Kedves Lily!
A kis dolgozószobában ültem a kedvenc fotelünkben.
Emlékszel, mekkora csatákat vívtunk érte? A vége mindig az lett, hogy egymás mellé kucorodva hallgattuk Apa meséjét, amit mindig az íróasztalnál ülve olvasott fel. Emlékszem, a mesekönyv ott hevert a temérdek hivatalos papír alatt. Csak mi ketten ragaszkodtunk ahhoz, hogy apa meséljen. Petunia felvonult a szobájába és Anyával olvastatott.
A régi fotóalbumokat nézegettem, lábaimat magam mellé húzva, magamhoz ölelve az öreg elnyűtt párnát, amit a fejünk mögé raktunk. Hiányoztál. Hiányzol.
Egyetlen pillanatra kinéztem az ablakon. Mintha egy ősz hajzuhatagot láttam volna meglebbenni. Felálltam és az ablakhoz léptem. Nem volt ott senki.
Viszont megpillantottam Danielt a bejárati ajtó előtt. Fejét lehajtva, öklét kopogásra emelve ácsorgott.
Csak néztem, miközben szívemben ezernyi tű járt esőtáncot – megváltásért, boldogságért táncolva.
Hirtelen felpillantott. Még találkozott riadt tekintetünk, mielőtt a függöny mögé húzódtam.
A következő percben kopogtattak. Kopogtatott.
Az ajtóhoz rohantam. Onnan remegő lábakkal az előszoba felé osontam.
- Szervusz, Daniel! – hallottam Anya hangját.
- Jó napot, Mrs. Evans! – neki a hangja remegett.
- Fáradj beljebb, fiam! – már láttam is Anyát. Mosolygott. Azt hittem, nem tud majd. De megtette. A kedvemért. A kedvünkért. Ráadásul a mosolya maga volt a bizalom és a biztatás.
- Köszönöm. – Daniel meglepődött. Nem erre számított.
- Gondolom, nem hozzám jöttél. Hannah bent van a… - Ekkor már egymást néztük. Anya az alsó ajkába harapott, biztató, mégis aggódó pillantást vetett rám, majd bement a konyhába. Utána néztem. Apa ideges arccal kukucskált kifelé az egyik oldalon. Halkan csettintgetett az ujjaival. Aggódott értem. Aggódott értünk. Az ajtó másik oldalán Petty állt. Amikor észrevette, hogy őt nézem, felmutatta összeszorított ujjait és felém kacsintott. Először láttam rajta, hogy izgul. Értem. Értünk.
Daniel nem láthatta őket, mert háttal állt nekik.
- Szia! – suttogtam, megtörve a csendet.
- Hello! – Ő is suttogott. Hangja mégis rekedt volt.
Nyeltem egyet és a dolgozószoba felé intettem.
Beléptünk. Becsuktam magam mögött az ajtót. Életemben először, biztos voltam benne, hogy senki nem fog hallgatózni.
Felé fordultam.
Zavartan állt a szoba közepén. Nem nézett rám. Tétován a Fotel felé indult, de megtorpant előtte.
- Ez az a fotel? – kérdezte.
- Igen.
- Akkor inkább oda ülök. – Némán, beleegyezően bólintottam.
Szemtől szemben. Csak ültünk és egymást néztük. Ez a csend olyan csend volt, amit talán soha nem szabad megtörni. Nyugodt csend. Csend, melyben nincs harag, nincs háború, nincsenek hibák. Csak mi vagyunk. És a csend.
Felállt. Mereven bámultam azt a pontot, ahol azelőtt a szeme volt. A pillantás, mely akkor az enyémmel összekapcsolódott, maga volt a Nyugalom.
Mellém lépett. Lassan, kissé remegő kézzel felemelte az államat és arcomat maga felé fordította. Megcsókolt. Lágyan, sokkal lágyabban, mint azelőtt bármikor.
Akkor az a csók volt számomra a Remény. Már tudom, hogy nem a remény volt. Valami más. Valami, amit legszívesebben kettézúztam volna, mégis, úgy, ahogy akkor, abban a percben volt, a zsebembe rejtettem volna, hogy örökké tartson. Búcsú.
- Ugye tudod, hogy én… én nem akartam.
- Nem tudom. Honnan tudnám? – Az egész belsőm ezt sikította. A külvilág számára mindez csak suttogás volt. Kegyetlen az élet. – Mondd el, hogy tudjam! Mondd el, hogy megérthessem! Mondd el, hogy igazán hinni tudjak benned!
Letérdelt mellém. Megfogta a kezem.
- Valaki… valaki, akiről nem mondhatok többet, tett velem valamit. És attól lettem olyan… olyan más… ezért bántottalak. Magamtól soha… érted? Soha! Inkább meghalnék, minthogy téged bántsalak.
- Mit mondjak, ez így elég zavaros. – Hideg gúny mögé rejtett csalódottság. Az emberiség vége. A világ vége. Az én világom vége.
- Tudom. De nem tudok többet mondani, nem mondhatok többet… úgy érzem, veszélybe sodornálak vele téged.
- Veszélybe sodornál… talán épp azzal sodorsz veszélybe mindkettőnket, hogy nem mondod el. – Ismét suttogtam. Szavakat, melyeket soha nem szabadott volna kimondanom.
- Ezt hogy érted? – gyanakodva figyelte az arcomat.
- Nem mondasz semmit. Talán pont ezért… hiszen legutóbb is meg akartál ölni… megsebesítettél.
Az arca maró öngúnnyá változott. Nem tehettem ellene semmit. Nem tettem semmit.
Semmi. Apró szó, ami nem takar, nem rejteget. Mégis, suttogó palástja alatt annyi jelentés, annyi számunkra ismeretlen helyzet bújik meg.
Rosszabb bárminél a világon. Semmi…
Végigsimított az alkaromon.
- Hová tűnt a seb?
Most… ha mindent elmondott volna, most nem lennék ilyen helyzetben… nem kellene ostoba kifogásokon törnöm a fejem… de talán… talán pont most…
- A nővérem iskolaigazgatója jó barátom. – Elfehéredett. Persze. Ha jó barátom, akár róla is beszélhetett. Hiszen Daniel tökéletesen tisztában van az igazgató személyével. – Ért a gyógyításhoz… pillanatok alatt úgy rendbe hozta, hogy alig maradt nyoma.
- Értem.
- Csak ennyit akartál mondani? Mindössze ennyit?
Fáradtan bólintott. Szinte láttam a lelkében dúló ádáz csatát. Félt minket. Félt engem. Félti a titkát, melyről nem tudja, hogy számomra nem titok többé.
- Nem tudok… nem akarok neked hinni. – Feltámadt. Feltámadt bennem a harag, a csalódottság, az összes keserű érzés, ami a világon létezik. Sírni, ütni, rombolni, üvölteni akartam. Tenni végre valamit. A harag talán a legrosszabb érzés ezen a világon. A harag mondatta velem azokat a szavakat. A harag és a bizalmatlanság tette tönkre a tönkretehetetlent. Gyűlölöm a haragot.
Akaratlanul is egy mélyen belém vésődött idézet jutott eszembe.
- „Amit sem a nyomor, sem a bűn, sem a halál, sem Isten, sem Sátán nem tudott volna elérni: hogy mi valaha egymástól elválhassunk, azt te saját jószántadból, önként megvalósítottad. Én nem törtem össze a szívedet, magad törted darabokra, s ezzel összetörted az enyémet is.” *– motyogtam magam elé ezeket a szavakat. Meghallotta.
- Sejtettem. Talán… talán jobb is így. – Két tenyere közé vette az arcom. – Tudd, hogy szeretlek. De a sors… vagy akármi más, nem akarja, hogy ez legyen.
Kitéptem magam a kezei közül. A sarokig hátráltam. Lábam alatt besüppedt a puha szőnyeg, amin annyit, de annyit játszottunk.
Tekintete szomorú volt – soha életemben nem láttam még annyi szomorúságot.
- Hazudsz – súgtam a levegőbe. – Ha szeretnél, akkor bíznál bennem… akkor mindent elmondanál, és nem kellene elmenned.
Halottam lépteit. Elköszönt a szüleimtől. Csendesen ment el. Úgy, ahogyan jött. Anélkül, hogy bármilyen látható jelét adta volna ittlétének.
De maga után hagyta tengerként háborgó lelkemet.
Összeroskadtam. A szőnyeget püfölve ordítottam, szidtam a világot, szidtam Istent, amiért engedte, hogy megtörténjen…
Apa lépett hangtalanul a szobába.
Felemelt, szelíden a fotelünkbe fektetett és betakart.
Magamhoz szorítottam a párnánkat.
Elővette a mesekönyvet. Csakúgy, mint annyi évvel ezelőtt. Az irathalom alól.
És csak mesélt. Királykisasszonyokról, tündérekről, boszorkányokról. Lányokról, akik megtalálták a boldogságot.
A probléma az volt, hogy már rég nem hittem bennük. Az én mesémet eltépték. És még most is rágja, harapja az a szörnyeteg. A szörnyeteg, akit nem nevezünk nevén. Félünk tőle. Mindannyian.

Nem hibáztatom Danielt. Ketten csináltuk; ketten viseljük a következményeit.
Én örülnék a legjobban, ha a ’ketten’ helyett azt mondhatnám, együtt. De nem tehetem. Már nem.
Ott és akkor döntenünk kellett.
A titkok, amiket őrzünk, vagy egymás.
Mindketten a titkokat választottuk.
Talán már napok múlva rájövünk, rosszul választottunk, talán csak hetek, hónapok, évek múlva, de egészen addig biztosak leszünk döntésünk helyességében.
Akármikor is döbbenünk rá; rosszul döntöttünk, már késő lesz.
Ez a mese véget ért. Megmarad egy álomnak. A mi halhatatlan halottunknak. Egy álomnak, mely soha többé nem válik valóssággá.

Hannah


*Emily Bronte – Üvöltő szelek