb pofát, amit életemben tudtam vágni, és folytattam. – Addig beszélgethetnénk? Kettesben?
- Hogyne – utánozta sértődötten az előző beszólásomat… Hátracsapta haját, és felvont orral kivonult.

Lilyvel értetlenkedve néztünk össze, majd elmosolyodtunk, végül pedig átültem hozzá, s egy puszit leheltem az arcára.
- Tudod, milyen szépen lefejelted az ágyam szélét? – kérdezte somolyogva drágaságom.
- Az ágyadat? Mikor? – hitetlenkedtem.
- Ma reggel. Épp kaptam a reggeli adagomat, mikor észrevettünk téged. Méghozzá a földön. Felébresztett a Madam, felriadtál és bevágtad a buksid itt – válaszolta heherészve, és végigsimított ott, ahol állítólag randizott a fejem meg az ágy széle…
- Haha – grimaszoltam. Arca más árnyalatot vett fel. – Biztosan jól vagy? – aggodalmaskodtam.
Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki ma vagy holnap majd’ ki fog csattani az egészségtől.
- Igen – nyöszörögte. – Ez csak a lötty hatása.
- Tudod mit? Hagylak is pihenni… rád férne!
- Ne… ne hagyj itt! Kérlek… – Hangja megremegett, szemei is könyörgően csillogtak. Hát lehet ennek ellenállni?

Mögöttünk Pipogyi morgása töltötte be a néhány pillanatnyi csendet.

Adtam egy gyengéd puszit a homlokára – kicsit féltem, hogy összetörik, de a tegnap este után már biztos vagyok, hogy Lily erős, majd átöleltem. Annyira jó volt tudni, hogy itt van nekem, és senki nem veheti el tőlem. Vagyis remélem… de különben is, ki mondta, hogy ÉN hagyom, hogy elvegyék TŐLEM?!

Igazából csak csendben öleltük egymást. Nem szólaltunk meg, csak élveztük egymás közelségét.
- Khm… – hallottunk egy rideg hangot.
Az újdonsült nővérke is átveszi azt a szokást, hogy mindig akkor lép közbe, mikor nagyon nem kellene?!

Elváltunk és az asszisztens – hisz, Poppy a fő ápolónő, csak neki még pihennie kell – a kezembe nyomott egy fiolát. Narancssárga színe nem igazán bíztatott arra, hogy gyomromban végezze, de lehúztam. Nagyot nyelve pislogási ’roham’ jött rám. Olyan savanyú íze volt, hogy azt hittem, vissza fog jönni… és átlövelltem volna egészen Pipogyiig. Azaz a képébe. De nem tettem, vagyis nem szabadott, mert hölgyek társaságában ilyet nem lehet. Anya mindig jó modorra tanított…

Tehát csak tűrtem, amint végigmarja torkomat ez a fincsi üdítő*, majd beleborzongok, ahogy a belső szerveimet eléri… hmm… nemsokára látogatást teszek a fiúvécében… Vigyázz toalett, jövök!

- Jól van, Mr. Potter, most már elmehet…
Émelygően, és szédelegve feltápászkodtam. Piton ágya felől hallatszott egy Na végre! felkiáltás, valamint megkönnyebbülés. Lily homloka újra örvendhetett egy puszinak, majd az asszisztens-féleség kitessékelt a gyengélkedőről…

*

Mivel egész héten – sőt az utóbbi időben – eléggé lefoglalt néhány dolog, megfeledkeztem arról, hogy mikor lesz utolsó kviddicsmeccsünk a Roxfortban. Végül is, biztosan össze fogunk járni a Tekergőkkel, és majd csapunk pár „kviddicspartyt”.

A hirdető táblán is nagyba virított:

Az évadzáró kviddicsmeccs lebonyolítására szombaton kerül sor, 16:40-es kezdettel. A végső összecsapáson a Griffendél a Mardekár csapatával fog megmérkőzni… Sok szeretettel várunk minden diákot, akár zöld-ezüst, akár piros-arany színekben fog díszelegni…

Utolsó meccs kommentátora:
Marko Pray

A fenébe! Ez azt jelenti, hogy a hollóhátasok nem verték le a Mardekárt…! Szerző megjegyzése: James nem vett részt rajta, mert biztosan el volt keveredve Lilyvel, vagy a tanulással…

*

- Lomha népség! Gyerünk edzésre! Egy-kettő! – léptem be rikácsolva a klubhelyiségbe.
Csapatom tagjai megforgatták szemüket. Nem csodálom, hogy a lomha népség jelzőről már tudták, ez csakis nekik szólhat.
- James, most volt agyrázkódásod, szóval kímélj minket… – szólt fáradtan Stacey, és visszarogyott az ÉN kanapémba…
- Kedves Stacey… hétvégen meccs, nem kíméllek! – válaszoltam lazán, és határozottan.
Néhányan felbattyogtak a cuccukért, ám az örökké szembeszálló Sirius Black sehol nem volt. A csapatban két lány tartózkodott, és Staceyn kívül csak Kate van, aki ugyancsak nem tisztelte meg társaságomat.

Koordináták:
- Kate és Sirius
- együtt
- hálókörlet
- ágy… (feltételezés)

Összegezve:
Kate és Sirius a hálókörletben ba…

- Hé, Ágas, csak nem ránk vársz? – jött le a lépcsőn Tapmancs egy szál törölközőben.
Mögötte Kate araszolt, kócos hajjal és hirtelen felkapkodott ruhákban. Nahát! Ismét enyém az igazság pillanata…
- De Sirius, épp rátok… – Feltűnően végigmértem lenge öltözékét, és folytattam. – Nem igazán vagy alkalmas edzésre…
- Ki mondta, hogy oda készülök? – pofázott, és már alig volt pár lépés köztünk.
- Én! – vágtam vissza szemrebbenés nélkül .
- És ki vagy Te? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Jaj, de felvágták valakinek a nyelvét…!
- A csapatkapitány – jött a válaszom pillanatokon belül

A levegő szó szerint szikrázott körülöttünk. Már csak az volt a kérdés, mikor robban?
Gondolom, Kate is észlelte a katasztrófaveszély közeledtét, mivel karon fogta Siriust, és húzni kezdte. Egyet lépett hátra, ám sötétkék szemei még mindig villogtak.

Ha már itt vagyunk, játszunk egy kicsit!
- Két perced van, és kezdünk, Black! – Azt a csontig ható, döbbent arcot, míg élek, nem fogom elfelejteni!
Kate még erősebben megmarkolta a karját. Látszott rajta, hogy fél attól, hogy egymásnak esünk… bár Sirius tekintete sem jósolt túl sok jót…
A klubhelyiségben pár perces csend söpört át, még a lélegzetvételt sem lehetett hallani. Ekkor Sirius (végre!) megmozdult, és felment. A csatát megnyertem, ám a háborúnak még koránt sincs vége…

- Invito seprű, kviddicstalár, - kesztyű, - csizma!
Az ajtó kivágódott, egy bőszült üvöltés visszhangzott át a klubhelyiségen, a következő pillanatban pedig már át is öltöztem. Bevártam léhűtő csapatomat, majd seprűre ültünk…

Leginkább a kastélyban való száguldozást imádtam (vagy imádtuk). Rengeteget gyakoroltunk így, főleg az akadályvétel technikázása miatt. Meg kell hagyni, megérte!
- Potter! Maga meg mi a frászt csinál?! – őrjöngött házvezetőnőnk (valamiért sosem értékelte az effajta edzésbemelegítéseinket).
- Gyakorolunk, tanárnő! – kiáltottam vissza, de nem hallottam már a szitkozódást sem mellőző válaszát. Kár, hisz’ mindig is rajongtam azért, ha egy professzor KISSÉ kikelt magából…

- Most pedig lássam a gyorsaságotokat! – szóltam hátra, mire a többiek arcán vidám mosoly jelent meg.
Éles kanyart vettem, és mindenki ugyanígy tett.
- Gyorsabban! – kiabáltam.

Fantasztikus érzés, ahogy versenyzünk, és egyre szaporábban vágtatunk a folyosókon.
Megrémült arcok, ijedt elsőévesek sikítása, néhol fájdalmas nevetés, és szánalom a „bénák” iránt.
- GYORSABBAN!
Mindenki azt hiszi, hogy vannak, akik érnek valamit ebben a nyomorult világban. Pedig csak kis senkik vagyunk mindannyian! Egyszer úgyis meghalunk, vagy elvisz minket egy betegség, vagy kegyetlenül megkínoznak, majd végeznek velünk. Manapság már nem számít, hogy TE ki vagy, csak hogy kik a felmenőid, kinek a vére folyik ereidben…
- GYORSABBAN!
Mindegy, hogy aranyvérű vagy sárvérű szerepét töltöd be. Ugyanaz a végkifejlet… Ugyanúgy fog véget érni az életed! A lényeg, hogy melyik oldalon állsz… jó vagy rossz? Szeretet vagy gyűlölet? Bátorság vagy félelem? Bármelyiket választod, a sorsod megpecsételődik, ezzel írod alá a halálos ítéleted, vagy a pár napig tartó biztonsági érzetet…

Kiértem a folyosóról, és egy rejtett útvonalon a park felé irányítottam seprűmet. A többiek csodálkozva követtek, de tartották a tempómat. Kiértünk egy tisztásra. Már nem volt messze a pálya, merthogy látszottak a kis tornyok, amik már felvettek a következő meccs színeit…


*Szerző:  csak érdekességképpen megosztom veletek – volt egy kis incidensem a szinonimaszótárral… beírtam, hogy LÖTTY, mire kidobta, hogy LÓNYÁL. :D no igen… bizonyított tény, hogy mindenki tévedhet! Még a szótár is… :D